HTML

Sebő Ödön: A halálra ítélt zászlóalj

A címben említett könyvet már nem lehet sehol kapni, pedig három kiadást is megért.
A szerző már nem él, de örökösei hozzájárultak, hogy a könyv folytatásokban megjelenjen az interneten azok számára, akik most szeretnének megismerkedni vele.

A hernádfői partizán kaland

2007.09.20. 07:29 szerkesztő

A következő napi menet után elértünk egy faluba, ahol éjszakáztunk. Hegyek és erdők övezte falu volt, le és föl senkiről sem tudtunk, még ellenségről sem. Úgy nézett ki, hogy az oroszoknak ez az útvonal már nem szerepelt fő támadási irányként. A falu ki- és bevezető útjaira őröket állítottam, a kelet-nyugati utakra erősebbet. Harcálláspontomat a falu nyugati felének utolsó házába telepítettem.

Kora reggel, már világos volt, amikor az egyik őrszem azzal keltett fel, hogy egy óriásian megrakott szekér akar kimenni nyugat felé. Mivel gyanúsnak találta a dolgot, jelentette nekem. lgen jól tette, mert nekem már a házigazdám is gyanúsnak tűnt, hogy valami köze lehet a partizánokhoz, olyan óvatosan és visszafogottan pislogott felém az este.

Felöltöztem, magamhoz vettem géppisztolyomat, egypár kézigránátot, és kimentem a rakományhoz. Első látásra nyilvánvaló volt — részben a csomagolásból, részben a felhalmozott mennyiségből ítélve —, hogy az egész rakomány partizánszállítás lehet csak. Rövid gondolkozás után beküldtem a két őrszemet a házba, mintegy ötven méterre a járműtől, mert egyedül, tanúk nélkül akartam beszélgetni a kocsissal. Egyenesen nekiszegeztem a kérdést: ugye ez partizánszállítmány?! Mielőtt még bármit mondhatott vagy tehetett volna, azt mondtam, hogy ne féljen, miattunk nem fog semmi bajuk sem történni, és neki sem. Induljanak nyugodtan tovább, mielőtt még az őrszemek visszajönnének. Mi békességet akarunk, és hazajutni. Innen Hernádfő felé vonulunk majd, ott fogunk éjszakázni.

Ezután vártam vagy tíz percet, amíg eltűntek egy kanyarban, s akkor kiengedtem az őrszemeket az őrhelyeikre azzal, hogy a szállítmányt megvizsgáltam, csupa semleges dologból állt, egy kevés élelmiszerrel vegyesen. Visszamenve a szálláshelyemre, tájékoztattam a házigazdát a történtekről. Elmontam neki, hogy már tegnap is sejtettem, hogy ő a partizánokhoz tartozik. De úgy határoztam, hogy hazavezetem a katonáimat, és semmiféle harci tevékenységre nem gondolok a partizánokkal szemben. Megenyhülve és hálásan fogadta szavaimat, és úgy látszott, el is hitte. Ez engem is megnyugtatott.

A partizán azt is elmondta, hogy egy kisebb német egység haladt át a falunkon nemrégen, és nem lehetnek nagyon messzire. Ezt a német egységet még aznap utolértük. Egy raj erejű volt, és egy nagyobb egység utóvédje lehetett. Láttak is bennünket, igen félve tekingettek hátra, de amikor látták, hogy barátsággal nézünk a jövő elé, megnyugodva, lépésüket meggyorsítva igyekeztek továbbhaladni.

Már délutánra járt az idő. A hegymászástól és a havas erdei úttól fáradtan vánszorogtunk. Egyszer csak lövöldözés zaja hallatszott vagy egy kilométer távolságból a mi útirányunkban. Mire odaértünk a helyszínre, holtan találtuk ott az egész német járőrt. Más halottat vagy sebesültet nem találtunk. Ekkor biztosított menetben haladtunk tovább, elöl, hátul és oldalt golyószórós raj biztosította előnyomulásunkat. Lassabban és óvatosabban haladtunk. A jelek szerint a partizánok hírközlése igen jó lehetett, hiszen csak ennek tudható be, hogy bennünket békén hagytak.

Már sötét volt, amikor — minden baj nélkül — beérkeztünk Hernádfőre. Ez egy őserdőben elhelyezett település volt, melyet semmiféle talajművelésre való föld nem környékezett. Gondolom, fakitermeléssel foglalkozhattak. Mindenesetre roppant romantikus helynek látszott, és még a látvány is szinte pihentető volt. Nemkülönben a jó alvás lehetőségének a reménye. Annyi ház és kamra volt, hogy a zászlóalj elfért. Én csak egy szoba-konyhás házban kaptam helyet a legényemmel. Ő a konyhában rendezkedett be gyors alvásra, én a szobában kértem helyet. A háziak egy asszonyból és a leányából álltak. Az asszony könyörögni kezdett, hogy neki ez a 18 éves leánya van, ne szálljak meg itt, mert nincsen több alkalmas helyisége. Mosolyogva megnyugtattam: nem vagyok olyan állapotban, hogy ilyen feltételezett gondolat eszembe jutna. Különben is én és a katonáim soha nem követtünk el erőszakosságot a lakossággal szemben, legyen teljesen nyugodt. Majd kértem tőle vizet, és megmosakodtam, lábat mostam, és a felkínált ágyba belezuhantam. Olyan mélyen aludtam, hogy az éjszaka eseményeiről csak az ébredés után, reggel kapott jelentésből értesültem.

