Sebő Ödön: A halálra ítélt zászlóalj

De sajnos, semmi se tart örökké, s különösen igaz ez a jó életre. Nemsokára visszakerültem a régi sátramba, méghozzá a legnagyobb tél idején, amikor a mínusz 16 fok hideg centiméteres dért varázsolt a fejünk felett lévő sátorlapra, nem beszélve a papírból készült jéghideg derékaljról...

Kora tavasszal csinálták meg a hős amerikaiak azt a viccet, hogy felsorakoztattak bennünket azzal, hogy bevagonírozunk, és megyünk haza. A bevagonírozás megtörtént, mindenki nekiesett a több napra kiosztott katonai élelemadagoknak. A szerencsésebbek és bizalmatlanabbak csak kb. kétnapi adagot ettek meg. Azért mondom, hogy szerencsésebbek, mert végül is ők jártak jól. Rövidesen leszállítottak bennünket a vagonokból, a kiosztott élelmiszeradagokat géppisztoly-fenyegés kíséretében lerakatták velünk, majd leöntötték benzinnel, és felgyújtották. Azután vissza a sátrakba, most már a csupasz földre feküdve, mert még a papír derékaljakat is elvették és elégették. Tiszti tábor ide, tiszti tábor oda, olyan huszár őrmesteri káromkodás vett erőt rajtunk, hogy magunk is elcsodálkoztunk, hogy honnan jutott ennyi zaftos kifejezés az eszünkbe.

Kora tavasszal aztán valóban bevagoníroztak bennünket, és a szerelvény megindult hazafelé. Mindenki jósolgatott, s azon töprenkedett, hogy vajon lehet-e hinni azoknak a francia kommunistáknak, akik egypárszor bejöttek a táborunkba, s arról győzködtek bennünket, hogy reánk szüksége lesz a pártnak, nyugodtan menjünk csak haza. Én azt mondtam bajtársaimnak, hogy részemről mindenképpen hazamegyek, mert személyesen akarom látni a helyzetet, és különben sem fog hazánkban a kommunizmus tovább tartani öt évnél. Erre aztán majdnem meglincseltek. Az egész vagon felzúdult, hogy egy ilyen értelmes tiszt, aki évfolyamában a kettőszázötvenkét felavatott közül kettes rangszámmal került ki, hogy lehet ilyen hülye.

Bár csak öt évig tartott volna.

Az élelmezési helyzet állandó beszédtéma volt az egész táborban. Hiába próbáltak a Nemzetközi Vöröskereszttel kapcsolatba kerülni, semmi nem használt. Egy volt ludovikás évfolyam- és osztálytársam, aki szintén az én sátram lakója volt, sok töprengés után megosztotta velem titkos tervét. Valószínűleg engem ítélt olyannak, aki végre is tudja hajtani, van annyira kalandvágyó természete. Módly főhadnagy a gyalogosoknál kezdte, és a második évfolyamtól átment a gyorsokhoz páncélosnak, éppúgy, mint a másik évfolyamtársam, Maléter Pál is. Barátomnak volt két fülbevalója egyenként kilenc darab briliánssal. Ezt kellett nekem az amikkal elcserélni élelemre. Napok teltek el, mire kiszúrtam magamnak azt az őrt a toronyban, akit alkalmasnak véltem az akció lebonyolítására. Először beszélgetni próbáltam vele. Néhány nap múlva már ismerősömnek mondhattam. Igen kevés angol tudásommal elmagyaráztam, hogy miről van szó.

Feltételeim a következők voltak: 1 ládára való amerikai katonai étkezési csomag, reggeli, ebéd és vacsora vegyesen. (Egy ilyen láda jelentős mennyiségű étkezési csomagot tartalmazott.) Ezenkívül intézze el, hogy kimehessek a táborból dolgozni, bármilyen szakmába, de tisztességesebb étkezésért, a táboron belül pedig jobb elhelyezést kértem.

