1944 telén, amikor már hadműveleti területté minősült a határvidék a háború közeledte miatt, szabadságolások már nem voltak kiadhatók. Emiatt a legénység szüleit vagy hozzátartozóit meghívtam Mihályszállásra vendégségbe, ahol a vendégeket jóltartottam, és megnézhették hozzátartozóik életkörülményeit is. Nagyot néztem, amikor egy nagypapa jött el meglátogatni unokáját Csíkszentdomokosról, a havasokon át, gyalog. Ebben a nagy havazásban nem kis teljesítmény volt ez, azért se, mert a farkasok falkákba tömörültek, és a házak táján kerestek maguknak élelmet.
A lehetőséggel élve én is meghívtam menyasszonyomat édesanyjával együtt egypár napi kirándulásra. Nagy gondot jelentett, hogy a budapesti vonat éjjel érkezett be a gyimesbükki állomásra, ahonnan csak gyalogosan lehetett feljönni a havasra. Ez még nekünk is nehézkes lett volna, mert a bálványospataki iskolától hozzánk vezető úton olyan magas hó gyülemlett fel, hogy a távíróoszlopok sem látszottak ki belőle. Aggályaimat megbeszéltem Dénessel, aki már másnap azzal a hírrel fogadott, hogy a fiúkkal összebeszéltek, és a szüleik vállalták, hogy a legsürgősebben építenek nekem egy szánkót, amellyel föl tudom szállítani vendégeimet. Tíz nap múlva meg is érkezett a környék legszebb szánja, elöl felkunkorodó talpakkal, ahogy kell. Megható volt ez a segítőkészség. Azzal fogadtam el, hogy ez a szán az őrs tulajdona lesz, amivel a szállításainkat könnyebben oldjuk majd meg.
Elérkezett a látogatás napja. A gyimesbükki állomáson csengettyűs szánnal és két legénnyel vártam vendégeimet. (A két legény arra kellett, hogy hóakadály esetén segítségünkre legyen.) A két legerősebb hegyi ló volt befogva a szán elé. A találkozás örömei után elindultunk a Bálványospatakán felfelé, majd az iskolánál a kapaszkodóra. A legmeredekebb helyen szerencsésen túljutottunk, ez egy útbemélyedés volt, ami nem tellett meg nagyon hóval. De feljebb, ahol már csak a telefonoszlopok csúcsai látszottak ki — s ahol más kemény kapaszkodó talaj, mint a gyalogosan vagy sílécekkel kitaposott ösvény nem volt —, a két ló hamarosan hasig merült a hóba. Mindenki leszállt a szánról, a lovak hasa alá terítettük melegítő pokrócainkat, és így biztattuk szegényeket. Derekasan erőlködve kirángatták a szánt a hóból. Aztán az őrsépületig már minden simán ment, s így zavartalanul csodálhattuk a holdfényes, csillagos égboltot, élvezve a fagyos, de friss levegőt.
Vendégeim (Dittrich Klára és édesanyja, Mancika) Székesfehérvárról érkeztek, és még soha nem jártak Erdélyben. A szobámmal szomszédos vendégszobában helyeztem el őket. Alig vártuk a reggelt, hogy világosban láthassák meg a gyönyörű tájat, a szikrázó napsütést, amely a hópelyhekről sziporkázik vissza, a havas fenyőfakolosszusokat, a rókanyomot az erdőben. Alig jutottak szóhoz a gyönyörűségtől. Most már saját szemükkel láthatták azt a sok-sok csodát, amelyekről a leveleimben áradoztam nekik.
Reggelre elkészítettem számukra a havasi felszerelést, mert csak úgy városiasan jöttek. A legkisebb sínadrágot, a legkisebb hegymászó bakancsot, ami egyben síbakancs is volt, menyasszonyom részére pedig a legkisebb sílécet, ami a két méternél kezdődött.
Az őrsépűlettől a Bálványospataka (s egyben Gyimesbükk) felé lejtő út egypár száz méter után egy nyeregben akadt meg, ahol egy fagerendás esztena állt. (Ott váltott át minden éjjel az a róka, amelyet soha nem tudtunk puskavégre fogni. Ha ebben a kalyibában lesbe állott valaki puskával, akkor nem jött. Ha puska nélkül támaszkodtunk a kalyibának, akkor megjelent, és vissza-visszanézve szinte a képünkbe nevetett.) Ebben a nyeregben volt egy laza hóbucka, amit a szél hozott össze. Az őrsépületnél felkötöttem Klárikámnak a sílécet (még sohasem volt ilyesmi a lábán), és azt mondtam neki, hogy jól dőljön előre, és irány a hóbucka. Szót fogadott, és a lécével a hóbuckába beleakadva olyan fejest csinált a hóba, hogy úgy kellett kibányászni. Ezt a jó tanácsomat még ma is emlegeti. Aztán kipróbáltattam vele a lovaglást is, ami jobban sikerült, hiszen a hegyi ló mérete reászabott volt. Így tellett el szikrázó napsütésben az a pár nap, amit itt tölthettek. Gyimesbükkön is töltöttünk együtt valamennyi időt, Rudán László itteni őrsparancsnoknak és feleségének, Issekutz Sárinak a társaságában.
A mihályszállási időszakomon belül gyakran kellett lejönnöm a gyimesbükki őrs parancsnokát helyettesíteni. Ez tulajdonképpen — mint kiderült — betanulási időnek számított, mivel erre a helyre voltam kiszemelve. Rudánnak ugyanis egy határincidens volt a rovásán, amelynek több halálos áldozata is volt, és ezen a határszakaszon igen megrontotta a románokkal a viszonyt. (A történetet én persze mástól hallottam, magam nem láthattam, mivel nem voltam a helyszínen.)
