Valamelyik korábbi gyimesbükki helyettesítés idején engedélyt kértem a zászlóaljamtól, hogy Gyimesbükktől az Uz völgyéig a pikétek (román őrsök) lefotózása céljából engedjenek három-négy napra pontosan a határ vonalán, egyedül — kemény tél lévén — sítalpon végigmenni. Az engedély hamarosan megérkezett, és igen kevés nekikészülés után útnak is indultam. A módot, ahogyan felkészültem, és ahogyan elképzeltem egyedüli barangolásomat (minden különösebb téli felszerelés nélkül), utólag saját hülyeségemnek kellett tulajdonítanom. Köpeny nélkül, csupán zubbonyban vállon átvetett, összetekert takaróval, térképtáskával, fényképezőgéppel és egy kis zacskó sóval indultam el, a bennem bujkáló kíváncsiság és kényszer hatása alatt. Sót azért vittem magammal, hogy a táplálkozás céljából elejtett madár vagy kisállat húsát meg tudjam sózni. A derékszíjamon pisztoly volt, valamint egy igen éles vadászkés.
Korán renggel indultam. A helyettesemnek nem mondtam el, hogy hová megyek és mennyi időre, csak annyit, hogy járőrt ellenőrizni indulok, és majd jövök. Ez arra volt jó — mivel ezt a legénységet még nem ismertem jól —, hogy távollétemben ne cincogjanak az egerek, mert bármely pillanatban megérkezhetek. Szép napfelkelte fogadott, aranysugárral borította a vakító fehér, havas tájat, a fenyőkön megfagyott hókristályok mindenféle színben pompáztak. Annyira, hogy a csodás élvezettől el is felejtettem, hogy minek vágok neki. Mindenesetre, ha az egész utamnak annyi lesz a haszna, hogy csodálom a „Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes táját”, akkor ez olyan örök emlék, ami mindent megér.
Egypár óra alatt elértem a Pipás magassági pontját, ahol egy erdei tisztáson, annak közepén volt a nagy határkő, amiről később kiderült, hogy azt és még egynéhány hasonlót még a Mária Terézia idejében kijelölt határra rakták le a tízes években. Ez egy betongömb fele volt, kb. másfél méter átmérőjű, lapjával letéve. Erre mondták az idevaló legények, hogy ezt egyszer megfordították, és az volt a feneke alá vésve, hogy: „Köszönöm, hogy megfordítottál, mert már nagyon megnyomtam ezt a felemet.”
Ezután következett az általam még soha nem járt vad fenyőrengeteg, ahogyan a térkép alapján nagyjából megtaláltam a határvonalat. Mondhatom, eléggé cikcakkos volt, mintha a terep szeszélyei vezették volna a valamikori határkitűzőket.
Hófödte csend uralkodott a fenyves rengetegben, csupán egy-két felriasztott vad hóban vágtázó, halk nesze hallatszott, és néha-néha a fenyőágakra fagyott jeges hó lezuhanása. Istenem, mikor járt itt utoljára ember! Aztán láttam, hogy mikor. Egy óriás fenyő derekából egy tüzérségi gránát fele látszott ki, mivel ez nem robbant fel. Az első világháború nyomait ezen az úton többször láttam, a dorongutakat, melyek keresztül-kasul kanyarogtak határokat nem ismerve és nem tisztelve.
Déltájban értem egy olyan magaslatra, ahonnan a román részen, legelős területen megláttam az első pikétemet. Több épületből állott, valószínüleg itt is önellátásra voltak berendezkedve, mert mindenféle állat sétálgatása látszott. Egypár felvételt készítettem, és mentem tovább. Késő délutánra elérkeztem a következő (csügési) őrsre, amely szintén hozzánk tartozott. Ott ludovikás barátom, évfolyam és osztálytársam, Antal Domokos (becenevén Rumos Dódi) volt az őrsparancsnok. Az őrs úgy festett, mint egy erdei tanya, sokféle épülettel, istállóval, az épület mellett patakkal. Rumos Dódi is kitalálta az áramfejlesztés legolcsóbb módszerét. A patak vizét egy vályúval vezette egy mellékágba. A terelőszerkezet huzalja a szobájában végződött. Egy rántással a kerékre irányíthatta a patak vizét, amely aztán egy odaszerelt generátor segítségével áramot termelt. Ugyanúgy ki is tudta kapcsolni. Ez az áram azonban csak némi világításra volt elegendő, de itt az is nagy szó volt.
