Az élelmezési helyzet állandó beszédtéma volt az egész táborban. Hiába próbáltak a Nemzetközi Vöröskereszttel kapcsolatba kerülni, semmi nem használt. Egy volt ludovikás évfolyam- és osztálytársam, aki szintén az én sátram lakója volt, sok töprengés után megosztotta velem titkos tervét. Valószínűleg engem ítélt olyannak, aki végre is tudja hajtani, van annyira kalandvágyó természete. Módly főhadnagy a gyalogosoknál kezdte, és a második évfolyamtól átment a gyorsokhoz páncélosnak, éppúgy, mint a másik évfolyamtársam, Maléter Pál is. Barátomnak volt két fülbevalója egyenként kilenc darab briliánssal. Ezt kellett nekem az amikkal elcserélni élelemre. Napok teltek el, mire kiszúrtam magamnak azt az őrt a toronyban, akit alkalmasnak véltem az akció lebonyolítására. Először beszélgetni próbáltam vele. Néhány nap múlva már ismerősömnek mondhattam. Igen kevés angol tudásommal elmagyaráztam, hogy miről van szó.
Feltételeim a következők voltak: 1 ládára való amerikai katonai étkezési csomag, reggeli, ebéd és vacsora vegyesen. (Egy ilyen láda jelentős mennyiségű étkezési csomagot tartalmazott.) Ezenkívül intézze el, hogy kimehessek a táborból dolgozni, bármilyen szakmába, de tisztességesebb étkezésért, a táboron belül pedig jobb elhelyezést kértem.
Az őr belement a cserébe. Ezután már csak a biztonságos lebonyolítás technológiáját kellett rögzíteni. Ebben az ügyletben volt egy nagy kockázat. Ha ugyanis az éji sötétben odamegyek a kettős szögesdróthoz, hogy a fülbevalót átadjam, minden további nélkül lelőhet. Egy őrnek felhatalmazása van fegyvert használni, ha egy fogoly a drótkerítést egy méterre megközelíti.
Az éhség akkora volt, hogy nekem már ez sem számított igazán, és egy szép holdvilágos éjszakán lebonyolítottuk a cserét. Másnap jelentkezett nálam egy amerikai, hogy igaz-e, hogy én órásmester vagyok. Határozott igennel válaszoltam, és megkap tam az állást. Azután megkaptam az elszállásolási kedvezményt is. Egy külön tízszemélyes sátrat kaptam, tábori ággyal és egyéb bútorokkal.
Eleinte öt órából csináltam egyet, a gyakori motozások alkalmával tőlünk lefosztott darabokból. A székely őseimtől örökölt ezermesterségi hajlamban bíztam. (ők évszázadok óta maguk építik házaikat, s mindenféle mesterséget kitanulnak egymástól a kalákában végzett munka alkalmával. Emellett a háztáji gazdálkodásukban termelték meg az élelmet és a ruházkodást is.) Bizakodva indultam tehát a legújabb szakmám felé. Egypár hét után már két órából csináltam egyet, és meg voltak elégedve velem.
Egyszer azonban az órák is kifogytak, és más megbízást kellett szereznem. Ez a címfestői szakma lett, amihez aztán igazán nagyon értettem, hiszen az Akadémián térképrajzolásban az elsők között voltam. Az órákhoz hasonló eredetű vagy élelemért cserélt festményeket kellett felhengerítve becsomagolnom és szép nyomtatott betűkkel megcímeznem az amerikai egyesült Államokbéli címekre. Ezzel több hétre biztosítva volt az egész napi munka.
Egy napon a munkából hazafelé menet, látom, hogy az egyik sátor óriási lángokkal ég. „Vajon melyik marhának ég a sátra — morfondíroztam magamban —, s vajon hol akar lakni ezentúl?” Mikor közelebb értem, akkor láttam, hogy ez a marha én vagyok, az én sátram égett olyan hővel, hogy semmi sem maradt meg belőle a vaskályhán kívül (mert ugye nekem az is volt.) Mire odaértem, épp akkor vitték kórházba a legénye-met, egy huszár törzsőrmestert (mert még ez is járt nekem a munkám után!.) A szerencsétlen nem vette észre, hogy a kályhában a hamu alatt még van parázs, és ráöntötte a benzint, hogy begyújtson. A kezében lévő kanna belobbant, arcába csapott, és rendesen megégette. Soha nem tudtam meg, hogy mi történt vele.
Az esetet elpanaszoltam a már ismerős ami őreimnek, és kértem, hogy a megegyezés értelmében adjanak nekem egy másik szállást. Ezt is teljesítették.
A táborunk bejáratánál volt egy kőépület, amelyet annak idején talán portának szántak, s abban lakott a „ruhakirály”. Így nevezték a lakóját, báró Splényi huszár őrnagyot. Én költözhettem ide másodiknak. Itt aztán ágyban aludhattam, és a báró úr régebbi külső kapcsolatainak köszönhetően sok kedvezményhez juthattam. A báró például annyi cukrot hozott be, amennyit csak akart. Ennek persze megvoltak az árnyoldalai is. Az őrnagy úr ugyanis nem tudott betelni a cukorrágással, és még éjjel is hangosan morzsolta fogai között a kristálycukrot, valahogy úgy, mint ahogy a huszárlovak ropogtatják, hangos serrentéssel a zabot. A horkolást jobban bírtam, mert az engem inkább elaltatott, de ez a cukorzörej kezdett idegeimre menni. Hosszas rábeszélésre megette a napi adagját még lefekvés előtt.
