Sebő Ödön: A halálra ítélt zászlóalj

Még az egyik helyettesítési időszakban, az ősszel történt, hogy a határforgalom sűrűsödésével (a különböző német és németekkel együtt harcoló, átállott szovjet egységek miatt) az őrs ellenőrzésére igen kevés időm jutott. Ezt azzal próbáltam ellensúlyozni, hogy váratlan helyeken és időkben, meglepetésszerű ellenőrzéseket hajtottam végre, egyedül.

Egy borús, sötét, holdvilág nélküli éjszakán ilyen ellenőrzésre szántam el magam, a Pipás magaslatán, ahol egy tisztáson beszögellt a határ, és a tisztas közepén voIt a nagy határbeton. A járőröknek úgy volt kiadva a menetvonal, hogy csak útközben bonthatták fel az irányparancsot, annak helyét és idejét tartalmazó borítékot. Mivel ezeket én állapítottam meg, vagy én hagytam jóvá, jól tudtam, hogy hány órakor hol kell lennie a járőrnek.

Valamelyik korábbi gyimesbükki helyettesítés idején engedélyt kértem a zászlóaljamtól, hogy Gyimesbükktől az Uz völgyéig a pikétek (román őrsök) lefotózása céljából engedjenek három-négy napra pontosan a határ vonalán, egyedül — kemény tél lévén — sítalpon végigmenni. Az engedély hamarosan megérkezett, és igen kevés nekikészülés után útnak is indultam. A módot, ahogyan felkészültem, és ahogyan elképzeltem egyedüli barangolásomat (minden különösebb téli felszerelés nélkül), utólag saját hülyeségemnek kellett tulajdonítanom. Köpeny nélkül, csupán zubbonyban vállon átvetett, összetekert takaróval, térképtáskával, fényképezőgéppel és egy kis zacskó sóval indultam el, a bennem bujkáló kíváncsiság és kényszer hatása alatt. Sót azért vittem magammal, hogy a táplálkozás céljából elejtett madár vagy kisállat húsát meg tudjam sózni. A derékszíjamon pisztoly volt, valamint egy igen éles vadászkés.

Korán renggel indultam. A helyettesemnek nem mondtam el, hogy hová megyek és mennyi időre, csak annyit, hogy járőrt ellenőrizni indulok, és majd jövök. Ez arra volt jó — mivel ezt a legénységet még nem ismertem jól —, hogy távollétemben ne cincogjanak az egerek, mert bármely pillanatban megérkezhetek. Szép napfelkelte fogadott, aranysugárral borította a vakító fehér, havas tájat, a fenyőkön megfagyott hókristályok mindenféle színben pompáztak. Annyira, hogy a csodás élvezettől el is felejtettem, hogy minek vágok neki. Mindenesetre, ha az egész utamnak annyi lesz a haszna, hogy csodálom a „Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes táját”, akkor ez olyan örök emlék, ami mindent megér.

1944 telén, amikor már hadműveleti területté minősült a határvidék a háború közeledte miatt, szabadságolások már nem voltak kiadhatók. Emiatt a legénység szüleit vagy hozzátartozóit meghívtam Mihályszállásra vendégségbe, ahol a vendégeket jóltartottam, és megnézhették hozzátartozóik életkörülményeit is. Nagyot néztem, amikor egy nagypapa jött el meglátogatni unokáját Csíkszentdomokosról, a havasokon át, gyalog. Ebben a nagy havazásban nem kis teljesítmény volt ez, azért se, mert a farkasok falkákba tömörültek, és a házak táján kerestek maguknak élelmet.

A lehetőséggel élve én is meghívtam menyasszonyomat édesanyjával együtt egypár napi kirándulásra. Nagy gondot jelentett, hogy a budapesti vonat éjjel érkezett be a gyimesbükki állomásra, ahonnan csak gyalogosan lehetett feljönni a havasra. Ez még nekünk is nehézkes lett volna, mert a bálványospataki iskolától hozzánk vezető úton olyan magas hó gyülemlett fel, hogy a távíróoszlopok sem látszottak ki belőle. Aggályaimat megbeszéltem Dénessel, aki már másnap azzal a hírrel fogadott, hogy a fiúkkal összebeszéltek, és a szüleik vállalták, hogy a legsürgősebben építenek nekem egy szánkót, amellyel föl tudom szállítani vendégeimet. Tíz nap múlva meg is érkezett a környék legszebb szánja, elöl felkunkorodó talpakkal, ahogy kell. Megható volt ez a segítőkészség. Azzal fogadtam el, hogy ez a szán az őrs tulajdona lesz, amivel a szállításainkat könnyebben oldjuk majd meg.