Dódi barátom nemcsak a rumot szerette, amelyről a beceneve származott, hanem az állatokat is. Annyira, hogy a környék állataiból egy-egy példány előfordult tanyáján. Volt őzikéje, szelíd, bájos jószág, amely a szobájában aludt, de nappal az erdőbe ment, ki tudja, milyen randevúra. Volt kicsi róka, farkas, német juhász és egyéb, rágcsálók és különféle madarak. Itt mutatta meg nekem az őrs szakácsa, hogy melyik ragadozó a „legragadozóbb”. Ugyanis egy szelet húst tartott az apróságok fölé, mire valamennyi felugrott, és szájjal belekapaszkodott a kívánatos nyers marhahúsdarabba. A három ragadozót elkezdte rázni a hússal. Legelőször a németjuhász-kölyök engedte el a húst. Másodiknak a farkasfi, harmadiknak a róka. Helyesebben a róka el sem eresztette, hanem a fogát belemélyesztve a húsba, életre-halálra megragadta, elvenni tőle nem lehetett.
Dódinál éjszakáztam. Igen jó ellátásban volt részem, kaptam igazi rumot is. Meghívtam őt Gyimesbükkre. El is jött nemsokára, és nagyon jól kibeszélgettük magunkat. Felidéztük az akadémiai éveket. Dódi mögöttem ült, és minden harcászati irásbeli alkalmával féloldalasan kellett ülnöm, hogy jól lássa az enyémet, amit kis hibával le is másolt. Dódi igen csendes, jóindulatu, aranyos fiú volt, igen ragaszkodtunk egymáshoz. Az első orosz betörésnél elesett.
Antal Domokos főhadnagy, a csügési őrs parancsnoka
Másnap ugyancsak igen jó, de igen fagyos időre ébredtünk. Megköszöntem a jóltartást, és nekiindultam a rengetegnek. Igen szabdalt volt a további utam, azaz igen sok „fel-le” volt benne. A nagy kacskaringózás közepette nemegyszer a fenyők között kötöttem ki, valamelyik bokorban. A majd két méter húsz centis kincstári lécekkel kevésbé bírtam az igen erős lejtőket, mivel csak 168 centire tudtam felnövekedni. Ahogy mondani szokták, „mélynövésűnek” számítottam, s ekkora lécekkel a sok kanyargás vajmi nehezen ment. Estére azonban kellőképpen idomultam a terephez, és a gyakorlat majdnem mesterré avatott.
Román pikét Gyimes és az Uz völgye között
Nyomtaposás
Az Uz völgyéig — úgy számítottam — még kétnapi menetre lesz szükség, ha nem jön közbe valami (mondjuk az időjárás vagy egyéb akadály.) Ezt az utat tehát két részre kellett osztanom, az éjszakázás helyét is jó előre kitűzve, hogy az biztonságos helyen legyen, és ne érhessen alvás közben semmi meglepetés.
Az utam eleje nagyjából a patakvölgyben folytatódott. Ez jó határvonalnak is látszott, leghosszabban a Sánc (Sulcza)-patak mentén egészen a Piricskefőig, ahol a Piricske-patak a Sánc-patakba ömlik, majd innen Románia felé folyik, és bele a Tatrosba, Beleghet román helységnél. Innen egy darabon a Piricske-patak mentén dél felé fordulva, a 755-ös magassági pont környékén kerestem éjjeli szálláshelyemet.
Ez az út kimondottan a határon vezetett, a túloldalon semmi érdekes nem mutatkozott. A patakok mentén sokszor a szélek befagyott jegén kellett csúszkálnom, de volt olyan hely is, ahol le kellett kötni a lécet, és vállamon cipelve gyalogoltam a legközelebbi csúszkálós helyig. A Piricske-patak és a Piricske tető közötti sűrű erdős oldalon kerestem egy kis vízszintes területet, hogy ott éjszakázzam. A délutáni órákban érkeztem, így még világosban tudtam előkészíteni a táborhelyet.