Mivel ez a jólét tartósnak bizonyult, elhatároztam, hogy a táborbeli étkezési adagjaimat sógorjelöltemnek, Szuprics Gyurinak ajándékozom. Nagyon örült neki, és ő is szép súlygyarapodásba kezdett, akárcsak én. Két hét leforgása után olyan hirtelen híztam fel, hogy a bilgericsizmámat (amely eddig le akart esni a lábamról) alig tudtam felhúzni.
Feltételeim a következők voltak: 1 ládára való amerikai katonai étkezési csomag, reggeli, ebéd és vacsora vegyesen. (Egy ilyen láda jelentős mennyiségű étkezési csomagot tartalmazott.) Ezenkívül intézze el, hogy kimehessek a táborból dolgozni, bármilyen szakmába, de tisztességesebb étkezésért, a táboron belül pedig jobb elhelyezést kértem.
Az őr belement a cserébe. Ezután már csak a biztonságos lebonyolítás technológiáját kellett rögzíteni. Ebben az ügyletben volt egy nagy kockázat. Ha ugyanis az éji sötétben odamegyek a kettős szögesdróthoz, hogy a fülbevalót átadjam, minden további nélkül lelőhet. Egy őrnek felhatalmazása van fegyvert használni, ha egy fogoly a drótkerítést egy méterre megközelíti.
Az éhség akkora volt, hogy nekem már ez sem számított igazán, és egy szép holdvilágos éjszakán lebonyolítottuk a cserét. Másnap jelentkezett nálam egy amerikai, hogy igaz-e, hogy én órásmester vagyok. Határozott igennel válaszoltam, és megkap tam az állást. Azután megkaptam az elszállásolási kedvezményt is. Egy külön tízszemélyes sátrat kaptam, tábori ággyal és egyéb bútorokkal.
Eleinte öt órából csináltam egyet, a gyakori motozások alkalmával tőlünk lefosztott darabokból. A székely őseimtől örökölt ezermesterségi hajlamban bíztam. (ők évszázadok óta maguk építik házaikat, s mindenféle mesterséget kitanulnak egymástól a kalákában végzett munka alkalmával. Emellett a háztáji gazdálkodásukban termelték meg az élelmet és a ruházkodást is.) Bizakodva indultam tehát a legújabb szakmám felé. Egypár hét után már két órából csináltam egyet, és meg voltak elégedve velem.
Egyszer azonban az órák is kifogytak, és más megbízást kellett szereznem. Ez a címfestői szakma lett, amihez aztán igazán nagyon értettem, hiszen az Akadémián térképrajzolásban az elsők között voltam. Az órákhoz hasonló eredetű vagy élelemért cserélt festményeket kellett felhengerítve becsomagolnom és szép nyomtatott betűkkel megcímeznem az amerikai egyesült Államokbéli címekre. Ezzel több hétre biztosítva volt az egész napi munka.
Egy napon a munkából hazafelé menet, látom, hogy az egyik sátor óriási lángokkal ég. „Vajon melyik marhának ég a sátra — morfondíroztam magamban —, s vajon hol akar lakni ezentúl?” Mikor közelebb értem, akkor láttam, hogy ez a marha én vagyok, az én sátram égett olyan hővel, hogy semmi sem maradt meg belőle a vaskályhán kívül (mert ugye nekem az is volt.) Mire odaértem, épp akkor vitték kórházba a legénye-met, egy huszár törzsőrmestert (mert még ez is járt nekem a munkám után!.) A szerencsétlen nem vette észre, hogy a kályhában a hamu alatt még van parázs, és ráöntötte a benzint, hogy begyújtson. A kezében lévő kanna belobbant, arcába csapott, és rendesen megégette. Soha nem tudtam meg, hogy mi történt vele.
Az esetet elpanaszoltam a már ismerős ami őreimnek, és kértem, hogy a megegyezés értelmében adjanak nekem egy másik szállást. Ezt is teljesítették.
A táborunk bejáratánál volt egy kőépület, amelyet annak idején talán portának szántak, s abban lakott a „ruhakirály”. Így nevezték a lakóját, báró Splényi huszár őrnagyot. Én költözhettem ide másodiknak. Itt aztán ágyban aludhattam, és a báró úr régebbi külső kapcsolatainak köszönhetően sok kedvezményhez juthattam. A báró például annyi cukrot hozott be, amennyit csak akart. Ennek persze megvoltak az árnyoldalai is. Az őrnagy úr ugyanis nem tudott betelni a cukorrágással, és még éjjel is hangosan morzsolta fogai között a kristálycukrot, valahogy úgy, mint ahogy a huszárlovak ropogtatják, hangos serrentéssel a zabot. A horkolást jobban bírtam, mert az engem inkább elaltatott, de ez a cukorzörej kezdett idegeimre menni. Hosszas rábeszélésre megette a napi adagját még lefekvés előtt.
Mivel ez a jólét tartósnak bizonyult, elhatároztam, hogy a táborbeli étkezési adagjaimat sógorjelöltemnek, Szuprics Gyurinak ajándékozom. Nagyon örült neki, és ő is szép súlygyarapodásba kezdett, akárcsak én. Két hét leforgása után olyan hirtelen híztam fel, hogy a bilgericsizmámat (amely eddig le akart esni a lábamról) alig tudtam felhúzni.
