Lehet, hogy az én defetista szövegem a németekhez is eljutott, mert nemsokára visszavették a kiadott fegyvereket. Úgy is lehet mondani, hogy lefegyverezték az ezredet, legnagyobb megkönnyebbülésünkre. Ezek után a németek részéről ellenséges magatartást vártunk, de ez nem következett be, továbbra is barátságosak voltak velünk, hivatalosan élelmeztek és elhelyeztek bennünket.

Annak is örültünk, hogy nem kerültünk nyilas hadvezetés alá, különösen én, aki a Szálasira való eskütételt a nyíregyházi körzetben nyíltan megtagadtam. Erre egyébként a családi hagyományok is predesztináltak: a bérmaapám, dr. Bertin Lajos, a Kúria akkori alelnöke ítélte el a „nemzetvezetőt” három évre, lefokozásra stb. Lajos bácsi az apám nagybátyja volt, s nagy jogtudós hírében állott. Az első világháború után a szerbek meghívták igazságügy-miniszternek, de ő mint nagy magyar (akinek ereiben leginkább francia vér folyt) visszautasította.

Ezután Grafenwöhr területén bolyongtunk, kirándultunk a környező erdőkben, még a szomszéd falvakba is kiruccantunk, ahol még a békebeli sörcsarnokok működtek. Sör volt bőven, de egyéb semmi. Egy ilyen alkalommal az egyik szomszéd faluban csavarogva felfedeztem egy magyar egészségügyi tábort, ahol magyar sebesültek gyógyulgattak. A legnagyobb meglepetésemre Bellosevich Egon hadnaggyal találkoztam itt, aki a Ludovikán évfolyam- és osztálytársam, valamint kényszerű tanítványom is volt. A kárpátaljai hegyi zászlóaljak egyikében szolgált, és közben kiderült, hogy Nyíregyháza visszafoglalásakor egymás mellett harcoltunk, és ott sebesült meg, de nem vészesen. (Az ilyenre mondták az első világháborús bakák, hogy „százkoronás sebesülés”: olyan, amelytől rokkant nem lesz az ember, de egy jó darabig várhat rá az ellenség.)

Oly sok beszélgetnivalónk volt, hogy eltelt vele az egész nap. A legjelentősebb információ, amelyhez Egon révén jutottam, egy röpcédula volt, amelyet angol repülők szórtak le az ő körzetében. Ezen az állt, hogy az amerikaiak két nap múlva óriási légierővel fogják tönkrebombázni Grafenwöhrt, a legnagyobb német kiképzőtábort és lőszerraktár-központot. A röpcédulán az is szerepelt, hogy „magyarok, hagyjátok el a várost, falvakat”!

Erről tájékoztattam az ezredparancsnokomat, Harkay ezredest, valamint a zászlóaljamat is. Harkay ezredes a tőlem már megszokott ijesztgetésnek vélte információmat, mint ahogy Pusztai Péter főhadnagy, a századparancsnokom sem hitt nekem. Úgy gondolta, hogy egy ilyen hatalmas légicsapás időpontját nem beharangozni, hanem szigorúan eltitkolni szokták.

Én mindenesetre (babonából vagy bízva a titkos égi jótevőm ismételt gondoskodásában) elhittem, és ennek megfelelően fel is készültem a nagy eseményre.