A lábammal — amennyire csak lehetett — elkotortam a havat, hogy alóla különböző vastagságú fenyőgallyakat gyűjtsek. A vékonyabbak hamar lángra lobbantak, és kiszárították valamennyire az alattuk lévő nedves talajt. Ennek tüzénél melegedtem vagy egy óra hosszat, miközben az altalaj is átmelegedett és kiszáradt kissé. Akkor a parázzsal és hamuval együtt az egészet odébb kotortam, s a helyére tervezett fekhelyre gyengébb fenyőgallyakat hordtam. Majd az odébb kotort parázsra most jó sok fát raktam, most már a vastagabbakból is. Azokat úgy helyeztem el, hogy a lábaimnál legyenek, és az éj folyamán ezeket mindig beljebb tudjam rúgni a főparázsra, hogy ne kelljen felkelni, csak forgolódni, hogy a már kihűlt testrészeimet mindig a tűz felé tudjam tartani. Ebben a forgolódásban már nagy tapasztalatot szereztem a nyár folyamán, amikor egyedül vagy a hátaslovammal az erdőben éjszakáztam. Nem mondom, hogy egyfolytában jól aludtam, de a szükséges napi pihenőnek azért megfelelt.
Mihelyt világosodni kezdett, „tábort” bontottam, és utánanéztem valami reggelinek. Mivel vadásznivaló nem akadt, a Dóditól kapott kevés hideg élelmet fogyasztottam el, majd felcsatoltam a léceket, és nekiindultam az Uz völgye felé.
A táborhelyem térképem szerint a 900-as szintvonalon volt, tőle nyugatra magasodott a Piricske tető 1320,8-as háromszögelési pontja, sűrű fenyőerdővel borítva. Ezen a 900-as szintvonalon siklottam egyelőre vízszintesen, mert így a meredek oldal mentén oldalazva is biztonságosabbnak bizonyult, mint ha akár le- vagy felfelé igyekeztem volna. A Piricske-patakkal párhuzamosan haladtam, a határ vonalán, amely a Sólyomtár 1345-ös magaslatra kezdett emelkedni. Ennek alján eredt a Piricske-patak. Innen aztán már lefelé fordult a határ, néhol a szokásos határkővel megjelölve, őseredeti, kietlen vad területen. A sok vadnyom arról tanúskodott, hogy az állatok zavartalanul, szabadon szaladgáltak itt élelem után.
A Csobányos-patak felé tartottam, a 788-as magassági pont felé, ahol a román részen őrs vagy kisőrs látszott. Kellemes siklással haladhattam ezen a szakaszon, melyet jobbra és balra sűrű erdő szegélyezett, mintha ez az út egy erdővágás lett volna. Ennek örültem is, mert a 979-es és a 788-as magassági pontok között igen meredeken robogtam lefelé.
Emberi lénnnyel nem találkoztam. A Csobányos-patakon kelet felé haladva is mindössze egy esztenát (lakatlan nyári szállást) láttam csupán.
A Csobányos-patak partján húzódó határvonal is lefelé vezetett, egészen a 673-as pontig, ahol a Magyaros-patak a Csobányosba folyik. Innen (a Magyaros-patak mentén) délre vezetett a határ a Magyaros 1375-ös magaslatig. Ez a kb. 2 kilométeres útszakasz jól megdolgoztatott. A nehézség növelésére a kegyetlen felfelé menetben sem kapcsoltam le a lécet, hanem halszálkáztam, vagy nagyobb kanyarokat vettem inkább.
Innen aztán a gerincen vezetett az út a Láposbérce 1222-es magasság pontig. Szinte pihenőnek éreztem az előzőekhez képest. Ettől kezdve már nem követtem pontosan a határvonalat, mert egy erősen szabdalt, sűrű erdős terep következett, ami helyett inkább az Uz kiszélesedő völgyét választottam, majd onnan mentem ki a határ kiszögelésén lévő a határvadász őrsre. Az 1222-ről a Táblasarok l037-es magassági pont felé ereszkedtem, majd innen egy hajmeresztő erdei lejtőn lefelé a 582-es magaslati pontra.