Ez a következő tábor Mailly Le Camp volt. Azt hiszem, sikerült a leghírhedtebb amerikai fogolytáborba kerülnünk, ahol rajtunk (kb. 80 ezer magyaron) a legszégyenletesebb elbánásokat próbálták ki.

Az elhelyezés kb. 10 személyes sátrakban történt, széna-szalma nélkül, a csupasz és kemény földön. Először még nem tűnt keménynek, csak ahogy múlt az idő... Valahogy úgy, mint a cipelt súly. Először csak 10 kiló, de egy kilométer után már harmincnak tűnik. Tanácsos volt hason vagy hanyatt feküdni, mert az oldalfekvéstől a csípőcsontok begyulladtak és befeketedtek.

Megpróbáltatásaink ezzel még nem értek véget. Hűvös, tavasz végi idő volt már, amikor felraktak bennünket a vonatra. Nyitott, lapos vagonok voltak ezek, s a nyár csak lassan közeledett. Maga az utazás sem volt kellemes, azonkívül, hogy fáztunk, leülni sem volt helyünk. Mainz állomásán szerelvényünk álldogált egy darabig, mert a mozdony vizet vett fel a fölé hajtható közismert csővezetékből. Amikor azonban a vonat elindult, az állomáson lévő francia vöröskeresztesek (!) a vízkart a szerelvény fölé hajtották, és a csapot ránk nyitották. Az egész szerelvény, az összes fogoly ronggyá ázott.

De még ez is elviselhetőbb volt annál az értelmetlen atrocitásnál, amelyet egy Seine közeli városban kellet elviselnünk. A lakosság kövekkel dobált bennünket. Pedig mi nem bántunk így a franciákkal Magyarországon, hiszen nem is voltunk velük hadiállapotban.

A legközelebbi szántóföldes fogolytábor Bad Kreuznach volt. Itt hosszabb időt töltöttünk el. Ezt a tábort is körüllőtték eleinte, majd néhány nap múlva már kerítést építettek, s őrtorony is készült. Ez utóbbi kettős célt szolgált. Első, hogy a foglyok ne szökjenek meg, második pedig az, hogy innen lehetett legjobban kilőni a latrinán ülők közül mondjuk a közepsőt. Ezt egyfolytában gyakorolták. Emiatt aztán a szántóföldbe beástuk magunkat olyan mélyre, hogy a röppálya ne érjen bennünket. E fölé felhúztuk Tibor barátommal a sátrunkat, és ettől nem lehetett látni azt sem, hogy belül milyen mély a dolog.

Az is meglepő volt, amikor egyik nap élelmezés címén hozzánk dobtak 200 főre egy darab kétkilós kenyeret. Ez végeredenyben számtani feladatnak bizonyult. Először ki kellett számítani, hogy körülbelül mekkora darab juthat egy személyre. Mikor a számítás elkészült, akkor következett az elosztás technológiája. Kiderült, hogy ezt csak borotvával vagy zsilettpengével lehet igazságosan elosztani. Mindehhez persze azok a sűrű káromkodások s a győztes nemzetekre zúdult átkok is hozzátartoztak, amelyeket le sem írhatok, mivel olyan kifejezések is akadtak közöttük, melyeket azóta sem hallottam, s ha már így alakult, nem kívánom a mai magyar nyelvre átörökíteni.

Egy közeli szántóföldre tereltek bennünket, ahol már német katonákkal is keveredtünk. A tüskésdrótot oldalozó géppisztolysortűz helyettesítette. Aki e „szögesdrót” közelébe került, azt minden figyelmeztetés nélkül agyonlőtték. Közel voltam a „kerítéshez”, és innen láttam, amint egypár méterre kívül tíz német egyenruhás katonát vonalban sorakoztattak, a cipőjüket levettették, és valamennyit géppisztollyal agyonlőtték. Nem voltak SS-ek, ezt meg sem nézték, mert a zubbonyukat nem vettették le. Hogy miért kellett viszont levetniük a bakancsaikat, azt még ma sem tudom megérteni. Talán ezeket vitték haza skalp helyett?

