Kund Béla alezredes úr társadalmi kötelezettséget is kimért reánk. Nem tudni, hogy milyen kapcsolatok eredményeképpen, de egy szép napon Merán gróf és leánya jelentek meg Gyimesfelsőlokon, síturára jöttek. Engem és Szepesváry Bécit jelölték ki síkísérőnek és szórakoztatónak. Ez a körülményekhez képest nehezebb feladat volt számunkra, mint akár a 16 kilométeres sífutás.
Merán grófékkal (1943. január 31.)
Enyhítő körülménynek számított, hogy friss hó esett, és a fagyos hidegben nagyszerű porhó borította a választott lejtőket. Mikor délben lerogytunk a tiszti étkezdében az asztal mellé, a hajunkra fagyott jég belecsöpögött a levesbe. Kezdetnek mindjárt kettőt kértünk, majd ismét kettőt, ugyanis a levesből bármennyit lehetett repetázni. És mivel második fogásból nem volt repeta, ha jól akartunk lakni és az elhasznált energiát pótolni, akkor enni kellett valamit, pl. négy-öt darab kenyeret. Jó pár napig tartottak megpróbáltatásaink, mire megtudtuk, hogy a vendégek tüzér őrnagyunk feleségének ismerősei. Ez a feleség valami spanyol főnemes volt. Pedig annak alapján, ahogy a tüzérparancsnok úr lovaglástanítás közben beszélt a feleségével, inkább az engedetlen és buta cselédjének véltük.
Mi voltunk Bécivel a zászlóalj legfiatalabb tisztjei, ezért a legénység templombakísérése felváltva a mi feladatunk volt. Ez nem lett volna terhes, csakhogy a legénységet lóháton kellett felvezetni, és az én díszelgő lovaglócsizmám úgy szorította a rüsztömet, hogy az „ite missa est!”-et alig tudtam kivárni. A túl magas rüsztömmel egyébként mindig bajom volt. Még a cúgos cipőben is kegyetlenül fájt, úgyhogy nemegyszer hangverseny alatt le kellett vetnem a székek alatt, mivel a cipészek mindig ennek a ténynek a figyelembevétele nélkül vették a mértéket.
Húsvétkor eljött a tavasz, ideje volt beváltani a feszületre vonatkozó ígéretünket is. Ezért egy nap erre az apahavasi lejtőre rendeztünk menetgyakorlatot, fejszével és fűrésszel. A székely legényeket nem kellett tanítani erre a munkára; mire felocsúdtam, már állt a kereszt és rajta a felírás: „Sebő hadnagy keresztje”.
Merán grófékkal (1943. január 31.)
Enyhítő körülménynek számított, hogy friss hó esett, és a fagyos hidegben nagyszerű porhó borította a választott lejtőket. Mikor délben lerogytunk a tiszti étkezdében az asztal mellé, a hajunkra fagyott jég belecsöpögött a levesbe. Kezdetnek mindjárt kettőt kértünk, majd ismét kettőt, ugyanis a levesből bármennyit lehetett repetázni. És mivel második fogásból nem volt repeta, ha jól akartunk lakni és az elhasznált energiát pótolni, akkor enni kellett valamit, pl. négy-öt darab kenyeret. Jó pár napig tartottak megpróbáltatásaink, mire megtudtuk, hogy a vendégek tüzér őrnagyunk feleségének ismerősei. Ez a feleség valami spanyol főnemes volt. Pedig annak alapján, ahogy a tüzérparancsnok úr lovaglástanítás közben beszélt a feleségével, inkább az engedetlen és buta cselédjének véltük.
Mi voltunk Bécivel a zászlóalj legfiatalabb tisztjei, ezért a legénység templombakísérése felváltva a mi feladatunk volt. Ez nem lett volna terhes, csakhogy a legénységet lóháton kellett felvezetni, és az én díszelgő lovaglócsizmám úgy szorította a rüsztömet, hogy az „ite missa est!”-et alig tudtam kivárni. A túl magas rüsztömmel egyébként mindig bajom volt. Még a cúgos cipőben is kegyetlenül fájt, úgyhogy nemegyszer hangverseny alatt le kellett vetnem a székek alatt, mivel a cipészek mindig ennek a ténynek a figyelembevétele nélkül vették a mértéket.
Húsvétkor eljött a tavasz, ideje volt beváltani a feszületre vonatkozó ígéretünket is. Ezért egy nap erre az apahavasi lejtőre rendeztünk menetgyakorlatot, fejszével és fűrésszel. A székely legényeket nem kellett tanítani erre a munkára; mire felocsúdtam, már állt a kereszt és rajta a felírás: „Sebő hadnagy keresztje”.