Ezen az úton szinte minden fa elém állt; ha az egyiket megúsztam, már ott állt a másik. Nagyon hideg volt, de igencsak kiizzadtam, mire leértem a szélesre táruló völgytalpra. Melegre és pihenésre vágytam, ezért egyenesen az uzi őrsre mentem, hogy ott mindezekhez hozzájussak, és a bajtársakkal beszélgethessek.
Épp akkor érkeztem, amikor a járőrkutyák „vizsgáztak”, természetesen a vezetőikkel együtt. A főszám az volt, hogy eldugtak egy darab kolbászt valahová, és azt kellett a kutyának megkeresnie, mégpedig igen gyorsan. Ezt valamennyi német juhász hibátlanul teljesítette is, de a java csak ezután következett. Amikor a kutya szájában már benne volt a kolbász, és éppen nyelni akarta, akkor a „köpd ki” vezényszóra vissza kellett adnia a nagyszerű falatot. Ezért járt az ötös osztályzat. Ezek a kutyák főleg járőrözésre voltak kiképezve. A járőr előtt kellett előrefutnia vagy ötven métert, majd a mellékterepen visszatérni a járőrhöz, s hol balra, hol meg jobbra megcsinálni ugyanezt. Eközben a járőrkutya alaposan átszaglászta a területet, és élénken jelzett, ha ellenséges egyenruha szagát érezte.
Másnap indultam hazafelé, a Magyaros-patak mentén fel a Magyaros tető irányában. A tetőn mindenfelé az első világháború nyomai tárultak elém: gránáttölcsérek, itt-ott fel nem robbant gránátok, mintha tegnap hagyták volna itt a harcteret. Ezen a tetőn harcolt főhadnagy korában Rommel tábornok, a románok első világháborús betörésekor.
Alant a völgyben volt egy német temető s egy nagy fűrésztelep, kisvasúttal. (Remek lehetőség a hazavezető út lerövidítésére!)
A járőrkutya tréningje Mihályszálláson (1943)
A gyimesbükki őrs télen. Hátul az istálló (1944)
Friss, magas hó borította a tájat, a fenyők ágai a föld felé konyultak a súlyos hótömeg alatt. A hóréteg síri csendet parancsolt a földnek. A nagy hideg és a patak kiszélesedése miatt itt már az Uz nagyjából be volt fagyva, csak itt-ott buggyant ki a víz, mintha levegőt akarna venni.
Az Uz-völgyi határ lenyűgöző, hármas meredek szurdokba torkolló határrész, amelyen keresztül Románia felől kövesút érkezett, a határig vasútvonal is volt, ami jelentős seregtestek áthaladását is lehetővé tette. Nem volt véletlen, hogy a későbbiek folyamán a szovjet erők nagy része itt jelent meg a Keleti Kárpátok átjáróinál először még harckocsikkal is.
Az eddig megtett út, de még a hátralévő is, megejtően szépnek bizonyult. Minden emelkedőnél vagy lankánál más és más táj, erdőrészlet tárulkozott elém. Ilyen természeti környezetben gyorsan repülnek az órák, alig vettem észre az idő múlását. Még aznap hazaértem Gyimesbükkre, ahol aztán kipihenhettem az elmúlt csodás napok minden fáradalmát, fagyoskodásait.
Korán renggel indultam. A helyettesemnek nem mondtam el, hogy hová megyek és mennyi időre, csak annyit, hogy járőrt ellenőrizni indulok, és majd jövök. Ez arra volt jó — mivel ezt a legénységet még nem ismertem jól —, hogy távollétemben ne cincogjanak az egerek, mert bármely pillanatban megérkezhetek. Szép napfelkelte fogadott, aranysugárral borította a vakító fehér, havas tájat, a fenyőkön megfagyott hókristályok mindenféle színben pompáztak. Annyira, hogy a csodás élvezettől el is felejtettem, hogy minek vágok neki. Mindenesetre, ha az egész utamnak annyi lesz a haszna, hogy csodálom a „Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes táját”, akkor ez olyan örök emlék, ami mindent megér.