Ebben a helységben ugyanis németek is megszálltak. Ezek nem harcoló frontkatonák lehettek, hanem inkább partizánvadászok vagy olyasféle megszálló csapatok Tisó Szlovákiájában, mint nálunk Magyarországon. Ezeket a németeket kivétel nélkül lemészárolták az éjszaka folyamán álmukban. Egyet sem hagytak életben. Azt, hogy nekünk viszont semmi bajunk nem történt, hogy egyetlen katonámat sem érte bántódás még tévedésből sem, most már bizonyosan a „partizánbarátságomnak” köszönhettük, amelyről a legénységem, de még a tisztjeim sem tudtak.

Nem hittem volna, hogy ilyen gyors összeköttetéseik vannak. Bámulatra méltó volt a hatékony szervezés is, melynek során a németek lakta házat megjelölték, és ahogy ártalmatlanná tették a német őrséget.

Ezt az egész partizánügyet — melyet a leleménynek és kockázatvállalásnak hála megúsztunk — nyugodtan odasorolhattam a többi velem történt harctéri csodához. Ismét el kellett gondolkodnom azon, hogy vajon az a bizonyos túlvilági őrzőm szólt-e bele a dolgaimba, vagy csupán a vakszerencsén múlt az egész megmenekülésünk. Ha valaki ekkor megkérdezte volna tőlem, hogy miben hiszek inkább: a reinkarnációban vagy a keresztény egyház túlvilági poklában és tisztítótüzében, nem tudtam volna teljes bizonyossággal színt vallani.

A legénységem alig tért magához a történtek feletti csodálkozástól. Teljesen odavoltak, és úgy gondolták, hogy minden szerencséjüket nekem köszönhetik, aki lám ennyire féltem őket. Most már megingathatatlanná vált bennük a hit, hogy valóban be fogom tartani azt az ígéretemet, hogy élve hazaviszem őket.

A hernádfői véres éjszaka minden emberben mély nyomot hagyott, de az igazságot a kivételes elbánásért nem tudták, és a jó Istent dicsérték szerencséjükért. A szállásadóimnál a témáról nem tettem semmiféle megjegyzést. Annyit azonban megemlítettem, hogy a szíves vendéglátásért hálás vagyok, és mindent nagyon köszönve készültünk a továbbmenetelésre. Most már azért imádkoztam, hogy a partizánok hírszerkezete jó legyen, és kísérjen bennünket a háború végéig, mert úgy értékeltem a helyzetet, hogy ez a terület már csak partizán ellenőrzés alatt áll, errefelé nagyobb orosz egységek megjelenése nem várható.

Azért mindenesetre biztosított menetet rendeltem el. A Magas-Tátra és az Alacsony-Tátra közötti síkság főútvonalára nem kívántam kimerészkedni, inkább választottam az Alacsony-Tátra erdeinek északi lejtőin lévő sűrű erdőket, ami lényegesen több időt vesz majd igénybe. Az idő viszont most már nem kergetett semerre sem. Már naponta kapcacserére is lesz idő a jéghideg patak mellett. Reméltük azonban, hogy most már kifelé megyünk a télből, március közeledik, és az enyhe tavasz kilátása is felmelegített bennünket.

Nem remélt gyönyörűség várt ránk a vad erdők mélyén való kóborlásunk alkalmával. Valóban kóborlásnak kell neveznem, mert élveztük a természet ébredését az őserdőkben, a fenyvesek csodálatos illatában, amitől felnyilallt bennem az erdélyi Hargita és a Csíki-havasok látomása, úgy, mintha álmodtam volna ébren menet közben, mintha minden fenyőre magyarul lenne írva valami, mintha minden csapáson Árpádék lovainak patanyomait ismertem volna fel. Ez a gondolat jobban felizgat, mint a mindennapi harcok zaja, félelme és halálos sebei.

Az Alacsony-Tátra sűrű erdeiben napokig meneteltünk úttalan utakon, míg irányt vettünk Rózsahegy városa felé, ahol pihenő várt reánk. Olyan pihenő, amelynek során ágyban aludtam egy bérház első emeleti lakásában, ahonnan kinézve az ablakon nem a megszokott városvégek látványa lepett meg, hanem itt a bérházzal vége volt a városnak, és szántóföldek következtek. Ez itt a Tisó-féle Szlovákia volt, amely önálló Szlovákia lévén, önálló elhatározással a németek oldalán állott, így csupáncsak a partizánoktól kellett volna tartanunk. De mivel úgy látszott még mindig, hogy oltalmuk alatt van a zászlóaljam, nemigen férkőzött belém a szokásos félelem, hanem a kirándulás öröme vegyült a Felvidék elvesztésének gyötrelmeivel.

Szólj hozzá!

Címkék: a felvidéken át

A bejegyzés trackback címe:

https://donci.blog.hu/api/trackback/id/tr46170971

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása