Az csak véletlen volt, hogy ebben a időszakban ugyanabban a házban voltunk az ezredparancsnokság harcálláspontján. Nem jól éreztem magamat, mert nem volt az a szabadságom, amit már megszoktam, és a legénységem is megszokott. Előttünk hűvös, nedves, mocsaras terület volt, ahol állást kellett foglalnunk. Csak néhány, helybeliek által ismert ösvény volt biztonságos, különben a mocsár beszívja az embert. Ezt csak később tudtam meg, amikor kimentem az első vonalba az embereimet meglátogatni s az ellenség erejét és jelenlétét felmérni. Mire kiérkeztem, akkorra már késő volt ahhoz, hogy átcsoportosítsam a zászlóaljamat egy szilárdabb védővonalba, hiszen ezen a terepen az ellenség sem boldogulhat. Viszont olyan látvány fogadott, amelytől még ma is megborzadok: a mocsárban térdig, hasig, mozdulatlanul puskáikra támaszkodó katonák álltak, de nem válaszoltak a szólításra... Valamennyien halottak voltak. Ezen a szakaszon — fedezék hiányában — sem ellenállni, sem magukat beásni, sem tovább- vagy visszafelé menni nem voltak képesek. Nyilván a szóbeli összeköttetés sem működhetett már, de az is lehet, hogy a hideg hűtötte ki őket teljesen.
Ilyen lelkiállapotban közölte velem az ezredparancsnokom, hogy a hadosztály-parancsnokság ideküldött egy katonaszökevényt, akit az ezred körletében és a lehető legnyilvánosabban agyon kell lőni Dobák vezérkari ezredes (a hadosztályparancsnok) parancsa értelmében. Hiába próbáltam meggyőzni őt, arra hivatkozva, hogy a Székelyföldön ebben a kérdésben nekem egészen más álláspontom volt, nem tudtam hatni rá. A katona ráadásul nem az én zászlóaljambeli volt, nem is ismertem, s így nem tudtam megakadályozni a kivégzést. Kijelölték a végrehajtó osztagot és a helyszínt, az első vonalban. Még világos volt, amikor kimentek egy szakaszvezető vezetésével és három emberrel, akik tulajdonképpen a kivégzendő katonának nemcsak bajtársai, hanem barátai is voltak. Nemsokára visszaérkezett a különítmény, és jelentette az ezredesnek, hogy végrehajtották a parancsot. Még azt is hozzátették, hogy igen bátran viselkedett, barátságosan elköszönt barátaitól. Még ma is azt remélem, hogy ez az egész jelentés nem volt igaz, és a havert elengedték. Az igazat soha nem tudtam meg.
Az események annyira felzaklattak, hogy nagyon sokáig nem tudtam napirendre térni fölöttük. Az ezredparancsnok kiesett az én „pixisem”-ből, aminek aztán a továbbiakban sok-sok jelét is adtam. Azon is elgondolkodtam, hogy belőlem nem is lehetne jó hadvezér vagy nagy politikus, mert nem volna szívem fegyvertelen embereket megölni. Egy hadvezérnek pedig igenis kell ilyet csinálnia, ha fegyelmet akar tartani hadseregében. Politikusnak pedig kell ilyen törvényeket hoznia ugyanilyen céllal. Szóval az ilyenfajta törekvéseimről ezennel „lemondok”, Isten engem úgy segéljen. Nagyon könnyű volt ezt a fogadalmamat megtartanom, mert szigorúan megtartatták velem.
Amikor Báj községből Szerencs felé való menetben a Pap-tanyát, majd a Bank-tanyát érintettük, mielőtt a Sebő-tanyát elértük volna, valamelyik előbb említett tanyán az odavalósiak megmutattak a csűrben egy szalmával letakart DKW autót, amely a birtokos tulajdona volt, és azt hitte, hogy az ilyen holmik felderítésében az ellenségeink még talán gyakorlatlanok. Ezért az emberek azt kérték, hogy vigyük el, ne legyen az oroszoké. Elvittük hát, és a legénységem soraiból azonnal jelentkezett egy korosabb ember sofőrnek. Gondoltam, hogy ez talán még a sebesültek szállítására is jó lesz.
A két tanya valamelyikén pedig ugyanígy jártunk egy csukott batárral, melyhez két szép ló is tartozott. Már említettem, hogy zászlóaljam egyik tisztjének, Pusztai Péter főhadnagynak hogy, hogy nem, idekerült a felesége, aki még ráadásul állapotos is volt. Mi sem volt hát természetesebb, mint hogy a batárt egy kocsissal Pusztainénak rendeltem alá, aki igen hálás volt ezért. Nem tudom már, honnan, de előkerült egy Esterházy-hintó is két lipicaival, amely később az ezredparancsnokunk járműve lett, s még a cseh határnál, illetve Morvában Kremsiernél is megvolt.
A Hernád völgye már kezdett havas lenni, először még olyan latyakosféle, mert az éjjeli fagyból kiengedve kellemetlen és állandó vizes lábbelit képzett. A fagyott, hideg hóban még mindig jobb volt taposni, mint ebben.
Ilyen lelkiállapotban közölte velem az ezredparancsnokom, hogy a hadosztály-parancsnokság ideküldött egy katonaszökevényt, akit az ezred körletében és a lehető legnyilvánosabban agyon kell lőni Dobák vezérkari ezredes (a hadosztályparancsnok) parancsa értelmében. Hiába próbáltam meggyőzni őt, arra hivatkozva, hogy a Székelyföldön ebben a kérdésben nekem egészen más álláspontom volt, nem tudtam hatni rá. A katona ráadásul nem az én zászlóaljambeli volt, nem is ismertem, s így nem tudtam megakadályozni a kivégzést. Kijelölték a végrehajtó osztagot és a helyszínt, az első vonalban. Még világos volt, amikor kimentek egy szakaszvezető vezetésével és három emberrel, akik tulajdonképpen a kivégzendő katonának nemcsak bajtársai, hanem barátai is voltak. Nemsokára visszaérkezett a különítmény, és jelentette az ezredesnek, hogy végrehajtották a parancsot. Még azt is hozzátették, hogy igen bátran viselkedett, barátságosan elköszönt barátaitól. Még ma is azt remélem, hogy ez az egész jelentés nem volt igaz, és a havert elengedték. Az igazat soha nem tudtam meg.
Az események annyira felzaklattak, hogy nagyon sokáig nem tudtam napirendre térni fölöttük. Az ezredparancsnok kiesett az én „pixisem”-ből, aminek aztán a továbbiakban sok-sok jelét is adtam. Azon is elgondolkodtam, hogy belőlem nem is lehetne jó hadvezér vagy nagy politikus, mert nem volna szívem fegyvertelen embereket megölni. Egy hadvezérnek pedig igenis kell ilyet csinálnia, ha fegyelmet akar tartani hadseregében. Politikusnak pedig kell ilyen törvényeket hoznia ugyanilyen céllal. Szóval az ilyenfajta törekvéseimről ezennel „lemondok”, Isten engem úgy segéljen. Nagyon könnyű volt ezt a fogadalmamat megtartanom, mert szigorúan megtartatták velem.
Amikor Báj községből Szerencs felé való menetben a Pap-tanyát, majd a Bank-tanyát érintettük, mielőtt a Sebő-tanyát elértük volna, valamelyik előbb említett tanyán az odavalósiak megmutattak a csűrben egy szalmával letakart DKW autót, amely a birtokos tulajdona volt, és azt hitte, hogy az ilyen holmik felderítésében az ellenségeink még talán gyakorlatlanok. Ezért az emberek azt kérték, hogy vigyük el, ne legyen az oroszoké. Elvittük hát, és a legénységem soraiból azonnal jelentkezett egy korosabb ember sofőrnek. Gondoltam, hogy ez talán még a sebesültek szállítására is jó lesz.
A két tanya valamelyikén pedig ugyanígy jártunk egy csukott batárral, melyhez két szép ló is tartozott. Már említettem, hogy zászlóaljam egyik tisztjének, Pusztai Péter főhadnagynak hogy, hogy nem, idekerült a felesége, aki még ráadásul állapotos is volt. Mi sem volt hát természetesebb, mint hogy a batárt egy kocsissal Pusztainénak rendeltem alá, aki igen hálás volt ezért. Nem tudom már, honnan, de előkerült egy Esterházy-hintó is két lipicaival, amely később az ezredparancsnokunk járműve lett, s még a cseh határnál, illetve Morvában Kremsiernél is megvolt.
A Hernád völgye már kezdett havas lenni, először még olyan latyakosféle, mert az éjjeli fagyból kiengedve kellemetlen és állandó vizes lábbelit képzett. A fagyott, hideg hóban még mindig jobb volt taposni, mint ebben.