Egypár óra alatt elértem a Pipás magassági pontját, ahol egy erdei tisztáson, annak közepén volt a nagy határkő, amiről később kiderült, hogy azt és még egynéhány hasonlót még a Mária Terézia idejében kijelölt határra rakták le a tízes években. Ez egy betongömb fele volt, kb. másfél méter átmérőjű, lapjával letéve. Erre mondták az idevaló legények, hogy ezt egyszer megfordították, és az volt a feneke alá vésve, hogy: „Köszönöm, hogy megfordítottál, mert már nagyon megnyomtam ezt a felemet.”
Ezután következett az általam még soha nem járt vad fenyőrengeteg, ahogyan a térkép alapján nagyjából megtaláltam a határvonalat. Mondhatom, eléggé cikcakkos volt, mintha a terep szeszélyei vezették volna a valamikori határkitűzőket.
Hófödte csend uralkodott a fenyves rengetegben, csupán egy-két felriasztott vad hóban vágtázó, halk nesze hallatszott, és néha-néha a fenyőágakra fagyott jeges hó lezuhanása. Istenem, mikor járt itt utoljára ember! Aztán láttam, hogy mikor. Egy óriás fenyő derekából egy tüzérségi gránát fele látszott ki, mivel ez nem robbant fel. Az első világháború nyomait ezen az úton többször láttam, a dorongutakat, melyek keresztül-kasul kanyarogtak határokat nem ismerve és nem tisztelve.
Déltájban értem egy olyan magaslatra, ahonnan a román részen, legelős területen megláttam az első pikétemet. Több épületből állott, valószínüleg itt is önellátásra voltak berendezkedve, mert mindenféle állat sétálgatása látszott. Egypár felvételt készítettem, és mentem tovább. Késő délutánra elérkeztem a következő (csügési) őrsre, amely szintén hozzánk tartozott. Ott ludovikás barátom, évfolyam és osztálytársam, Antal Domokos (becenevén Rumos Dódi) volt az őrsparancsnok. Az őrs úgy festett, mint egy erdei tanya, sokféle épülettel, istállóval, az épület mellett patakkal. Rumos Dódi is kitalálta az áramfejlesztés legolcsóbb módszerét. A patak vizét egy vályúval vezette egy mellékágba. A terelőszerkezet huzalja a szobájában végződött. Egy rántással a kerékre irányíthatta a patak vizét, amely aztán egy odaszerelt generátor segítségével áramot termelt. Ugyanúgy ki is tudta kapcsolni. Ez az áram azonban csak némi világításra volt elegendő, de itt az is nagy szó volt.
Dódi barátom nemcsak a rumot szerette, amelyről a beceneve származott, hanem az állatokat is. Annyira, hogy a környék állataiból egy-egy példány előfordult tanyáján. Volt őzikéje, szelíd, bájos jószág, amely a szobájában aludt, de nappal az erdőbe ment, ki tudja, milyen randevúra. Volt kicsi róka, farkas, német juhász és egyéb, rágcsálók és különféle madarak. Itt mutatta meg nekem az őrs szakácsa, hogy melyik ragadozó a „legragadozóbb”. Ugyanis egy szelet húst tartott az apróságok fölé, mire valamennyi felugrott, és szájjal belekapaszkodott a kívánatos nyers marhahúsdarabba. A három ragadozót elkezdte rázni a hússal. Legelőször a németjuhász-kölyök engedte el a húst. Másodiknak a farkasfi, harmadiknak a róka. Helyesebben a róka el sem eresztette, hanem a fogát belemélyesztve a húsba, életre-halálra megragadta, elvenni tőle nem lehetett.
Dódinál éjszakáztam. Igen jó ellátásban volt részem, kaptam igazi rumot is. Meghívtam őt Gyimesbükkre. El is jött nemsokára, és nagyon jól kibeszélgettük magunkat. Felidéztük az akadémiai éveket. Dódi mögöttem ült, és minden harcászati irásbeli alkalmával féloldalasan kellett ülnöm, hogy jól lássa az enyémet, amit kis hibával le is másolt. Dódi igen csendes, jóindulatu, aranyos fiú volt, igen ragaszkodtunk egymáshoz. Az első orosz betörésnél elesett.
