Útra keltünk a nyugati irányt követve. Lassacskán olyan zónába kerültünk, ahol már semmi nem történt. Néha-néha egy-egy amerikai vadászbombázó körözött felettünk. Ilyenkor óvatosan egy közeli erdőbe húzódtunk. A Naab folyó mentén haladtunk, s ennek közelében, egy hegyes dombos erdőbe érkezve letáboroztunk. Innen már hallatszott a föld remegése: több ezer páncélos döngette a földet. Talán 30-40 kilométerre lehettek tőlünk. Visszavonuló csapatokat sem láttunk már. Mintha a világ végére érkeztünk volna meg.
Másnap már egyre közelebb kúszott hozzánk az iszonyatos és félelmetes dübörgés. Alattunk a síkon, ahogyan kiláttunk az erdő széléről egy csendes falu volt, minden életjel nélkül. Megjelent a légben egy kis repülőgép, mely valószínűleg a páncélosok irányítását végezte és felderített. A falu közelébe érkezve a páncéloshadsereg megállt, és nekilátott az ágyúzásának. Amikor a falu már csak bokáig ért, akkor megindultak ellene. Ekkor egy német raj jött elő, kb. tíz katona, és lassan vonultak visszafelé. Ezenkívül egy szakasz létszámú csoportot kísért két német katona. Több semmi. Ezért lőtték hát porrá a hős amerikaiak az egész falut.
Távcsővel, az erdő széléről néztem az egész „hadjáratot”, s így egyenesben számolhattam be ezredparancsnokunknak a látottakról: „Ezredes úr, nagy baj lenne nekünk itt fogságba esni, mert lent az úton láttuk ahogyan a németek vagy harminc zsidót kísértek ismeretlen sorsuk felé.” Hogy az ezredesem mit felelt erre nekem kipirult arccal, azt ne kívánja megtudni, kedves olvasóm. Arra is figyelmeztettük parancsnokunkat, hogy nem tanácsos itt az erdőben maradnunk, mert nem láttunk ezek mellett az amerikaiak mellett gyalogságot. Ők tehát elmennek mellettünk, mi pedig a hátukban maradunk mint felfegyverzett alakulat, kitéve magunkat majd egy nem harcos csapat kénye-kedvének. Ezért leküldtünk egy angolul beszélő tisztet a pihenőre tért amerikai csapatokhoz azzal az üzenettel, hogy itt vagyunk, ejtsenek fogságba.
Közben igyekeztünk felkészülni az elkövetkezőkre. Összeszedtük a fogságban feltétlenül szükségesnek ítélt holmikat. Mivel két sátorlap alkotott egy felállítható sátrat ezért már előre megbeszéltem élelmezési főnökünkkel, Sárdy Tibor főhadnaggyal, akivel időközben összebarátkoztam, hogy közösködni fogunk. Magunkkal vittük tehát a sátorlapjainkat, egy gyalogsági ásót, ezeken kívül személyes holmikat, tisztálkodószereket, fehérneműt, köpenyt és egy-egy pokrócot. Mivel hegyi felszerelésűként hátizsákom is volt, ezeket a holmikat könnyebben csomagoltam.
Ma is sajnálom, hogy a géppisztolyommal és kézigránátjaimmal együtt elástam az erdőben a naplómat is, amelyet egész addig vezettem, gyorsírással, nehogy bárki el tudja olvasni. Ebben a naplóban teljes őszinteséggel írtam le mindent, ami velem és körülöttem történt. Ez a fontos dokumentum — életem egy darabja — történetekkel, dátumokkal, nevekkel, emberek hihetetlen megnyilatkozásaival együtt örökre elveszett, mivel nem jelöltem meg a helyet, ahol örök nyugalomra helyeztem.
A visszatért tolmács elmondta, hogy az amerikaiak a fogságba esés ceremóniáját menetoszlopba fejlődve kérik végrehajtani. Így is zajlott le a gyászos esemény: az amerikai páncélosok (temérdek Sherman) az erdős oldal egy tisztásán várakoztak. „Kemény” harcok után voltak, ne feledjük: egy egész raj németet vertek ki a faluból hosszas ágyúzás és repülőtámadás után... Most már kellett egy kis szórakozás, ünnepi cirkusz is, győzelmi felvonulás a legyőzöttek szomorú menetéből.
Parancsnokainkat lóra ültették (a tisztek egyelőre megtarthatták oldalfegyvereiket), s így vonultunk a megjelölt irányba, a filmfelvevők lencséi előtt. Amilyen barátságosnak tűnt ez a színpadias fogadtatás, olyan szomorúan alakult a további sorsunk.
