Korán reggel keltem, és azokkal, akik szintén komolyan vették a röpcédula intelmét, kivonultunk a mintegy három kilométerre húzódó erdő szélére. Innen jól láthattuk a várost, és szükség esetén el is rejtőzhettünk a fák között. Volt ugyanis némi tapasztalatunk az amerikai bombázások természetéről, nevezetesen arról, hogy a bombázókat a vadászbombázók szokták követni, akik minden mozgásra lőnek, minden életet letarolnak.
Gyönyörű kora tavaszi idő volt, a ragyogó égboltról sütött ránk a nap. De nem sokáig élvezhettük a békés tavaszi kirándulóidőt. Vészjósló moraj zúgott fel a távoli magasságokban, és lassan az egész égboltot betöltötte a rengeteg óriásgép dübörgése. A szélcsendben megrezdültek a fák levelei. Az akkori idő leghatalmasabb bombázógépei közeledtek. Az 500 darab B52-es, ötvenes csoportokban egy nagy körbe rendeződött el a város fölött.
A támadás nyitányát a gyújtóhasábok ledobása jelentette. Ezüstösen csillogó hasábok zúdultak alá, mint valami furcsa záporeső. Nyomukban az egész város egyetlen égő pokollá változott. Majd a bombázócsoportok egymás után ledobták bombáikat.
Hanyatt fekve bámultam ezt a gyilkos poklot. A föld remegett, lángok csaptak fel a füsttömeget áttörve. Aztán vége lett, elvonultak. Nem tudom, hogy meddig tarthatott ez az egész borzalom, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Feltápászkodva bámultam a hirtelen megváltozott világot. Az egyik fa ágán egy selyemharisnyás női láb himbálózott...
Kábultan indultam vissza a romokban heverő városba. Pusztai Péter barátom sápadt arccal mesélte, hogy egy többemeletes házba menekült, és egy hosszú folyosón, egy kéménykiszögellés mellé bújva vészelte át a bombázást. A folyosó teljes hosszában a bombák okozta szélvihar süvített.
A városban majdnem mindenki hajléktalanul maradt, kivéve engem, mert az én lakásom csodálatos módon teljesen érintetlen maradt, s így továbbra is ágyban aludhattam.
Ezek után persze már ellátási zavarok is felléptek, hiszen minden raktár megsemmisült, élelem nem volt sehol. Ismét nekifogtunk a lovaink levágásához, s mindennapi élelmünkké lépett elő a lóból készült fasírozott. Nem is elégedetlenkedtünk, mert igazán ízletes volt. A lovak fogyatkozásán sem éreztem lelkiismeret-furdalást, mivel úgy gondoltam, hogy részünkről a világháború befejeződött.
Már csak az foglalkoztatott, hogy nyugati vagy keleti fogságba esünk-e majd.
Gyönyörű kora tavaszi idő volt, a ragyogó égboltról sütött ránk a nap. De nem sokáig élvezhettük a békés tavaszi kirándulóidőt. Vészjósló moraj zúgott fel a távoli magasságokban, és lassan az egész égboltot betöltötte a rengeteg óriásgép dübörgése. A szélcsendben megrezdültek a fák levelei. Az akkori idő leghatalmasabb bombázógépei közeledtek. Az 500 darab B52-es, ötvenes csoportokban egy nagy körbe rendeződött el a város fölött.
A támadás nyitányát a gyújtóhasábok ledobása jelentette. Ezüstösen csillogó hasábok zúdultak alá, mint valami furcsa záporeső. Nyomukban az egész város egyetlen égő pokollá változott. Majd a bombázócsoportok egymás után ledobták bombáikat.
Hanyatt fekve bámultam ezt a gyilkos poklot. A föld remegett, lángok csaptak fel a füsttömeget áttörve. Aztán vége lett, elvonultak. Nem tudom, hogy meddig tarthatott ez az egész borzalom, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Feltápászkodva bámultam a hirtelen megváltozott világot. Az egyik fa ágán egy selyemharisnyás női láb himbálózott...
Kábultan indultam vissza a romokban heverő városba. Pusztai Péter barátom sápadt arccal mesélte, hogy egy többemeletes házba menekült, és egy hosszú folyosón, egy kéménykiszögellés mellé bújva vészelte át a bombázást. A folyosó teljes hosszában a bombák okozta szélvihar süvített.
A városban majdnem mindenki hajléktalanul maradt, kivéve engem, mert az én lakásom csodálatos módon teljesen érintetlen maradt, s így továbbra is ágyban aludhattam.
Ezek után persze már ellátási zavarok is felléptek, hiszen minden raktár megsemmisült, élelem nem volt sehol. Ismét nekifogtunk a lovaink levágásához, s mindennapi élelmünkké lépett elő a lóból készült fasírozott. Nem is elégedetlenkedtünk, mert igazán ízletes volt. A lovak fogyatkozásán sem éreztem lelkiismeret-furdalást, mivel úgy gondoltam, hogy részünkről a világháború befejeződött.
Már csak az foglalkoztatott, hogy nyugati vagy keleti fogságba esünk-e majd.