Antal Domokos főhadnagy, a csügési őrs parancsnoka
Másnap ugyancsak igen jó, de igen fagyos időre ébredtünk. Megköszöntem a jóltartást, és nekiindultam a rengetegnek. Igen szabdalt volt a további utam, azaz igen sok „fel-le” volt benne. A nagy kacskaringózás közepette nemegyszer a fenyők között kötöttem ki, valamelyik bokorban. A majd két méter húsz centis kincstári lécekkel kevésbé bírtam az igen erős lejtőket, mivel csak 168 centire tudtam felnövekedni. Ahogy mondani szokták, „mélynövésűnek” számítottam, s ekkora lécekkel a sok kanyargás vajmi nehezen ment. Estére azonban kellőképpen idomultam a terephez, és a gyakorlat majdnem mesterré avatott.
Román pikét Gyimes és az Uz völgye között
Nyomtaposás
Az utam eleje nagyjából a patakvölgyben folytatódott. Ez jó határvonalnak is látszott, leghosszabban a Sánc (Sulcza)-patak mentén egészen a Piricskefőig, ahol a Piricske-patak a Sánc-patakba ömlik, majd innen Románia felé folyik, és bele a Tatrosba, Beleghet román helységnél. Innen egy darabon a Piricske-patak mentén dél felé fordulva, a 755-ös magassági pont környékén kerestem éjjeli szálláshelyemet.
Ez az út kimondottan a határon vezetett, a túloldalon semmi érdekes nem mutatkozott. A patakok mentén sokszor a szélek befagyott jegén kellett csúszkálnom, de volt olyan hely is, ahol le kellett kötni a lécet, és vállamon cipelve gyalogoltam a legközelebbi csúszkálós helyig. A Piricske-patak és a Piricske tető közötti sűrű erdős oldalon kerestem egy kis vízszintes területet, hogy ott éjszakázzam. A délutáni órákban érkeztem, így még világosban tudtam előkészíteni a táborhelyet.
A lábammal — amennyire csak lehetett — elkotortam a havat, hogy alóla különböző vastagságú fenyőgallyakat gyűjtsek. A vékonyabbak hamar lángra lobbantak, és kiszárították valamennyire az alattuk lévő nedves talajt. Ennek tüzénél melegedtem vagy egy óra hosszat, miközben az altalaj is átmelegedett és kiszáradt kissé. Akkor a parázzsal és hamuval együtt az egészet odébb kotortam, s a helyére tervezett fekhelyre gyengébb fenyőgallyakat hordtam. Majd az odébb kotort parázsra most jó sok fát raktam, most már a vastagabbakból is. Azokat úgy helyeztem el, hogy a lábaimnál legyenek, és az éj folyamán ezeket mindig beljebb tudjam rúgni a főparázsra, hogy ne kelljen felkelni, csak forgolódni, hogy a már kihűlt testrészeimet mindig a tűz felé tudjam tartani. Ebben a forgolódásban már nagy tapasztalatot szereztem a nyár folyamán, amikor egyedül vagy a hátaslovammal az erdőben éjszakáztam. Nem mondom, hogy egyfolytában jól aludtam, de a szükséges napi pihenőnek azért megfelelt.
Mihelyt világosodni kezdett, „tábort” bontottam, és utánanéztem valami reggelinek. Mivel vadásznivaló nem akadt, a Dóditól kapott kevés hideg élelmet fogyasztottam el, majd felcsatoltam a léceket, és nekiindultam az Uz völgye felé.
A táborhelyem térképem szerint a 900-as szintvonalon volt, tőle nyugatra magasodott a Piricske tető 1320,8-as háromszögelési pontja, sűrű fenyőerdővel borítva. Ezen a 900-as szintvonalon siklottam egyelőre vízszintesen, mert így a meredek oldal mentén oldalazva is biztonságosabbnak bizonyult, mint ha akár le- vagy felfelé igyekeztem volna. A Piricske-patakkal párhuzamosan haladtam, a határ vonalán, amely a Sólyomtár 1345-ös magaslatra kezdett emelkedni. Ennek alján eredt a Piricske-patak. Innen aztán már lefelé fordult a határ, néhol a szokásos határkővel megjelölve, őseredeti, kietlen vad területen. A sok vadnyom arról tanúskodott, hogy az állatok zavartalanul, szabadon szaladgáltak itt élelem után.