A mihályszállási őrsnek három kisőrse volt. Északon a barátosi kisőrs, kb. 15 km-re Mihályszállástól, ettől délre, Barátostól 5 km-re a bálványosi kisőrs, az 1534-es háromszögelési pont mellett. Ez alatt eredt a Bálványos-patak, amely Gyimesbükknél ömlött a Tatrosba. A harmadik, az 1685-es háromszögelési pontnál, közvetlenül a határ mellett, a tarhavasi kisőrs. Ezekhez a kisőrsökhöz tíznaponkénti váltással, 10 fős legénység ment ki, s látta el a járőrszolgálatot. Az élelmiszereket nyersen vitték, és maguk főztek. Ha betévedt egy nyúl vagy más ennivaló, akkor azt is megették.

A marosvásárhelyi szép napok – fogkezelésekkel súlyosbítva – véget értek. Indulás haza a 32-esekhez, ahol már várt rám az áthelyezésem Mihályszállásra, őrsparancsnoki beosztásba. Mihályszállás egy magassági pontnak az elnevezése volt, amely 1466 méter magosan, néhány méterrel a 1595-ös háromszögelési pont alatt fekszik. Az őrsépület alatt pár méterre bővízű forrás fakadt. Valószínűleg azért jelölték ki itt az őrs helyét, hogy ha már villany nincsen, legalább víz legyen. A vizet mindennap fel kellett tölteni az épületben lévő tartályokba. A villanyt petróleum és gázlámpák helyettesítették.

Az új őrsépületben mindennek megvolt a helye, helyisége, csupán fogdáról nem gondoskodtak. A fenyítetteket esetenként be kellett volna szállítani Gyimesfelsőlokra, a zászlóalj fogdájába. Ez nem felelt meg nekem, mert egyrészt a bekíséréshez még embereket kellett volna adnom, másrészt pedig nem kívántam rossz hírét kelteni a saját legénységemnek. Ezért a fogdanapokat átváltoztattam szamócaszedő büntetésre. Minden nap egy csajka szamócának felelt meg, amelyet gyakorlati időpontokon kívüli időkben, kora reggel vagy késő délután kellett megszedni. Egy csajka megszedésére csak két nap volt engedélyezve. Nem volt ritka, hogy a büntetett haverjai pihenőidejükben besegítettek. A szamóca nagyobbik részét én ettem meg, a többit kiosztottuk ebéd mellé.

Ebben az időben a mihályszállási őrs parancsnok nélkül maradt, és engem szándékoztak oda kinevezni. Ez nem ment simán, mert a 32. zászlóalj orvosa, Mike Gyula orvos százados jelentése alapján hosszabb fogászati kezelésre kellett bevonulnom Marosvásárhelyre. (Egyik zápfogam begyulladt, bal orcám feldagadt, és ettől olyan izületi gyulladást kaptam, hogy három napig nem tudtam felkelni az ágyból. Mike Gyuszi azt javasolta, hogy a fogat gyorsan ki kell húzni, de mivel teljes gyulladásban van a képem, itt a fájdalomcsillapító injekció nem fog érvényesülni. Jobb, ha vállalom az érzéstelenítés nélküli foghúzást. Hát vállaltam. Mert nem tudtam, mit vállalok. Gyuszi szinte kéjjel készült a műveletre. Én is. Elhatároztam, hogy meg sem nyikkanok. Már csak azért is, mert be akartam bizonyítani, hogy egy ludovikás hadnagy, akit már az Akadémián mindenféle kínzásnak kitettek, nem ijed meg semmitől. Szóval beültem a székbe. Meg kell jegyeznem, hogy Mike Gyuszi nem volt fogorvos, ezt csak szükségből tette, akár én is csinálhattam volna.

Mike Gyula orvos százados

A fog kihúzása érzéstelenítés nélkül kb. olyan, mintha az ember agyából kitépnének valamit. Mikor túl voltam rajta és fel akartam lélegezni – lám, nyikkanás nélkül kibírtam –, Gyuszi kárörvendő mosollyal közölte, hogy sajnos a gyökér beletörött. Nekilátott emelőműszereivel kotorászni az állkapcsomban. No, ezt már le sem írom, kb. olyan volt, mint akit élve boncolnak. Azaz még annál is rosszabb, mert későbbi életemben még olyat is átéltem, mikor úgy láttak neki a gyomoroperációmnak, hogy elfelejtettek hibernálni, és élőben vágták fel a hasamat. Mindezek után Gyuszi azt javasolta a zászlóaljparancsnoknak, hogy előbb hozassam rendbe a fogaimat, és ezért küldjenek Marosvásárhelyre a katonai fogászatra kb. egy hónap időtartamra.

