Ettől az időponttól kezdve majd egy egész nap történései kiestek emlékezetemből, ami úgy értendő, hogy nem most, hanem akkor sem emlékeztem arra, hogy én hogyan kerültem egy nagy fa alá a szoros felé lejtő hegyoldalon, hová lett az egységem, ki hová vezényelte. Ezeken a dolgokon már másnap igencsak törtem a fejemet, de nem tudtam rájönni.
Erre a napra csak attól kezdve emlékszem, hogy a fa alatt feküdtem, az oroszok pedig kimondottan engem lőttek aknavetőkkel és páncéltörő ágyúval, úgy, hogy nem tudtam megmozdulni egy pillanatra sem. A legközelebbi fedezéket nyújtó hely is több száz méterre volt tőlem. Tehát itt kellett bevárnom, míg abbahagyják lövetésemet. Csak igen későn jöttem rá, hogy ezt csak akkor fogják abbahagyni, ha azt hiszik, hogy eltaláltak már. Addig viszont végigéltem a halálfélelem minden fázisát. Még így utólag visszaemlékezve is hatalmába kerít a rettegés.
A robbanások nemcsak az aknák szilánkjait szórták szerteszét fejem mellett, hanem még a talajból kiszakított kő- és sziklaszilánkokat is. Ilyen közeli robbanásnál a vasdarabok szétrepedésének reccsenése is hallható. A lövegek gránátjai erősebb reccsenéssel robbannak fel, mint az aknavetőké. A gránáttölcsérek már teljesen bekerítettek, s áradt belőlük a jellegzetes dögszag.
Hullának tettem magam, meg sem mozdultam. Ez volt a szerencsém. Egy hosszabb tűzszünetet kihasználva elrohantam innen fedettebb helyre, olyan megfontolással, hogy mire a lőelemeket kiszámítják és belőnek, addigra én már nem is leszek az oroszok felől látható. Végeredményben úgy éreztem magam, mint akit felsőbb hatalmak kiemeltek saját tudatomból valamely cél érdekében, amit talán soha meg nem tudok, csak talán megsejtek egyszer-másszor. Az 1943-as marosvásárhelyi találkozásom a „túlvilági erőkkel” csak megerősítette bennem az efféle gondolatokat.
Estére visszatértem a magyar határra, ahol már ott találtam a régi legénységemet, valamint a közben odavezényelt védelmet. Nem tudtam meg soha, hogy honnan jöttek, ki küldte őket, kihez tartoztak eddig. Mindenesetre átvettem a szoros védelmének irányítását, és örömmel tapasztaltam, hogy egy aknavető egységet is kaptam. Parancsnoka Tálas László főhadnagy volt, aki két évvel járt fölöttem az Akadémián. Együttműködésünk — annak ellenére, hogy én jóval fiatalabb voltam — kitűnő volt, mint az olyanoké, akik egy nyelven beszélnek.
Nyári meleg idő, ragyogó napsütés volt, még az éjszakák is oly szokatlanul melegek, hogy a szabadban is lehetett aludni.
Erre a napra csak attól kezdve emlékszem, hogy a fa alatt feküdtem, az oroszok pedig kimondottan engem lőttek aknavetőkkel és páncéltörő ágyúval, úgy, hogy nem tudtam megmozdulni egy pillanatra sem. A legközelebbi fedezéket nyújtó hely is több száz méterre volt tőlem. Tehát itt kellett bevárnom, míg abbahagyják lövetésemet. Csak igen későn jöttem rá, hogy ezt csak akkor fogják abbahagyni, ha azt hiszik, hogy eltaláltak már. Addig viszont végigéltem a halálfélelem minden fázisát. Még így utólag visszaemlékezve is hatalmába kerít a rettegés.
A robbanások nemcsak az aknák szilánkjait szórták szerteszét fejem mellett, hanem még a talajból kiszakított kő- és sziklaszilánkokat is. Ilyen közeli robbanásnál a vasdarabok szétrepedésének reccsenése is hallható. A lövegek gránátjai erősebb reccsenéssel robbannak fel, mint az aknavetőké. A gránáttölcsérek már teljesen bekerítettek, s áradt belőlük a jellegzetes dögszag.
Hullának tettem magam, meg sem mozdultam. Ez volt a szerencsém. Egy hosszabb tűzszünetet kihasználva elrohantam innen fedettebb helyre, olyan megfontolással, hogy mire a lőelemeket kiszámítják és belőnek, addigra én már nem is leszek az oroszok felől látható. Végeredményben úgy éreztem magam, mint akit felsőbb hatalmak kiemeltek saját tudatomból valamely cél érdekében, amit talán soha meg nem tudok, csak talán megsejtek egyszer-másszor. Az 1943-as marosvásárhelyi találkozásom a „túlvilági erőkkel” csak megerősítette bennem az efféle gondolatokat.
Estére visszatértem a magyar határra, ahol már ott találtam a régi legénységemet, valamint a közben odavezényelt védelmet. Nem tudtam meg soha, hogy honnan jöttek, ki küldte őket, kihez tartoztak eddig. Mindenesetre átvettem a szoros védelmének irányítását, és örömmel tapasztaltam, hogy egy aknavető egységet is kaptam. Parancsnoka Tálas László főhadnagy volt, aki két évvel járt fölöttem az Akadémián. Együttműködésünk — annak ellenére, hogy én jóval fiatalabb voltam — kitűnő volt, mint az olyanoké, akik egy nyelven beszélnek.
Nyári meleg idő, ragyogó napsütés volt, még az éjszakák is oly szokatlanul melegek, hogy a szabadban is lehetett aludni.