Egyébként ezen sem csodálkoznék ma már, ahogyan a későbbiekben megismertem őket. Természetesen se szálláshelyről, se élelmezésről nem esett szó. Hiszen a jóllakott embereknek szinte furcsa, ha valaki éhes. Mert a korábbi látványunk a Shermanok oszlopánál: egy harckocsi pékség friss kenyeret sütött, a másik a mosoda harckocsi, a harmadik a vasaló harckocsi, mert az ingnek a hátán három élet kellett vasalni, aztán jött a fürdő jármű, és hadd ne soroljam tovább. Persze itt azt láttuk, hogy néger volt a tüzéregység, úgy látszik, hogy nem akartak keveredni a fehérekkel, vagy inkább fordítva?

Sárdy Tibor barátomnak nagy gondot okozott az ezred kasszájának sorsa. Sokat tanakodtunk, hogy mit is csináljunk vele. Az előre látható események szerint ha az amerikaiak elveszik, akkor a Dunába hordtunk vizet. Annak se láttuk értelmét, hogy nálunk rohadjon el, hiszen meg voltunk róla győződve, hogy az első világháború utáni helyzethez hasonlóan a márka pár hónap múlva már egy garast sem fog érni. (Ez sajnos fatális tévedésnek bizonyult, mert mint tudjuk, a márka csodák csodájára stabil maradt.)

Akkor nagy okosan kieszeltük a szerintünk legjobb megoldást: elhatároztuk, hogy a főutcán a sarokra állunk, és a járókelők közül a legcsinosabb leánynak odaadjuk az összes pénzt. Nem sokat kellett várakoznunk, hamarosan megjelent egy fiatal, szőke, kedves arcú leányka. Tibor barátom odalépett hozzá, megmutatta a zsákjában lévő halom pénzt, felkapta a leány kötényét, és beleborított mintegy nyolcvanezer márkát. A leány arca piros lett, és szinte meg kellett lökni, hogy menjen már. Továbblépett, majd köténye tartalmát szorongatva futásnak eredt.

Útra keltünk a nyugati irányt követve. Lassacskán olyan zónába kerültünk, ahol már semmi nem történt. Néha-néha egy-egy amerikai vadászbombázó körözött felettünk. Ilyenkor óvatosan egy közeli erdőbe húzódtunk. A Naab folyó mentén haladtunk, s ennek közelében, egy hegyesdombos erdőbe érkezve letáboroztunk. Innen már hallatszott a föld remegése: több ezer páncélos döngette a földet. Talán 30-40 kilométerre lehettek tőlünk. Visszavonuló csapatokat sem láttunk már. Mintha a világ végére érkeztünk volna meg.

Másnap már egyre közelebb kúszott hozzánk az iszonyatos és félelmetes dübörgés. Alattunk a síkon, ahogyan kiláttunk az erdő széléről egy csendes falu volt, minden életjel nélkül. Megjelent a légben egy kis repülőgép, mely valószínűleg a páncélosok irányítását végezte és felderített. A falu közelébe érkezve a páncéloshadsereg megállt, és nekilátott az ágyúzásának. Amikor a falu már csak bokáig ért, akkor megindultak ellene. Ekkor egy német raj jött elő, kb. tíz katona, és lassan vonultak visszafelé. Ezenkívül egy szakasz létszámú csoportot kísért két német katona. Több semmi. Ezért lőtték hát porrá a hős amerikaiak az egész falut.

Korán reggel keltem, és azokkal, akik szintén komolyan vették a röpcédula intelmét, kivonultunk a mintegy három kilométerre húzódó erdő szélére. Innen jól láthattuk a várost, és szükség esetén el is rejtőzhettünk a fák között. Volt ugyanis némi tapasztalatunk az amerikai bombázások természetéről, nevezetesen arról, hogy a bombázókat a vadászbombázók szokták követni, akik minden mozgásra lőnek, minden életet letarolnak.

Gyönyörű kora tavaszi idő volt, a ragyogó égboltról sütött ránk a nap. De nem sokáig élvezhettük a békés tavaszi kirándulóidőt. Vészjósló moraj zúgott fel a távoli magasságokban, és lassan az egész égboltot betöltötte a rengeteg óriásgép dübörgése. A szélcsendben megrezdültek a fák levelei. Az akkori idő leghatalmasabb bombázógépei közeledtek. Az 500 darab B52-es, ötvenes csoportokban egy nagy körbe rendeződött el a város fölött.

Lehet, hogy az én defetista szövegem a németekhez is eljutott, mert nemsokára visszavették a kiadott fegyvereket. Úgy is lehet mondani, hogy lefegyverezték az ezredet, legnagyobb megkönnyebbülésünkre. Ezek után a németek részéről ellenséges magatartást vártunk, de ez nem következett be, továbbra is barátságosak voltak velünk, hivatalosan élelmeztek és elhelyeztek bennünket.

Annak is örültünk, hogy nem kerültünk nyilas hadvezetés alá, különösen én, aki a Szálasira való eskütételt a nyíregyházi körzetben nyíltan megtagadtam. Erre egyébként a családi hagyományok is predesztináltak: a bérmaapám, dr. Bertin Lajos, a Kúria akkori alelnöke ítélte el a „nemzetvezetőt” három évre, lefokozásra stb. Lajos bácsi az apám nagybátyja volt, s nagy jogtudós hírében állott. Az első világháború után a szerbek meghívták igazságügy-miniszternek, de ő mint nagy magyar (akinek ereiben leginkább francia vér folyt) visszautasította.

Grafenwöhr volt a végcél. Ez egy város a nagy katonai gyakorlótér közepén. Maga a gyakorlótér körülbelül akkora terület, mint mondjuk Tolna megye. Elhagyott falvak, mezők, erdők, dombok és mindenféle terep, ahol majd minden fegyvernem gyakorlatozni tudott. A város többemeletes bajor mintájú épületekkel volt tele, amelyek a gyakorlatozó egységek szállásaiként szolgáltak. A vasútállomás közelében nagyobb lőszerraktárak voltak.

Mint pár napon belül megtudtuk, azért jöttünk ide, mert itt akartak ujból felfegyverezni és harcba vetni bennünket. Csak azt nem tudtam, hogy ugyan ki ellen kellene ujból harcba szállnom. Ettől már igencsak elment a kedvem miután elhagytam Magyarországot. Én egy kisebb épület első emeletén kaptam szállást, amely eléggé tábori jellegű volt. A napok az egységek ujabb kiképzésével, a lakatlan falvakban való gyakorlatozással teltek el. A kihalt falvakban még az üzletek feliratai is megvoltak.

Egy szép napon felsorakozott az ezred — majdnem hadilétszámban kiegészítve — egy felvonulási téren, az új fegyverzettel, ami a megszokott szegényes jellegű volt. A második napon pedig, mit ad Isten, az ezredet megszemlélte Beregfy hadügyminiszter. Nagyon csodálkoztam, hogy az elvesztett háború végén hogy juthat eszébe Bajorországba utazni, egy leharcolt gyalogezred megszemlélése végett. Vannak még dolgok, amin a megélt események után még én is csodálkozni tudok.

Másnap már azzal foglalkoztam, hogy az ezredparancsnokom fülébe duruzsoltam állandóan a szövegemet, hogy csak nem gondolja komolyan, hogy ez a demoralizált ezred bárhol is bevethető lenne.

Április eleje volt már, amikor az ezredet bevagonírozták, és átvonatoztunk Csehországon, ahol még igen erős német megszállás uralkodott. Kremsierben láttam ismét az ezredparancsnokomat, de a többi zászlóaljat vagy parancsnokát nem. Az ezredtörzs valószínűleg még megvolt, mivel az nem volt éppen harcos egység, az nem szerepelt az „ároklétszám”-ban. Azt hiszem, hogy bennünket a németek irányítottak valami felé, de egyelőre csak annyit tudtunk, hogy nyugat felé halad a szerelvény. Karlsbadnál már tudtuk, hogy megyünk át Németországba, s már nem is vonaton, hanem gyalogmenetben folytattuk utunkat valamennyire dél felé.

Éjszaka értük el Bayreuth városát. Az egészből csak annyira emlékszem, hogy a gyaloglástól holtfáradtan egy trénszekéren feküdtem, és a bombázások bevezetőjét, a gyujtóhasábok suhogását hallgattam. A város szélén áthaladva még meg tudtam csodálni a régi német építkezés jellegzetes, gerendavázas, gyönyörű épületeit.

Békésnek látszó bajor tájakon gyalogoltunk át, néha-néha amerikai vadászbombázók keringtek fölöttünk, mintha azon meditáltak volna, hogy „ezeket” megbombázzuk-e vagy sem. De az is lehet, hogy bombáikat már máshol ledobálták, és így csak nézelődnek. Az utak mentén a tejeskannák ki voltak téve a tejbegyűjtők részére. ltt még működött a békebeli élet, amitől én már nagyon elszoktam.

A továbbiakban már csak arra emlékszem, hogy mentünk, mentünk, szinte egy békebeli menetgyakorlat hangulatával a Vlára-hágó felé, majd azon áthaladva északnak nyomultunk Kremsier városába. Ez a városnak a német neve, hogy mi csehül (mert már Csehországban, Morvában voltunk), azt nem tudtam meg soha.

Az egész ezred összeverődött, és a városban helyezkedtünk el. Egyes egységeink a szomszédos falvakba kerültek, amelyeket sűrű erdőségek választottak el a várostól. Meglepett a nagy nyüzsgés, németek, magyar egységek, szlovák katonák és még Isten tudja, milyen nemzetek tolongtak a főtéren és az utcákon. Azon igyekeztem, hogy ne kelljen észrevennem ezt a vásári sokadalmat, mert ennek már olyan „vert hadsereg” szaga volt, s mint ilyen, igen lehangolta az embert.

A következő napi menet után elértünk egy faluba, ahol éjszakáztunk. Hegyek és erdők övezte falu volt, le és föl senkiről sem tudtunk, még ellenségről sem. Úgy nézett ki, hogy az oroszoknak ez az útvonal már nem szerepelt fő támadási irányként. A falu ki- és bevezető útjaira őröket állítottam, a kelet-nyugati utakra erősebbet. Harcálláspontomat a falu nyugati felének utolsó házába telepítettem.

Kora reggel, már világos volt, amikor az egyik őrszem azzal keltett fel, hogy egy óriásian megrakott szekér akar kimenni nyugat felé. Mivel gyanúsnak találta a dolgot, jelentette nekem. lgen jól tette, mert nekem már a házigazdám is gyanúsnak tűnt, hogy valami köze lehet a partizánokhoz, olyan óvatosan és visszafogottan pislogott felém az este.

Az ellenség lába is fázott szerencsére, és ők is jobban szerették már, ha a harcok a falvak, községek közelében folynak, hogy legalább esténként meg lehessen szárítkozni, netalán még valami fűtésfélét is lehessen előállítani az alváshoz. Ezért kissé lelassultak az oroszok előnyomulásai — és ezzel együtt a harcok is — napi pár órára korlátozódtak.

A Hernád-völgyi harcok községei, amelyek körül a zászlóaljam utóvédharcait végezte: Mád, Tállya, Abaújszántó, Gibárt, Encs, Boldogkőváralja, Vizsoly, Gönc, Hidasnémeti. Nyugatról a Cserhát itt-ott erdős lejtői ereszkedtek a Hernádra. Ennek keleti oldalán, majd északra fordulva ereszkedtünk le egy völgybe, melynek északi részén már emelkedtek a Gömör—Szepesi-Érchegység erdei. Makranc, Csécs, Szepsi, Nagyida. Ebben a térségben hosszabb ideig tartottak a harcok, mert ebben a völgyben jött össze a Kassától jövő műút és a vasút. E kettő vonala vált ezután a harcok fő irányává.

Az csak véletlen volt, hogy ebben a időszakban ugyanabban a házban voltunk az ezredparancsnokság harcálláspontján. Nem jól éreztem magamat, mert nem volt az a szabadságom, amit már megszoktam, és a legénységem is megszokott. Előttünk hűvös, nedves, mocsaras terület volt, ahol állást kellett foglalnunk. Csak néhány, helybeliek által ismert ösvény volt biztonságos, különben a mocsár beszívja az embert. Ezt csak később tudtam meg, amikor kimentem az első vonalba az embereimet meglátogatni s az ellenség erejét és jelenlétét felmérni. Mire kiérkeztem, akkorra már késő volt ahhoz, hogy átcsoportosítsam a zászlóaljamat egy szilárdabb védővonalba, hiszen ezen a terepen az ellenség sem boldogulhat. Viszont olyan látvány fogadott, amelytől még ma is megborzadok: a mocsárban térdig, hasig, mozdulatlanul puskáikra támaszkodó katonák álltak, de nem válaszoltak a szólításra... Valamennyien halottak voltak. Ezen a szakaszon — fedezék hiányában — sem ellenállni, sem magukat beásni, sem tovább- vagy visszafelé menni nem voltak képesek. Nyilván a szóbeli összeköttetés sem működhetett már, de az is lehet, hogy a hideg hűtötte ki őket teljesen.

Ilyen lelkiállapotban közölte velem az ezredparancsnokom, hogy a hadosztály-parancsnokság ideküldött egy katonaszökevényt, akit az ezred körletében és a lehető legnyilvánosabban agyon kell lőni Dobák vezérkari ezredes (a hadosztályparancsnok) parancsa értelmében. Hiába próbáltam meggyőzni őt, arra hivatkozva, hogy a Székelyföldön ebben a kérdésben nekem egészen más álláspontom volt, nem tudtam hatni rá. A katona ráadásul nem az én zászlóaljambeli volt, nem is ismertem, s így nem tudtam megakadályozni a kivégzést. Kijelölték a végrehajtó osztagot és a helyszínt, az első vonalban. Még világos volt, amikor kimentek egy szakaszvezető vezetésével és három emberrel, akik tulajdonképpen a kivégzendő katonának nemcsak bajtársai, hanem barátai is voltak. Nemsokára visszaérkezett a különítmény, és jelentette az ezredesnek, hogy végrehajtották a parancsot. Még azt is hozzátették, hogy igen bátran viselkedett, barátságosan elköszönt barátaitól. Még ma is azt remélem, hogy ez az egész jelentés nem volt igaz, és a havert elengedték. Az igazat soha nem tudtam meg.

Az utóvédállásaimból való visszavonulások ugyanazokat az előírásszerű szabályokat követték, amelyeket már megszoktam. Ezek értelmébem én hagytam el legutoljára a védelmi állásainkat. Ezúttal nem voltam egyedül, mert egy német hadnagy is ugyanezt tette, mióta német szomszédaimat összekötőkkel kapcsoltam össze, nehogy a székelyföldi gyakorlatot folytassák, hogy szó nélkül otthagynak bennünket. (Legalább integettek volna.)

Egy alkalmommal épp vele ballagtunk kettesben felfelé egy kopasz dombon, amikor az oroszok azzal tüntettek ki bennünket, hogy a páncéltörő ágyúk gránátjait ránk (magányos személyekre) pazarolták. Mindketten lehasaltunk nagy hirtelen — sajnos ismét egy szerencsétlen helyen — egy lombos nagy fa töve közelében. Mozdulni nemigen tudtunk, mert vélhetően nem egy ágyúból tüzeltek reánk, hanem legalább kettőből, s így a két töltés közötti időt sem tudtuk felhasználni, hogy cikcakkban továbbrohanjunk jobb fedezéket keresni. Így aztán hasalva biztattuk egymást a kitartásra, és azt reméltük, ha nem mozdulunk, akkor már halottnak hisznek bennünket.