Közben zajlott a háború, és úgy láttam, hogy nem akar úgy bejeződni, mint ahogyan valamikor elképzeltem. Egyre biztosabbá vált számomra, hogy ezt a borzalmat nem fogom tudni kikerülni. Nemcsak a személyes sorsom izgatott, hanem az is, hogy tudtam, ismét el fogjuk veszíteni Erdélyt. S ez sokkal nagyobb szorongást okozott nekem, mint gondoltam volna.

Ismét előjött bennem a régi, gyerekkori szorongás: a félelem. Ez az önmagában mindenki számára természetes érzés nálam egy olyan kényszerrel párosult, amely mindig valami veszélyes cselekedetre ingerelt, hogy bebizonyítsam magamnak: én nem is félek. Már az is megfordult a fejemben, hogy talán nem tudom helyére tenni a félelem és bátorság szavakat. Lehet, hogy csak nálam jelentik azt, amit jelentenek, másnak mást. Valami földöntúli kényszer munkált bennem akkor is, amikor például ki kellett próbálnom az ejtőernyőugrást vagy a fenyő tetejéről való leugrást...

Kund Béla alezredes úr társadalmi kötelezettséget is kimért reánk. Nem tudni, hogy milyen kapcsolatok eredményeképpen, de egy szép napon Merán gróf és leánya jelentek meg Gyimesfelsőlokon, síturára jöttek. Engem és Szepesváry Bécit jelölték ki síkísérőnek és szórakoztatónak. Ez a körülményekhez képest nehezebb feladat volt számunkra, mint akár a 16 kilométeres sífutás.

Nagy esemény volt még ezen a télen a gyimesi bál is, amelyre messzi földről eljöttek a székelység meghívottai. A gyimesbükki állomás épületében lévő királyi váróteremben rendezték meg. Valószínű, hogy a román uralom alatt is erre használták a termet, mert igen jó állapotban maradt fenn. A 32. hv. zászlóalj tisztjei is készültek a nagy eseményre, magam is. Csak a közlekedés volt még bizonytalan, mivel gépkocsink nem volt, a vonat sem járt ebben az időben, sem oda, sem vissza. Nem maradt más hátra, befogattunk a páncéltörők és hegyi ágyúk mozdonyába, és jöringeztünk Gyimesbükkig. Az út elég havas volt, így aztán egy mozdony két lóval három sízőt is elhúzott biztonságosan.

Cigányzene húzta a rendelt mulatós nótákat. Sok csinos lány és asszony gyűlt össze, s a hangulat egyre emelkedett. Bakos Ervin főhadnagy barátunk annyira becsípett, hogy mindenáron be akart ugrani a cigány bőgőjébe. Addig erőlködött, míg szét nem nyitotta az elejét. Akkor aztán belátta, hogy mégsem férne bele. Ez már hajnalban történt, amikor a többség már hazament. Ervinünk másnap szépen kifizette a bőgő árát, és így minden elrendeződött. Máskülönben csendes, barátságos, hosszú, szőke fiú volt ő, ez a kilengése sem járt hangos randalírozással. A harcok alatt ő lett az első hősi halottunk a tisztek közül.

Már korábban kinéztem magamnak még a szigorú téli időben az Ugratetőt, az Ugrapataka és a Borospataka között húzódó gerincet, amely az Apahavastól kezdetben gyengéden, majd meredekebben lejt Gyimesfelsőlok vasútállomásáig. Ezt a kirándulást egyszemélyesre terveztem. Egymagamban akartam csodálni a gyönyörű tájat, és egyedül szerettem volna lenni az isteni Kárpátokkal. Vasárnap reggel sílécet kötöttem. A legerősebb mogyorófa síbotot vettem magamhoz, bekalkulálva a jeges lejtőre szaladást is. A láb közé szorítva ezzel jól lehet fékezni. Számításomban nem is csalódtam.