Az első gyülekeztető Naabburg városának főtere környékén volt, ahol még megengedték, hogy a belterületen kószáljunk. (Ezt a főteret ismertem föl „A halál 50 órája” című amerikai játékfilmben, melyben ott ugyanúgy egy amerikai parancsnokság székelt, mint a hadifogságunk elején is.)
Másnap már egyre közelebb kúszott hozzánk az iszonyatos és félelmetes dübörgés. Alattunk a síkon, ahogyan kiláttunk az erdő széléről egy csendes falu volt, minden életjel nélkül. Megjelent a légben egy kis repülőgép, mely valószínűleg a páncélosok irányítását végezte és felderített. A falu közelébe érkezve a páncéloshadsereg megállt, és nekilátott az ágyúzásának. Amikor a falu már csak bokáig ért, akkor megindultak ellene. Ekkor egy német raj jött elő, kb. tíz katona, és lassan vonultak visszafelé. Ezenkívül egy szakasz létszámú csoportot kísért két német katona. Több semmi. Ezért lőtték hát porrá a hős amerikaiak az egész falut.
Távcsővel, az erdő széléről néztem az egész „hadjáratot”, s így egyenesben számolhattam be ezredparancsnokunknak a látottakról: „Ezredes úr, nagy baj lenne nekünk itt fogságba esni, mert lent az úton láttuk ahogyan a németek vagy harminc zsidót kísértek ismeretlen sorsuk felé.” Hogy az ezredesem mit felelt erre nekem kipirult arccal, azt ne kívánja megtudni, kedves olvasóm. Arra is figyelmeztettük parancsnokunkat, hogy nem tanácsos itt az erdőben maradnunk, mert nem láttunk ezek mellett az amerikaiak mellett gyalogságot. Ők tehát elmennek mellettünk, mi pedig a hátukban maradunk mint felfegyverzett alakulat, kitéve magunkat majd egy nem harcos csapat kénye-kedvének. Ezért leküldtünk egy angolul beszélő tisztet a pihenőre tért amerikai csapatokhoz azzal az üzenettel, hogy itt vagyunk, ejtsenek fogságba.
Közben igyekeztünk felkészülni az elkövetkezőkre. Összeszedtük a fogságban feltétlenül szükségesnek ítélt holmikat. Mivel két sátorlap alkotott egy felállítható sátrat ezért már előre megbeszéltem élelmezési főnökünkkel, Sárdy Tibor főhadnaggyal, akivel időközben összebarátkoztam, hogy közösködni fogunk. Magunkkal vittük tehát a sátorlapjainkat, egy gyalogsági ásót, ezeken kívül személyes holmikat, tisztálkodószereket, fehérneműt, köpenyt és egy-egy pokrócot. Mivel hegyi felszerelésűként hátizsákom is volt, ezeket a holmikat könnyebben csomagoltam.
Ma is sajnálom, hogy a géppisztolyommal és kézigránátjaimmal együtt elástam az erdőben a naplómat is, amelyet egész addig vezettem, gyorsírással, nehogy bárki el tudja olvasni. Ebben a naplóban teljes őszinteséggel írtam le mindent, ami velem és körülöttem történt. Ez a fontos dokumentum — életem egy darabja — történetekkel, dátumokkal, nevekkel, emberek hihetetlen megnyilatkozásaival együtt örökre elveszett, mivel nem jelöltem meg a helyet, ahol örök nyugalomra helyeztem.
A visszatért tolmács elmondta, hogy az amerikaiak a fogságba esés ceremóniáját menetoszlopba fejlődve kérik végrehajtani. Így is zajlott le a gyászos esemény: az amerikai páncélosok (temérdek Sherman) az erdős oldal egy tisztásán várakoztak. „Kemény” harcok után voltak, ne feledjük: egy egész raj németet vertek ki a faluból hosszas ágyúzás és repülőtámadás után... Most már kellett egy kis szórakozás, ünnepi cirkusz is, győzelmi felvonulás a legyőzöttek szomorú menetéből.
Parancsnokainkat lóra ültették (a tisztek egyelőre megtarthatták oldalfegyvereiket), s így vonultunk a megjelölt irányba, a filmfelvevők lencséi előtt. Amilyen barátságosnak tűnt ez a színpadias fogadtatás, olyan szomorúan alakult a további sorsunk.
Az első gyülekeztető Naabburg városának főtere környékén volt, ahol még megengedték, hogy a belterületen kószáljunk. (Ezt a főteret ismertem föl „A halál 50 órája” című amerikai játékfilmben, melyben ott ugyanúgy egy amerikai parancsnokság székelt, mint a hadifogságunk elején is.)