A magyar egységek további visszavonulásának útvonala: Abaújszántó—Jászó—Mecenzéf—Stósz—Szomolnok—Merény—Iglófüred, majd az Alacsony-Tátra hegyein-erdein át Hernádfő, Rózsahegy, Vlára-hágó, Kremsier. Itt a paplakban szálltunk meg, majd vonattal utaztunk tovább Karlsbadon, Bayreuthon át Grafenwöhr, Naabburg érintésével Romily sur Seine-be, fogságba. Ezeknek a harcoknak és meneteléseknek a részleteit írom le a következőkben, emlékezetem szerint.

November végére értünk, majd december eleje ott ér bennünket a Hernád völgyében folyó harcok folyamán, ami azt jelentette, hogy a szabadban való alvás és hosszú tartózkodás megmelegedés nélkül már nem biztosítja a harckészséget. Lehangoló maga az időjárás, azonkívül az általános helyzet is. Sok helyen már átázott a talaj, helyenként a mocsaras, süppedős területeken is állást kellett foglalni, mert ezek a területek alkalmasak voltak a beszivárgásra, amiből igen kellemetlen helyzetek származhattak.

Ezen a közös harcállásponton ismertem meg tulajdonképpen az ezredtörzset, elsőnek az ezred első segédtisztjét: Kovásznai Béla tartalékos főhadnagyot, aki civilben, azt hiszem, banktisztviselő volt. A másodsegédtiszt Temessy Imre hivatásos hadnagy, az Akadémián alattam végzett, katonacsalád gyermeke, akivel a továbbiakban jó barátságba kerültem.

Harkay ezredes úrnak nem sok öröme volt a jelenlétemben, mivel itt alkalmam volt megbeszélgetni vezetésének hiányosságait, főleg az olyasmikre gondolok, mint amikor az első vonalból jelentett beszámolóimnak nem adott hitelt, annak ellenére, hogy például a Tisza-parti ütközetben közelharcban zsákmányolt géppuskákat és golyószórókat hátra küldtem bizonyítéknak.

Mivel az ezredparancsnoksággal egy harcállásponton voltam elszállásolva, több információ részese is lettem, amit igen jól tudtam hasznosítani. Többek között itt tudtam meg, hogy az ezred egyik zászlóaljának új parancsnoka Paulovics alezredes lett, akit én látásból és hírből Székesfehérvárról ismertem.

Paulovics alezredes zászlóalja az ezred védelmének balszárnyán foglalt állást, kb. a Szerencs—Mád vasúti töltés mentén, harcálláspontja váltakozva hol a Juhakol-, hol a Fehértó-tanyán, melyik mikor, az az eseményektől függött.

Útvonalunk így alakult: Tarcal—Mezőzombor—Szerencs—Ond. Szerencs előtt, azaz Szerencs Délen foglaltunk állást. Mezőzombor felől jövet a mádi patak hídján keltünk át, melyen őrséget hagyva néztük meg védelmi körletünket, amelyben a legfontosabb objektum a szerencsi cukorgyár volt, amit sajnos a németek már majdnem teljesen kifosztottak.

A szemrevételezett védelmi vonal: Mezőzombor É vasúti töltés, Szerencs—vasúti híd, országúti híd—Szerencs Cukorgyár—Nagyhegy (212)—Furóhegy (256)—Kishegy (174), ez utóbbi magaslat tulajdonképpen már oldalunkat, illetve hátunkat védte. Az ezredparancsnokság harcálláspontja Ond község temploma közelében egy tornácos házba került, amelynek egyvégben három szobája volt.