Bár húsz fok mínusz volt, szikrázó napsütés derített még jobb kedvre. Mivel a felfelé haladás bizonyult hosszabb és erősebb menetnek (tekintettel a sítalpra), ezért egész nyáriasan öltözve vágtam neki az útnak. Gáborokpatakán indultam felfelé először az 1227. magaslatra, onnan az 1272,5 pontra. Ezt mintegy száz méterre elhagyva — a térkép szerint — egy keresztnek kellett volna következni a gerincen, de bárhogy tekergettem is a nyakam, nem találtam meg. Nem volt vitás, hogy ez a kereszt a térképfelvétel idején még létezett, hiszen ezek az ötvenezres térképek frissen készültek, színesek és világviszonylatban is korszerűek, megbízhatóak voltak. Ezt a keresztet tehát eltávolíthatták azóta, mégpedig nem jóindulatból... Megfogadtam, hogy mihelyt módom lesz rá a keresztet vissza fogom állítani a helyére.

A 32. határvadász zászlóaljhoz kerültem. Ilyen, hegyi felszerelésű zászlóalj csak négy volt az országban. Izgatottan mentem a Keleti pályaudvarra, hogy helyőrségemhez utazzam. Szerencsémre itt találkoztam egy szintén 1942. június 18-án avatott hadnaggyal, Szalay Lóránddal, aki már a 32-eseknél szolgált. Így útközben már hasznos információval látott el. Mikor Gyimesfelsőlokon kiszálltunk a vonatból, csikorgó hideg és még soha nem látott tiszta, csillagos égbolt fogadott. Ilyen nagy, testes csillagokat még életemben nem láttam. A csizmáink alatt hangosan csikorgott a fagyott hó.

Reggelig Lóri látott vendégül a szállásán. Nappal még nem láttam Gyimes völgyét. Reggel ámulva láttam a völgy két oldaláról reám nehezedő, havas fenyőkkel borított hegyeket. Nem tudtam szólni a gyönyörűségtől, megdobbant a szívem a Kárpátok első látására. Arra gondoltam, hogy a világon egyetlen ország sem volt olyan nagyszerű, hegyek koszorúzta ország, mint a mienk „volt”, és talán soha többé nem is lesz.

A zászlóalj parancsnokánál, Kund Béla alezredesnél másnap reggel kihallgatáson jelentkeztem, szeretettel fogadott, és beosztott a tisztesiskola parancsnoka, Szepesváry Béla főhadnagy alá oktatótisztnek. Az Erdélyben bevonult székely legénység nagy része írástudatlan volt, még a tisztesiskolára alkalmasak nagy része is. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha még tanító bácsi is leszek, aki írás-olvasást tanít szőrös képű nebulóknak.

A laktanya még ma is eredeti formájában látható, alul gerendaburkolattal, a bejárat remekbe faragott székelykapu.

A M. K. Honvéd Ludovika Akadémia főhomlokzata

1940 nyara is eltelt, és közeledni látszott a leszerelés. Úgy nézett ki, hogy szeptemberben, tartalékos zászlósként fogunk leszerelni. Mivel közben felemelték a szolgálati időt két évre, ennek most szeptemberben kellett volna letelnie. Semmiféle jelzést nem kaptam további sorsom felől, de az élet rövid úton megoldotta a dolgot. A hadapródiskola első tíz helyezettjét a Ludovika Akadémiára vezényelték felvételi vizsgára. Arról nem is beszéltek, hogy talán nemet is lehetne mondani, vagy netán fellebbezni. Egymás között meghánytuk vetettük a dolgot, és arra az elhatározásra jutottunk, hogy a sorsnak ellenállni nem igazán jó. Még az a szerencse is érhet, hogy a három év alatt nélkülünk ér véget a háború.

Ismét találkoztunk mindhárom zászlóaljbeli karpaszományosokkal, még az aszódi zászlóaljbeliekkel is, akiket ritkábban látunk, mint a budapestieket. Az iskola végeztével a megfelelők hadapród őrmesterré léphettek elő. Ez már valamiféle tisztjelöltséget jelentett. Ebben az időben jelent meg a HM rendelete, mely szerint az egyéves katonai szolgálatot felemelték két évre, s ez a legtöbb fiatalt keserűséggel töltötte el. A magyarság számára ez már a háború előszelét jelentette. A karpaszományosok valamikor hadapród őrmesterekként szereltek le, most pedig úgy lesz, hogy zászlósként.

