Békebeli aranyszínben és pompában kel felt a nap. A fővonalakban még csend volt. A tüzérfigyelő is álmosan pislantott bele szögtávcsőjébe, valami érdemleges célpontot keresve magának. (szept. 4.)
A viszonylagos csendet arra használtam fel, hogy a Pipás felé eső állásokat megszemléljem. Állásaink szigorúan a határ vonalában voltak. Ez olyan természetes és jól védhető vonal, hogy nem is juthatott volna eszembe másikat kijelölni.
Ez a nagy csend mindenképpen vihar előtti csend volt; arra engedett következtetni, hogy hajnalban még nem voltak készek a támadásra. Elsétáltam az erdő széléig, az aknazáron túl, megszemléltem a lőszerraktáramat is. Itt elláttam parancsokkal a lőszerraktáros szakaszvezetőt, majd elindultam vissza, a harcálláspontom, illetve a tüzérfigyelő állása felé. Ekkor a hátam mögül lövések csapódtak be, méghozzá robbanó golyókkal. Figyelőik ezek szerint a helyükön voltak már, és úgy tűnt, hogy a parancsnokok kilövése volt a feladatuk. Hiába vettem magamra (álcázás céljából) legénységi köpenyt, a bilgericsizmám elárult engem. De — mint jól kiképzett hegyi — tudtam erre a megoldást. Rézsút haladtam felfelé, így a hegyi tapasztalattal nem rendelkező mesterlövész nem tudott eltalálni, mivel a hegyeken felfelé különleges irányzékállítás szükséges: olyan, melynél a kétszeres távolságnak megfelelő a röppályamagasság. Így aztán teljes nyugalommal lépkedtem, ferdén fölfelé, míg a robbanások minduntalan alattam porzottak, s még a robbanás szilánkjai sem érhettek el, mivel mindig mögém lőtt, nem pedig elém.
Alig érkeztem mintegy 30 méternyire a tüzérfigyelő közelébe, amikor az oroszok egy páncéltörő lövéssel telibe találták és leborotválták a figyelő mögött lévő kis fenyőfát. Hogy ezt ép bőrrel megúsztam, azt már nemcsak egyszerűen a szerencsémnek tulajdonítottam, hanem annak a hitemnek is, hogy elmúlt életem bűneiért kell bűnhődnöm. Ha ilyen hamar elesnék, akkor erre alig maradna idő. Miután ezt így megbeszéltem a sorsommal és magammal, teljes nyugalommal kuporodtam be a tüzérfigyelőbe, és figyelmeztettem őket arra, hogy a szögtávcső üvegén megcsillanó kora reggeli napsütés árulhatta el rejtekhelyüket.
Messziről telitalálatnak tűnt az iménti lövés, ezért aztán a továbbiakban már békén hagyták az oroszok a figyelőt. (Egyébként ezt a fiatal kis fenyőt nekünk kellett volna kivágni, mert a tüzérfigyelő és az ellenség vonalában pontosan jó célpontul szolgált.) A tüzéreket arra kértem, hogy az erdőszéli fákat lőjék zavaró tűzzel, hogy az ellenség ne tudjon zavartalanul figyelni és lövöldözni. Hasonló kérést küldtem a tüzér zászlósnak is, hogy gépágyúval szórja meg a Pipás alatti erdőszéleket. A tüzér zászlós igen keményen és pontosan lőtt az állásából. A telefonbeszélgetések során arra kért, hogy engedélyezzem a román oldali erdő gyújtógránáttal való lövetését. Ezt nem engedélyeztem. Több okom is volt rá. Az első és legfontosabb, hogy szerettem a fenyőerdőt. Második, hogy a keletkező tűz átterjedhetett volna a mi oldalunkra is. A harmadik pedig nem utolsósorban az, hogy ettől lényeges harci eredmény sem volt várható.