Védőkörzetünk a Báj község előtti Tisza-szakaszon volt kijelölve (Csobaj—Tiszatardos—Tiszaladány előtti Tisza-területek). Itt a Tisza vonala erősen kanyarog, és holtágakkal cifrázott, előtte kevés megszakítással árvízi töltésekkel, a töltésen helyenként kazalba rakott különböző vesz-szőanyagból árvízi védekező kévék. Bájtól délre és ettől keletre a Tisza-part meredeken esik le, míg nyugatabbra menedékesebb a part, itt volt kedvezőbb a partraszállás, és itt építettek hidat is. A töltés és a Tisza közötti területen kukoricás, helyenként fás, ligetes területek szolgáltak jó fedezékül az átkelőknek.


Az ezredem Báj községben szállásolt be, az ezredparancsnokság egy mellékutca házába került. Nekem a kastély jutott, amit azért nem foglalt el Harkay ezredes úr, mert a térképen jelölve volt, és tetejéről a Tisza felé jó kilátás nyílt. Az ezredes úr mindig kényes volt harcálláspontja helyére, valószínű, hogy nyugodtan akart dolgozni. De az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a folyamatos utóvédharc annyira kikészített, hogy azt kértem, váltson fel egy kis időre. Meg is tette, pihenőt adott; nem engedte, hogy zászlóaljammal az első vonalban harcoljak, hanem a kastélyt jelölte ki harcálláspontomul a törzsem és közvetlen parancsnokaim számára.

Az orosz tüzérség a bal parton már felvonult, és mire a számomra nevezetes Sebő-tanyára értünk, már lőtték a tanyát erősen.

Mikor apámat (Sprung Károlyt) rávették, hogy magyarosítsa meg a nevét, egykedvűen felütött egy Magyarország helységnévtárt, és az S betűnél rábökött egy névre. Ez volt a Sebő-tanya. Ettől fogva Sprung helyett Sebőnek neveztek.

Az ezek utáni események ezt a közjátékot teljesen elmosták, jelentéktelen, feledésre érdemes eseménnyé vált. Ez a háború már egyre inkább egy saját magánháború képét kezdte felölteni a hazafelé menetben. Csak még azt nem tudtuk, hogy merrefelé van hazafelé, és hogy egyáltalán van-e még „Haza”!

Minden jel arra mutatott, hogy az oroszok egy erőszakos felderítést végeztek még a tiszai átkelő előtt, ezért jobbnak láttuk ezen a helyen állást foglalni, itt éjszakázni és esetleg színlelt támadással felvonulásra kényszeríteni őket, mialatt főerőink átkelnek a Tiszán Tokajnál, ha még létezik a híd. Elszórt tanyák voltak errefelé, mindenkinek jutott valami tető a feje fölé és szalma a dereka alá. Az őrségek felállítása után horkolt az ezred.

Másnap korán reggel indulás, és szegény nyíregyháziakat magukra hagytuk. Következő irányunk a Rakamaz—Tokaj tiszai átkelőhely volt, valószínű elképzelés, hogy a Tisza vonala lesz a védővonalunk.

A Tiszáig az út kb. 30-35 km volt, amit — beleszámítva az esetleges harcokat is — két napra terveztünk. Aztán valóban két nap lett belőle, mert az ezredet megállította Harkay ezredes úr kb. félúton egy tanyánál. Az egyik ház verandás szobájában ütötte fel harcálláspontját, majd elrendelte a tanya előtti térségen a zászlóaljak felsorakozását kettes vonalban. Középen az én II. zászlóaljam igen hosszú sorban, mindkét oldalamon (I. és III. zlj.) kicsinyke zászlóalj. Most szemmel látható volt, hogy tulajdonképpen az én II. zászlóaljam volt az ezred, a nehézfegyver századával (aknavetősök, páncéltörők, géppuskás század) a távbeszélőszakasszal és a zászlóaljtörzzsel.