Az iskola körlete abban az épületben volt, amely laktanyafogságom helyszínéül szolgált. Sziklay őrnagy volt az iskolaparancsnok, beosztott tisztje pedig egy egészen kiváló hadnagy, Veres János. Ő nemcsak testi felépítésében volt egészen kiváló megjelenésű, sportos, egyenes tartású, csupa izom, keményen katonás, példaképnek alkalmas egyéniség, hanem szellemileg is példamutatóan viselkedő tiszt volt, feltétlen egyenes jellem, igazságos, beosztásának mintaképe.

A karpaszományos tanfolyamon az egész ezred tisztes önkéntese részt vett. Ott ismertük meg az ezred tartalékos tisztjelöltjeit. A kiképzés még egy fokkal keményebb volt, mint a századnál. A tisztképzés alapeszméje az volt, hogy még a tartalékos tisztnek is a legalsó sorban kell kezdenie megismerni a szakmát, az embereket, akiket alkalomadtán vezetni fog.

Felsőkereskedelmiben érettségiztem, Székesfehérvárott, 1938-ban. Nem sokkal előtte egy országos tanulmányi versenyt nyertem meg a Vas utcában. A díj száz pengő és egy biztosított állás volt a Magyar–Olasz Bankban. (Azért éppen ott, mert olasz szakos voltam, és közepesen beszéltem is a nyelvet.) Az állás elfoglalásának feltételéül szabták azonban, hogy előbb le kell tölteni a katonai szolgálatot. Ez akkoriban még egy év volt.

18 éves fejjel, korengedéllyel, karpaszományosként vonultam be a budapesti 1. honvéd gyalogezredhez. A laktanya nagy udvarán gyülekezett a bevonuló társaság a katonaládákon ülve, majd jó pár óra múlva jött egy altiszt, aki név szerint felolvasta, hogy ki hová van beosztva. Én a II. zászlóalj 3. századához kaptam beosztást, ahol Berki főhadnagy volt a századparancsnok.

Aki rászánja magát arra, hogy ezt a visszaemlékezést elolvassa, azt előre figyelmeztetem, hogy a felidézett események már több mint 50 évvel ezelőtt történtek. Az emlékezés ennyi idő után ugyancsak megkopott, és a rendszeres írás megkezdése előtt magam is attól tartottam, hogy nehéz lesz vallatóra fogni a régmúltat. Fiam biztatására azonban nekifogtam, és azt tapasztaltam, hogy minél jobban beleástam magam az írásba, annál több dolog jutott eszembe, olyan részletek is, amikről nem is álmodtam volna.

Történetem legfontosabb része a Gyimesi-szorosban végbement harcokról, majd a bekerítésből való kitörésről tudósít. Az ezeréves határnak ezt a szakaszát a 32. hegyi határvadász zászlóalj s ennek mihályszállási és gyimesbükki őrse próbálta megvédelmezni a rázúduló, aránytalanul nagy méretű szovjet túlerővel szemben. (Erősítésként 4 vetőből álló aknavető szakaszt és egy páncéltörő ágyút rendeltek még oda a zászlóaljból, valamint az 1. Székely hegyágyús tüzérosztály egy ütegét a 70. Székely Határőr Csoport keretéből. A pályaudvar és a szoros védelmét egy darab légvédelmi ágyú szolgálta). A gyimesi harcok három hétig tartottak. A Keleti Kárpátok átjáróiban már augusztus végén (a román átállás után azonnal) betörtek a szovjet csapatok, és áttörés jellegű tért nyertek Gyimestől délre és északon. Gyimes tartotta magát a legtovább.

A Gyimesi-szorosból való kitörés után a 22. gyalog tábori pótezred II. zászlóaljának lettem parancsnoka egészen a háború végéig. A rám bízott és a kitörésben részt vevő katonákat továbbvezettem a Székelyföldön, mint a visszavonuló (német és magyar) seregtestek utóvédzászlóalját.

Az utóvéd a halálraítéltek életét éli, nap mint nap feláldozva, állandó harcban, harckészültségben, hónapokig leváltás nélkül. Ilyen „halálra-ítélt zászlóalj” volt a miénk is. Feladatunk az volt, hogy a főerők zavartalan visszavonulása érdekében minduntalan megállítsuk, felfejlődésre kényszerítsük, majd ismét faképnél hagyjuk a túlerőben lévő ellenséget, amely köztudottan nem ejtett foglyokat s amelynek katonái (főleg a gárdahadosztálybeliek) olyan kemény harcosok voltak, hogy inkább meghaltak, de állásaikból nem mozdultak.