A németek harci felderítése azonos eredményeket mutatott a miénkkel: a szovjetek a palancai körzetben és még mélyebben, a szélesebb Camancai völgyben gyülekeznek, főleg tüzérséggel, aknavetőkkel és nagyszámú tehergépkocsival, melyek részben a lövegeket vontatják, részben pedig lőszer- és egyéb utánpótlást szállítanak. Mivel a németek a vasútvonalat alaposan és sok helyen felrobbantották, azt még nem volt idejük helyreállítani. A gyalogságuk az állásaink előtti terep sűrűbben lakott házaiban és a bokros bozótban rejtőzködött.
Tüzérségük déltájban kezdte meg a támadás előkészítését. Az általuk már felderített erdőből, mely szinte a hátunk mögött feküdt, jól megfigyelt célpontokra összpontosították tüzüket. Ezekbe beletartozott az én kiürített harcálláspontom is, amelyet szorgalmasan, ám telitalálat nélkül lőttek. Én a támadás feltételezett középpontjában voltam távbeszélőegységemmel, és körülöttem, szétszórva a törzsem. Az éles gerincen lévő első vonalaink csak kevés lövésszel voltak megszállva, mert arra számítottunk, hogy a gyenge erőinkre való tekintettel ezt úgyis fel kell majd adni, de úgy intézzük, hogy bennünket követve a mélységben elhelyezett tűzfegyvereinkkel megsemmisítő csapást mérhessünk a támadókra.
A jobbszárnyunkra is erős tüzérségi tüzet zúdítottak, olyannyira, hogy a telepített aknamezőre összpontosítva tüzüket, egy-egy aknát is eltaláltak, s így dupla robbanásokat hallottam. Aknavetőállásainkat — hála Istennek — nem találták el, pedig, ahogy észrevettük, igencsak keresgélték. Ezért aknavetőim a támadás feltételezett helyét lőtték, a jelek szerint igen hatásosan. Tüzérségük elhallgatása volt a jel a támadásra, illetve a rohamra, amely kevés eltéréssel a remélt helyen következett be.
A tüzérséggel megbeszéltük a támadás elhárításának módozatait. Arra a megállapodásra jutottunk, hogy mivel a várható súlypontot a meredek oldal miatt belőni nem fogják tudni, ezért inkább a 934-es pont előtti némileg nyílt terepen és az itt kezdődő erdő szélén, valamint kissé beljebb is sorozza meg a területet. Arra következtettem ugyanis, hogy az erdőbe beszivárgott lovasegységek innen fogják támogatni a támadásukat.
A meredek oldal elé az aknavetők sem tudtak tüzet adni, mivel a bozótos és a védelmi gerinc vízszintes távolsága alig száz méter volt, ennek kockázatát — Tálas Lacival megegyezve — nem vállaltuk. Azt javasolta, hogy a jobbszárnyunkon felbukkanó célok esetén a hegyoldalt vegyük tűz alá. Tüzéreink indulására rakétajelet adtam meg.
Tüzérségük elhallgatása azonban csak alig néhány percig tartott, s ez elegendő volt arra, hogy tüzüket hátsóbb védelmi mélységünkre helyezzék át. Ekkor a szemközt lévő magaslatokról kezdtek tüzelni a gépfegyverek, géppisztolyok, és ezzel már meg is indult a támadás.
Komoly erőket vetettek be. A hegyek visszhangozták a harci zajt, a gyalogsági és a tüzérségi fegyverek félelmetes kavalkádját, s ez minden katonában félelmet keltett. A félelem reakciója nem a megfutamodás gondolatában jutott kifejezésre, hanem inkább a támadó — vagy én, vagy te — félelmetes és tudatlan öldöklésében, amit sem én, sem legénységem tudatosan fel sem mértünk.
Az ellenség gyalogsága felért a gerincre, fő ellenállási vonalunkra, az ezeréves határra. A gerincen lévő legelső vonal visszavonult, az elesetteket kivéve. Az ellenség — úgy látszott — már kilőtte fegyvereit, és csak a kézigránát meg a szurony maradt nála. Ez volt az a pillanat, amikor a mélységben, alig száz méterre a gerinctől, készenlétbe helyezett ellentámadó egységemmel (kb. egy szakasz erővel) megrohamoztuk a betört ellenséget. Embereim élén elsőnek rontottam az oroszokra. Ugyanakkor a védelem jobbszárnyán elhelyezett rohamegység is megindult a betörés helye felé, és beavatkozott a közelharcba.
