Még a délelőtt folyamán elrendeltem a fokozatos leszakadást az ellenségről, és visszavonulás után a gyülekező Remetemező templománál. Ez a fokozatos leválás sem ment simán, mivel a felderítés szerint már harckocsiegységek is átkeltek a Szamoson, ezekkel együtt már a közepes tüzérség is a hídfőben van, lehetett számítani arra, hogy nem tudunk elég gyorsan leválni, és bekerítenek. Igyekeznünk kellett, és így kora délután már beérkeztünk Remetemező templomához a főtérre.
A lovas járműveink már áthaladtak a falu Ny-i oldalán folyó víz hídján Szamosveresmart irányába. Természetesen a templomnál sehol eligazító, még üzenet se. A falu elhagyatott, üres. Egy ember merészkedett elő, aki elmondta, hogy az utolsó német és magyar csapatok népe is már reggel elhagyta a falut Szamosveresmart felé.
A páncéltörő ágyút a templom előtt állásba rendeltem, és az ellenség várható közeledésének irányába kilövettem maradék gránátjait, ezzel is késleltetve rohanásukat. Nos, erre a dologra majdnem nagyon ráfizettünk. Alig lőttük ki az utolsó gránátot, olyan összpontosított tüzérségi pergőtüzet kaptunk, hogy alig maradt időnk fedezékbe húzódni a házak közé. A legrosszabb fedezéket természetesen az én törzsem fogta ki. A mellettünk lévő ház udvarából nyílott egy pinceajtó, azon lefutottunk, de akkor már az udvaron robbantak a gránátok. A pince a napok óta tartó esőzés miatt tele volt vízzel, s mi ebben a hasig érő vízben vártuk a tűzcsapás végét.
Minden rosszban van valami jó is. Most legalább pontosan megtudtuk, hogy az oroszok teljes támadó erejükkel felvonultak. Még a közepes tüzérségük is tüzelőállásokat épített ki, mivel ilyen gránátzáport, ami itt reánk szakadt, csak beásott tüzelőállású tüzérség képes produkálni. Komolyabb erejű tüzéregységeket csak így lehet egységes tűzvezetéssel irányítani.
Aztán szünet következett, hála Istennek, s így nemcsak a feszültség szűnt meg, hanem a vízből is kijöhettünk, és folytathattuk a visszavonulást. Azt persze tudtuk, hogy ha a tüzérség gyorsan abbahagyja a tüzelést, akkor a gyalogság következik...
Alig értünk a híd közelébe, egy óriási robbanás reszkettette meg előttünk a levegőt. Repeszek, kő- és vasdarabok hullottak az égből a fejünkre. Első gondolatom még fekvésemben, hogy repülőbomba vitte el a hidat, vagy nehéztüzérség találta telibe. A beállt csendben valamennyien feltápászkodtunk, és a hidat nem láttuk sehol. A hidat a német műszakiak robbantották fel. Bennünket, ha láttak is, románoknak nézhettek. Neki a hasig érő víznek, hiszen vizesebbek már nem lehettünk. Nehézséget csak a páncéltörők, aknavetők átrángatása okozott.
Arra számítottam, hogy a műúton fognak előretörni a harckocsik és a gépesített alakulatok, ezért a műúttal párhuzamos terepen terveztem a visszavonulást. De ekkor már esteledett, és ismét védőállást kellett foglalnunk. A zászlóalj egy jó szakaszon beásta magát, és az őrség kivételével mindenki elaludt a vizes árkokban.
A barlafalui eseményekről tanúskodó dokumentum (X. 20.)
A lovas járműveink már áthaladtak a falu Ny-i oldalán folyó víz hídján Szamosveresmart irányába. Természetesen a templomnál sehol eligazító, még üzenet se. A falu elhagyatott, üres. Egy ember merészkedett elő, aki elmondta, hogy az utolsó német és magyar csapatok népe is már reggel elhagyta a falut Szamosveresmart felé.
A páncéltörő ágyút a templom előtt állásba rendeltem, és az ellenség várható közeledésének irányába kilövettem maradék gránátjait, ezzel is késleltetve rohanásukat. Nos, erre a dologra majdnem nagyon ráfizettünk. Alig lőttük ki az utolsó gránátot, olyan összpontosított tüzérségi pergőtüzet kaptunk, hogy alig maradt időnk fedezékbe húzódni a házak közé. A legrosszabb fedezéket természetesen az én törzsem fogta ki. A mellettünk lévő ház udvarából nyílott egy pinceajtó, azon lefutottunk, de akkor már az udvaron robbantak a gránátok. A pince a napok óta tartó esőzés miatt tele volt vízzel, s mi ebben a hasig érő vízben vártuk a tűzcsapás végét.
Minden rosszban van valami jó is. Most legalább pontosan megtudtuk, hogy az oroszok teljes támadó erejükkel felvonultak. Még a közepes tüzérségük is tüzelőállásokat épített ki, mivel ilyen gránátzáport, ami itt reánk szakadt, csak beásott tüzelőállású tüzérség képes produkálni. Komolyabb erejű tüzéregységeket csak így lehet egységes tűzvezetéssel irányítani.
Aztán szünet következett, hála Istennek, s így nemcsak a feszültség szűnt meg, hanem a vízből is kijöhettünk, és folytathattuk a visszavonulást. Azt persze tudtuk, hogy ha a tüzérség gyorsan abbahagyja a tüzelést, akkor a gyalogság következik...
Alig értünk a híd közelébe, egy óriási robbanás reszkettette meg előttünk a levegőt. Repeszek, kő- és vasdarabok hullottak az égből a fejünkre. Első gondolatom még fekvésemben, hogy repülőbomba vitte el a hidat, vagy nehéztüzérség találta telibe. A beállt csendben valamennyien feltápászkodtunk, és a hidat nem láttuk sehol. A hidat a német műszakiak robbantották fel. Bennünket, ha láttak is, románoknak nézhettek. Neki a hasig érő víznek, hiszen vizesebbek már nem lehettünk. Nehézséget csak a páncéltörők, aknavetők átrángatása okozott.
Arra számítottam, hogy a műúton fognak előretörni a harckocsik és a gépesített alakulatok, ezért a műúttal párhuzamos terepen terveztem a visszavonulást. De ekkor már esteledett, és ismét védőállást kellett foglalnunk. A zászlóalj egy jó szakaszon beásta magát, és az őrség kivételével mindenki elaludt a vizes árkokban.
A barlafalui eseményekről tanúskodó dokumentum (X. 20.)