A Csobányos-patak felé tartottam, a 788-as magassági pont felé, ahol a román részen őrs vagy kisőrs látszott. Kellemes siklással haladhattam ezen a szakaszon, melyet jobbra és balra sűrű erdő szegélyezett, mintha ez az út egy erdővágás lett volna. Ennek örültem is, mert a 979-es és a 788-as magassági pontok között igen meredeken robogtam lefelé.
Emberi lénnnyel nem találkoztam. A Csobányos-patakon kelet felé haladva is mindössze egy esztenát (lakatlan nyári szállást) láttam csupán.
A Csobányos-patak partján húzódó határvonal is lefelé vezetett, egészen a 673-as pontig, ahol a Magyaros-patak a Csobányosba folyik. Innen (a Magyaros-patak mentén) délre vezetett a határ a Magyaros 1375-ös magaslatig. Ez a kb. 2 kilométeres útszakasz jól megdolgoztatott. A nehézség növelésére a kegyetlen felfelé menetben sem kapcsoltam le a lécet, hanem halszálkáztam, vagy nagyobb kanyarokat vettem inkább.
Innen aztán a gerincen vezetett az út a Láposbérce 1222-es magasság pontig. Szinte pihenőnek éreztem az előzőekhez képest. Ettől kezdve már nem követtem pontosan a határvonalat, mert egy erősen szabdalt, sűrű erdős terep következett, ami helyett inkább az Uz kiszélesedő völgyét választottam, majd onnan mentem ki a határ kiszögelésén lévő a határvadász őrsre. Az 1222-ről a Táblasarok l037-es magassági pont felé ereszkedtem, majd innen egy hajmeresztő erdei lejtőn lefelé a 582-es magaslati pontra.
Ezen az úton szinte minden fa elém állt; ha az egyiket megúsztam, már ott állt a másik. Nagyon hideg volt, de igencsak kiizzadtam, mire leértem a szélesre táruló völgytalpra. Melegre és pihenésre vágytam, ezért egyenesen az uzi őrsre mentem, hogy ott mindezekhez hozzájussak, és a bajtársakkal beszélgethessek.
 |
| Egy kicsit fúj a szél... |
Másnap indultam hazafelé, a Magyaros-patak mentén fel a Magyaros tető irányában. A tetőn mindenfelé az első világháború nyomai tárultak elém: gránáttölcsérek, itt-ott fel nem robbant gránátok, mintha tegnap hagyták volna itt a harcteret. Ezen a tetőn harcolt főhadnagy korában Rommel tábornok, a románok első világháborús betörésekor.
Alant a völgyben volt egy német temető s egy nagy fűrésztelep, kisvasúttal. (Remek lehetőség a hazavezető út lerövidítésére!)
A járőrkutya tréningje Mihályszálláson (1943)
A gyimesbükki őrs télen. Hátul az istálló (1944)
Friss, magas hó borította a tájat, a fenyők ágai a föld felé konyultak a súlyos hótömeg alatt. A hóréteg síri csendet parancsolt a földnek. A nagy hideg és a patak kiszélesedése miatt itt már az Uz nagyjából be volt fagyva, csak itt-ott buggyant ki a víz, mintha levegőt akarna venni.
Az Uz-völgyi határ lenyűgöző, hármas meredek szurdokba torkolló határrész, amelyen keresztül Románia felől kövesút érkezett, a határig vasútvonal is volt, ami jelentős seregtestek áthaladását is lehetővé tette. Nem volt véletlen, hogy a későbbiek folyamán a szovjet erők nagy része itt jelent meg a Keleti Kárpátok átjáróinál először még harckocsikkal is.
Az eddig megtett út, de még a hátralévő is, megejtően szépnek bizonyult. Minden emelkedőnél vagy lankánál más és más táj, erdőrészlet tárulkozott elém. Ilyen természeti környezetben gyorsan repülnek az órák, alig vettem észre az idő múlását. Még aznap hazaértem Gyimesbükkre, ahol aztán kipihenhettem az elmúlt csodás napok minden fáradalmát, fagyoskodásait.