Az első kép az összevisszaságot mutatta, ember ember ellen hadakozott, szuronnyal, kézigránáttal és a félelem „hajrá”-üvöltésével. Ahogy vezettem szakaszom rohamát az ellenségre, egy kukoricagránát gurult felém. Gyors mozdulattal visszarúgtam közéjük. Én is kilőttem már a magam fegyvereit, csak a kézigránátjaim maradtak, amelyekkel tele volt a kenyérzsákom. Egymás után kaptam elő a „Vécsey”-gránátokat, számmal húzva ki belőlük a biztosítóvillát, s karomat szemem elé emelve könnyelmű közelségbe dobáltam az oroszok közé. Mivel a mi kézigránátjaink az ütközésre robbantak, azokat nem lehetett visszarúgni vagy dobni, a hatásuk rémületes volt.
A másodpercek, a percek óráknak tűntek ebben a véres, üvöltő viadalban. A harc percekig egyenlő esélyekkel folyt. A döntő fordulatot — ma már, azt hiszem — egy jól sikerült kézigránátdobásom hozta meg, melyet egy tőlem talán tíz méterre lévő támadóra hajítottam. Annak nyaka és válla között robbant a gránát a fél fejét leszakítva, ütőerét is szétszaggatva magasra szökkent a vére, s ez egybeesett rémületet keltő ordításával. Ezt a jelenetet sokan látták az oroszok közül, s ettől a iszonyatos kiáltástól meghűlt a vérük, s úgy érezték, hogy ők is erre a sorsra jutnak, ha nem adják meg magukat.
Jó gondolat volt a Czakó őrmester parancsnoksága alá rendelt rohamrészleg beállítása a védelmi állásom jobbszárnya felől. Az ő beavatkozásuk nagyon nagy segítséget jelentett, mert hozzájárult a támadók megfélemlítéséhez, azt az érzést keltve bennük, hogy be vannak kerítve, két tűz között vannak. Ugyanennek a csoportnak az volt a parancs, hogy lőfegyvert nem használhatnak (mivel ezzel a balszárny rohamát veszélyeztették volna, azaz a sajátjainkat lőtték volna), csak szuronyt, kézigránátot és félelmetes „hajrá” kiáltást. Mindezeket nagyszerűen alkalmazták, és ez volt a siker betetőzése. A harcban összekeveredett ellenségek miatt elhallgattak a nehézfegyverek, és a szinte halotti csendben még riasztóbbá vált a helyzet.
Az ezután következő események igen gyorsan peregtek. Az oroszok egy része menekülni kezdett vissza, a lejtő felé, mit sem törődve azzal, hogy hol szakították át a botlóaknák réseit, ezért egymás után robbantak fel. Másik részük megadta magát. Ezek jóval kevesebben voltak: 16 fő. A foglyok — meglepetésünkre — nagyobbrészt idősebb korosztálybeliek voltak: negyven és ötven közöttiek. Akkor ezek nekünk nagyon öregnek tűntek. Az ezután következő jelenetet soha nem fogom elfelejteni. A foglyok letérdeltek, és imádkozó kézmozdulattal könyörögtek, hogy ne vágjuk le füleiket és az orrukat. Ezt a soraink között lévő horvát legénység egyike tolmácsolta nekem. Először nem akartam hinni a fülemnek, de amikor a tolmács másodszor is ugyanazt mondta, megértettem végre a szovjet propaganda erejét és hatásosságát. Elővettem cigarettatárcámat, és cigarettával kínáltam őket. Nem akarták elfogadni. Hamarosan kiderült, hogy attól féltek, hogy robbanó cigarettákról van szó. Miután aztán én magam ebből gyújtottam rá, végre elfogadták már boldogan.
A közelharcok területe borzasztó látványt nyújtott. Igen sok volt az elesett orosz és magyar egyaránt, több a sebesült és még több a súlyos sebesült, akik hol magyarul, hol oroszul jajgattak, s könyörögtek segítségért.
A viszonylagos csendet arra használtam fel, hogy a Pipás felé eső állásokat megszemléljem. Állásaink szigorúan a határ vonalában voltak. Ez olyan természetes és jól védhető vonal, hogy nem is juthatott volna eszembe másikat kijelölni.
Ez a nagy csend mindenképpen vihar előtti csend volt; arra engedett következtetni, hogy hajnalban még nem voltak készek a támadásra. Elsétáltam az erdő széléig, az aknazáron túl, megszemléltem a lőszerraktáramat is. Itt elláttam parancsokkal a lőszerraktáros szakaszvezetőt, majd elindultam vissza, a harcálláspontom, illetve a tüzérfigyelő állása felé. Ekkor a hátam mögül lövések csapódtak be, méghozzá robbanó golyókkal. Figyelőik ezek szerint a helyükön voltak már, és úgy tűnt, hogy a parancsnokok kilövése volt a feladatuk. Hiába vettem magamra (álcázás céljából) legénységi köpenyt, a bilgericsizmám elárult engem. De — mint jól kiképzett hegyi — tudtam erre a megoldást. Rézsút haladtam felfelé, így a hegyi tapasztalattal nem rendelkező mesterlövész nem tudott eltalálni, mivel a hegyeken felfelé különleges irányzékállítás szükséges: olyan, melynél a kétszeres távolságnak megfelelő a röppályamagasság. Így aztán teljes nyugalommal lépkedtem, ferdén fölfelé, míg a robbanások minduntalan alattam porzottak, s még a robbanás szilánkjai sem érhettek el, mivel mindig mögém lőtt, nem pedig elém.
Alig érkeztem mintegy 30 méternyire a tüzérfigyelő közelébe, amikor az oroszok egy páncéltörő lövéssel telibe találták és leborotválták a figyelő mögött lévő kis fenyőfát. Hogy ezt ép bőrrel megúsztam, azt már nemcsak egyszerűen a szerencsémnek tulajdonítottam, hanem annak a hitemnek is, hogy elmúlt életem bűneiért kell bűnhődnöm. Ha ilyen hamar elesnék, akkor erre alig maradna idő. Miután ezt így megbeszéltem a sorsommal és magammal, teljes nyugalommal kuporodtam be a tüzérfigyelőbe, és figyelmeztettem őket arra, hogy a szögtávcső üvegén megcsillanó kora reggeli napsütés árulhatta el rejtekhelyüket.
Messziről telitalálatnak tűnt az iménti lövés, ezért aztán a továbbiakban már békén hagyták az oroszok a figyelőt. (Egyébként ezt a fiatal kis fenyőt nekünk kellett volna kivágni, mert a tüzérfigyelő és az ellenség vonalában pontosan jó célpontul szolgált.) A tüzéreket arra kértem, hogy az erdőszéli fákat lőjék zavaró tűzzel, hogy az ellenség ne tudjon zavartalanul figyelni és lövöldözni. Hasonló kérést küldtem a tüzér zászlósnak is, hogy gépágyúval szórja meg a Pipás alatti erdőszéleket. A tüzér zászlós igen keményen és pontosan lőtt az állásából. A telefonbeszélgetések során arra kért, hogy engedélyezzem a román oldali erdő gyújtógránáttal való lövetését. Ezt nem engedélyeztem. Több okom is volt rá. Az első és legfontosabb, hogy szerettem a fenyőerdőt. Második, hogy a keletkező tűz átterjedhetett volna a mi oldalunkra is. A harmadik pedig nem utolsósorban az, hogy ettől lényeges harci eredmény sem volt várható.
A németek harci felderítése azonos eredményeket mutatott a miénkkel: a szovjetek a palancai körzetben és még mélyebben, a szélesebb Camancai völgyben gyülekeznek, főleg tüzérséggel, aknavetőkkel és nagyszámú tehergépkocsival, melyek részben a lövegeket vontatják, részben pedig lőszer- és egyéb utánpótlást szállítanak. Mivel a németek a vasútvonalat alaposan és sok helyen felrobbantották, azt még nem volt idejük helyreállítani. A gyalogságuk az állásaink előtti terep sűrűbben lakott házaiban és a bokros bozótban rejtőzködött.
Tüzérségük déltájban kezdte meg a támadás előkészítését. Az általuk már felderített erdőből, mely szinte a hátunk mögött feküdt, jól megfigyelt célpontokra összpontosították tüzüket. Ezekbe beletartozott az én kiürített harcálláspontom is, amelyet szorgalmasan, ám telitalálat nélkül lőttek. Én a támadás feltételezett középpontjában voltam távbeszélőegységemmel, és körülöttem, szétszórva a törzsem. Az éles gerincen lévő első vonalaink csak kevés lövésszel voltak megszállva, mert arra számítottunk, hogy a gyenge erőinkre való tekintettel ezt úgyis fel kell majd adni, de úgy intézzük, hogy bennünket követve a mélységben elhelyezett tűzfegyvereinkkel megsemmisítő csapást mérhessünk a támadókra.
A jobbszárnyunkra is erős tüzérségi tüzet zúdítottak, olyannyira, hogy a telepített aknamezőre összpontosítva tüzüket, egy-egy aknát is eltaláltak, s így dupla robbanásokat hallottam. Aknavetőállásainkat — hála Istennek — nem találták el, pedig, ahogy észrevettük, igencsak keresgélték. Ezért aknavetőim a támadás feltételezett helyét lőtték, a jelek szerint igen hatásosan. Tüzérségük elhallgatása volt a jel a támadásra, illetve a rohamra, amely kevés eltéréssel a remélt helyen következett be.
A tüzérséggel megbeszéltük a támadás elhárításának módozatait. Arra a megállapodásra jutottunk, hogy mivel a várható súlypontot a meredek oldal miatt belőni nem fogják tudni, ezért inkább a 934-es pont előtti némileg nyílt terepen és az itt kezdődő erdő szélén, valamint kissé beljebb is sorozza meg a területet. Arra következtettem ugyanis, hogy az erdőbe beszivárgott lovasegységek innen fogják támogatni a támadásukat.
A meredek oldal elé az aknavetők sem tudtak tüzet adni, mivel a bozótos és a védelmi gerinc vízszintes távolsága alig száz méter volt, ennek kockázatát — Tálas Lacival megegyezve — nem vállaltuk. Azt javasolta, hogy a jobbszárnyunkon felbukkanó célok esetén a hegyoldalt vegyük tűz alá. Tüzéreink indulására rakétajelet adtam meg.
Tüzérségük elhallgatása azonban csak alig néhány percig tartott, s ez elegendő volt arra, hogy tüzüket hátsóbb védelmi mélységünkre helyezzék át. Ekkor a szemközt lévő magaslatokról kezdtek tüzelni a gépfegyverek, géppisztolyok, és ezzel már meg is indult a támadás.
Komoly erőket vetettek be. A hegyek visszhangozták a harci zajt, a gyalogsági és a tüzérségi fegyverek félelmetes kavalkádját, s ez minden katonában félelmet keltett. A félelem reakciója nem a megfutamodás gondolatában jutott kifejezésre, hanem inkább a támadó — vagy én, vagy te — félelmetes és tudatlan öldöklésében, amit sem én, sem legénységem tudatosan fel sem mértünk.
Az ellenség gyalogsága felért a gerincre, fő ellenállási vonalunkra, az ezeréves határra. A gerincen lévő legelső vonal visszavonult, az elesetteket kivéve. Az ellenség — úgy látszott — már kilőtte fegyvereit, és csak a kézigránát meg a szurony maradt nála. Ez volt az a pillanat, amikor a mélységben, alig száz méterre a gerinctől, készenlétbe helyezett ellentámadó egységemmel (kb. egy szakasz erővel) megrohamoztuk a betört ellenséget. Embereim élén elsőnek rontottam az oroszokra. Ugyanakkor a védelem jobbszárnyán elhelyezett rohamegység is megindult a betörés helye felé, és beavatkozott a közelharcba.
Az első kép az összevisszaságot mutatta, ember ember ellen hadakozott, szuronnyal, kézigránáttal és a félelem „hajrá”-üvöltésével. Ahogy vezettem szakaszom rohamát az ellenségre, egy kukoricagránát gurult felém. Gyors mozdulattal visszarúgtam közéjük. Én is kilőttem már a magam fegyvereit, csak a kézigránátjaim maradtak, amelyekkel tele volt a kenyérzsákom. Egymás után kaptam elő a „Vécsey”-gránátokat, számmal húzva ki belőlük a biztosítóvillát, s karomat szemem elé emelve könnyelmű közelségbe dobáltam az oroszok közé. Mivel a mi kézigránátjaink az ütközésre robbantak, azokat nem lehetett visszarúgni vagy dobni, a hatásuk rémületes volt.
A másodpercek, a percek óráknak tűntek ebben a véres, üvöltő viadalban. A harc percekig egyenlő esélyekkel folyt. A döntő fordulatot — ma már, azt hiszem — egy jól sikerült kézigránátdobásom hozta meg, melyet egy tőlem talán tíz méterre lévő támadóra hajítottam. Annak nyaka és válla között robbant a gránát a fél fejét leszakítva, ütőerét is szétszaggatva magasra szökkent a vére, s ez egybeesett rémületet keltő ordításával. Ezt a jelenetet sokan látták az oroszok közül, s ettől a iszonyatos kiáltástól meghűlt a vérük, s úgy érezték, hogy ők is erre a sorsra jutnak, ha nem adják meg magukat.
Jó gondolat volt a Czakó őrmester parancsnoksága alá rendelt rohamrészleg beállítása a védelmi állásom jobbszárnya felől. Az ő beavatkozásuk nagyon nagy segítséget jelentett, mert hozzájárult a támadók megfélemlítéséhez, azt az érzést keltve bennük, hogy be vannak kerítve, két tűz között vannak. Ugyanennek a csoportnak az volt a parancs, hogy lőfegyvert nem használhatnak (mivel ezzel a balszárny rohamát veszélyeztették volna, azaz a sajátjainkat lőtték volna), csak szuronyt, kézigránátot és félelmetes „hajrá” kiáltást. Mindezeket nagyszerűen alkalmazták, és ez volt a siker betetőzése. A harcban összekeveredett ellenségek miatt elhallgattak a nehézfegyverek, és a szinte halotti csendben még riasztóbbá vált a helyzet.
Az ezután következő események igen gyorsan peregtek. Az oroszok egy része menekülni kezdett vissza, a lejtő felé, mit sem törődve azzal, hogy hol szakították át a botlóaknák réseit, ezért egymás után robbantak fel. Másik részük megadta magát. Ezek jóval kevesebben voltak: 16 fő. A foglyok — meglepetésünkre — nagyobbrészt idősebb korosztálybeliek voltak: negyven és ötven közöttiek. Akkor ezek nekünk nagyon öregnek tűntek. Az ezután következő jelenetet soha nem fogom elfelejteni. A foglyok letérdeltek, és imádkozó kézmozdulattal könyörögtek, hogy ne vágjuk le füleiket és az orrukat. Ezt a soraink között lévő horvát legénység egyike tolmácsolta nekem. Először nem akartam hinni a fülemnek, de amikor a tolmács másodszor is ugyanazt mondta, megértettem végre a szovjet propaganda erejét és hatásosságát. Elővettem cigarettatárcámat, és cigarettával kínáltam őket. Nem akarták elfogadni. Hamarosan kiderült, hogy attól féltek, hogy robbanó cigarettákról van szó. Miután aztán én magam ebből gyújtottam rá, végre elfogadták már boldogan.
A közelharcok területe borzasztó látványt nyújtott. Igen sok volt az elesett orosz és magyar egyaránt, több a sebesült és még több a súlyos sebesült, akik hol magyarul, hol oroszul jajgattak, s könyörögtek segítségért.