Az erdélyi és magyarországi harcok után sikerült épségben eljutnunk Szlovákián és Németországon keresztül egészen az amerikai fogságig. Visszaemlékezésem ezeknek az eseményeknek állít emléket.

Az a néhány dokumentum, melyeket a csodával határos módon máig sikerült megőriznem, az emlékezésben segített, személyes jellegükért elnézést kell kérjek az olvasótól. A kitüntetési javaslatokban, a sajtcédulás parancsokban s a korabeli sajtóanyagban fellelhető tények és dátumok az egyetlen támpontot jelentették számomra ahhoz, hogy a régmúlt eseményeket némiképp időrendbe tudjam helyezni.

A harcok során vezetett gyorsírásos naplóm sajnos elveszett (Németországban ástam el egy ma már azonosíthatatlan helyen), így korabeli írásos dokumentumként csupán a családi levelezés függelékben közölt töredéke nyújt hiteles képet a háború befejezésének idejéről, a fogolytábori körülményekről, majd a háború utáni új élet beindulásáról.

A könyvben közölt fényképek egy részét a család által megőrzött korabeli anyagból válogattuk, más részét fiam készítette 1976-os és 1998-as gyimesi látogatásaink alkalmával. A hegyi alakulatokról készült korabeli felvételek Lőcsei Endre százados emlékanyagából származnak (M. Kir. Kárpátaljai 3. Hegyivadász Zászlóalj, Rahó.) Ezeket a Hadtörténeti Múzeum Fotóarchívuma bocsátotta rendelkezésemre, melyet ezúton is köszönök.

Hálával tartozom még a Hadtörténeti Múzeum munkatársainak is, (különösen Illésfalvi Péternek) az önzetlen és készséges segítségért, valamint Szakály Ferenc, Szakály Sándor és Szabó József János hadtörténészeknek, akik elolvasták a készülő kéziratot, és hasznos tanácsaikkal további munkára buzdítottak.

Budapest, 1998. XII. 25.

A szerző

A szovjet hadsereg, az átállt román haderő közreműködésével, 1944. szeptember 23-án két helyen is átlépte a trianoni magyar határt. (Csanádpalota, Battonya.) A magyar 2. hadsereg rövid, elkeseredett csatákban (Arad, Torda) vereséget szenvedett.

Ugyanekkor azonban a Csíki-havasokban, a Gyimesi-szorosban és környékén még tartja magát és védi az ősi határt a 32. hegyi határvadász zászlóaljhoz tartozó harccsoport Sebő Ödön főhadnagy parancsnoksága alatt. Oly sikeresen harcolt, hogy a szovjet parancsnokság nagy erőket sejtett Gyimesbükk környékén s ezért dél felől, kerülővel folytatta támadását. Igy nyomulhattak Temesvár környékére, elérvén szeptember 23-án Battonyát.

Szeptember végén, miután az ellenséges erők már messze a hátukban jártak, harcolva törtek ki a bekerítésből, és vonultak északra Nyíregyháza irányában. Feladatuk utóvédként az volt, hogy lassítsák az előnyomuló ellenség mozgását és biztosítsák a főerők zavartalan visszavonulását.

Csellengő, csapatuktól akaratukon kívül elmaradt katonák, sebesültek, falvak menekülő lakosai csatlakoztak a biztonságot nyújtó, fegyelmezett zászlóaljhoz. Ehhez képest lehangoló a „Magyarország történeti kronológiája” című akadémiai kiadvány kijelentése: „Szeptember közepén a honvédség megkezdi a Székelyföld kiürítését. Mintegy háromszázezer embert kényszerítenek lakóhelye elhagyására.” (III. kötet,1982., 995. lap.) Mintha nem is harcoltak volna a honvédek, mintha a lakosság nem az oroszok elől menekült volna, hanem a magyar katonák hurcolták volna őket magukkal...

Ezért is fontos és jelentős Sebő Ödön könyve. Mind a szó erkölcsi, mind tudományos-hadtörténeti értelmében. Erkölcsi értelemben azért, mert cáfolja az idézett sanda, „tudományos” kijelentést. Hadtörténeti értelemben pedig azért, mert ezekről az eseményekről, Csík megye és a határ védelméről, dokumentumok, okmányok híján alig esik szó a második világháború történetét feldolgozó könyvekben.

Az 1920-ban született Sebő Ödönt a Ludovika Akadémia hallgatójaként 1942-ben avatták hadnaggyá. A huszonnégy éves fiatal tiszt esküjéhez híven becsülettel szolgálta a hazát.

Nemeskürty István