Ez nem volt jó, mert itt volt a határ menti tárgyalóterem is, amelyben gyakran össze kellett jönni, eligazítandó a jószágok átcsángálásait, a határ menti szénégetők viszonyait és még számos, mindkét felet érintő dolgot.
A lehetőséggel élve én is meghívtam menyasszonyomat édesanyjával együtt egypár napi kirándulásra. Nagy gondot jelentett, hogy a budapesti vonat éjjel érkezett be a gyimesbükki állomásra, ahonnan csak gyalogosan lehetett feljönni a havasra. Ez még nekünk is nehézkes lett volna, mert a bálványospataki iskolától hozzánk vezető úton olyan magas hó gyülemlett fel, hogy a távíróoszlopok sem látszottak ki belőle. Aggályaimat megbeszéltem Dénessel, aki már másnap azzal a hírrel fogadott, hogy a fiúkkal összebeszéltek, és a szüleik vállalták, hogy a legsürgősebben építenek nekem egy szánkót, amellyel föl tudom szállítani vendégeimet. Tíz nap múlva meg is érkezett a környék legszebb szánja, elöl felkunkorodó talpakkal, ahogy kell. Megható volt ez a segítőkészség. Azzal fogadtam el, hogy ez a szán az őrs tulajdona lesz, amivel a szállításainkat könnyebben oldjuk majd meg.
Elérkezett a látogatás napja. A gyimesbükki állomáson csengettyűs szánnal és két legénnyel vártam vendégeimet. (A két legény arra kellett, hogy hóakadály esetén segítségünkre legyen.) A két legerősebb hegyi ló volt befogva a szán elé. A találkozás örömei után elindultunk a Bálványospatakán felfelé, majd az iskolánál a kapaszkodóra. A legmeredekebb helyen szerencsésen túljutottunk, ez egy útbemélyedés volt, ami nem tellett meg nagyon hóval. De feljebb, ahol már csak a telefonoszlopok csúcsai látszottak ki — s ahol más kemény kapaszkodó talaj, mint a gyalogosan vagy sílécekkel kitaposott ösvény nem volt —, a két ló hamarosan hasig merült a hóba. Mindenki leszállt a szánról, a lovak hasa alá terítettük melegítő pokrócainkat, és így biztattuk szegényeket. Derekasan erőlködve kirángatták a szánt a hóból. Aztán az őrsépületig már minden simán ment, s így zavartalanul csodálhattuk a holdfényes, csillagos égboltot, élvezve a fagyos, de friss levegőt.
Vendégeim (Dittrich Klára és édesanyja, Mancika) Székesfehérvárról érkeztek, és még soha nem jártak Erdélyben. A szobámmal szomszédos vendégszobában helyeztem el őket. Alig vártuk a reggelt, hogy világosban láthassák meg a gyönyörű tájat, a szikrázó napsütést, amely a hópelyhekről sziporkázik vissza, a havas fenyőfakolosszusokat, a rókanyomot az erdőben. Alig jutottak szóhoz a gyönyörűségtől. Most már saját szemükkel láthatták azt a sok-sok csodát, amelyekről a leveleimben áradoztam nekik.
Reggelre elkészítettem számukra a havasi felszerelést, mert csak úgy városiasan jöttek. A legkisebb sínadrágot, a legkisebb hegymászó bakancsot, ami egyben síbakancs is volt, menyasszonyom részére pedig a legkisebb sílécet, ami a két méternél kezdődött.
Az őrsépűlettől a Bálványospataka (s egyben Gyimesbükk) felé lejtő út egypár száz méter után egy nyeregben akadt meg, ahol egy fagerendás esztena állt. (Ott váltott át minden éjjel az a róka, amelyet soha nem tudtunk puskavégre fogni. Ha ebben a kalyibában lesbe állott valaki puskával, akkor nem jött. Ha puska nélkül támaszkodtunk a kalyibának, akkor megjelent, és vissza-visszanézve szinte a képünkbe nevetett.) Ebben a nyeregben volt egy laza hóbucka, amit a szél hozott össze. Az őrsépületnél felkötöttem Klárikámnak a sílécet (még sohasem volt ilyesmi a lábán), és azt mondtam neki, hogy jól dőljön előre, és irány a hóbucka. Szót fogadott, és a lécével a hóbuckába beleakadva olyan fejest csinált a hóba, hogy úgy kellett kibányászni. Ezt a jó tanácsomat még ma is emlegeti. Aztán kipróbáltattam vele a lovaglást is, ami jobban sikerült, hiszen a hegyi ló mérete reászabott volt. Így tellett el szikrázó napsütésben az a pár nap, amit itt tölthettek. Gyimesbükkön is töltöttünk együtt valamennyi időt, Rudán László itteni őrsparancsnoknak és feleségének, Issekutz Sárinak a társaságában.
A mihályszállási időszakomon belül gyakran kellett lejönnöm a gyimesbükki őrs parancsnokát helyettesíteni. Ez tulajdonképpen — mint kiderült — betanulási időnek számított, mivel erre a helyre voltam kiszemelve. Rudánnak ugyanis egy határincidens volt a rovásán, amelynek több halálos áldozata is volt, és ezen a határszakaszon igen megrontotta a románokkal a viszonyt. (A történetet én persze mástól hallottam, magam nem láthattam, mivel nem voltam a helyszínen.)
Ez nem volt jó, mert itt volt a határ menti tárgyalóterem is, amelyben gyakran össze kellett jönni, eligazítandó a jószágok átcsángálásait, a határ menti szénégetők viszonyait és még számos, mindkét felet érintő dolgot.
