A legközelebbi szántóföldes fogolytábor Bad Kreuznach volt. Itt hosszabb időt töltöttünk el. Ezt a tábort is körüllőtték eleinte, majd néhány nap múlva már kerítést építettek, s őrtorony is készült. Ez utóbbi kettős célt szolgált. Első, hogy a foglyok ne szökjenek meg, második pedig az, hogy innen lehetett legjobban kilőni a latrinán ülők közül mondjuk a közepsőt. Ezt egyfolytában gyakorolták. Emiatt aztán a szántóföldbe beástuk magunkat olyan mélyre, hogy a röppálya ne érjen bennünket. E fölé felhúztuk Tibor barátommal a sátrunkat, és ettől nem lehetett látni azt sem, hogy belül milyen mély a dolog.
Az is meglepő volt, amikor egyik nap élelmezés címén hozzánk dobtak 200 főre egy darab kétkilós kenyeret. Ez végeredenyben számtani feladatnak bizonyult. Először ki kellett számítani, hogy körülbelül mekkora darab juthat egy személyre. Mikor a számítás elkészült, akkor következett az elosztás technológiája. Kiderült, hogy ezt csak borotvával vagy zsilettpengével lehet igazságosan elosztani. Mindehhez persze azok a sűrű káromkodások s a győztes nemzetekre zúdult átkok is hozzátartoztak, amelyeket le sem írhatok, mivel olyan kifejezések is akadtak közöttük, melyeket azóta sem hallottam, s ha már így alakult, nem kívánom a mai magyar nyelvre átörökíteni.
Ebben a táborban állítólag közel hetvenezer fogoly volt. Nem csodálkoztunk tehát, amikor egy táborunkba tévedt mezei nyúl — felmérve kilátástalan helyzetét — óriási vágtába kezdett. De hetvenezer éhes ember elől nem menekülhetett. Az biztos, hogy a nyulat elfogták, de maradékot nem talált senki.
Az élelmezés nyomorúsága végig egyforma maradt. De hogy ne unatkozzunk, kedves, igen gazdag amerikai fogvatartóink ezen a téren is remek ötletekkel kápráztattak el bennünket. Egyszer például sózott halat adtak ebédre, azaz pontosabban: három halat formázó sótömböt. (Később kiderítették, hogy ezek a sózott halak 1700-as évjáratú rozsdás hordókból kerültek elő, valószínűleg még a gályarabok élelmiszerkészletéből.) Valamennyien gyorsan felfaltuk a kapott három darabot, mert arra a gonoszságra senki nem számított, hogy ezután három napra elzárják a vízcsapot...
Mivel tartott még a háborús kondíciónk, ezeket a megpróbáltatásokat is háborús napoknak tekintettük, és arra gondolva viseltük el, hogy szenvedtünk ennél már jobban is. A lövöldözéstől meg azért nem féltünk, mert ehhez nem is volt erőnk. A harcok alatt annyit félt az ember, hogy erre már egyszerűen nem futotta az energiából. Ez persze a fásultság jele volt.
Az tartotta bennünk a lelket, hogy az otthonra gondoltunk, hogy vajon mi történik ott, van-e egyáltalán otthonunk még, mit csinálnak az oroszok, mit csinálnak kommunista elvbarátaik maradék hazánkkal.
Sárdy főhadnaggyal összetoldott sátrunk révén némileg kiváltságos helyzetbe kerültünk, mert legalább az esőben nem kellett reszketnünk. Ha elért bennünket zuhogó, hosszan tartó eső, akkor az egész tábor ázott és fázott, térdig gázolva a latyakos sárban. Ilyen alkalmakkor beengedtük egy-egy didergő katonánkat, hadd melegedjenek egyet a testünk kipárolgásából keletkezett „istálló”-melegben.
Reggelenként indult el a „pokrócmenet”. Pokrócban vitték ki a táborból az éjjel elhalt németek hulláit. Naponként hét-tíz hulla volt. Ezek azokból a leharcolt katonákból kerültek ki, akik már a harctéren legyengültek. Mindahányan meztelenek voltak, mert a fogolytársaknak kellett a ruha, bakancs és egyéb holmi.
Az is meglepő volt, amikor egyik nap élelmezés címén hozzánk dobtak 200 főre egy darab kétkilós kenyeret. Ez végeredenyben számtani feladatnak bizonyult. Először ki kellett számítani, hogy körülbelül mekkora darab juthat egy személyre. Mikor a számítás elkészült, akkor következett az elosztás technológiája. Kiderült, hogy ezt csak borotvával vagy zsilettpengével lehet igazságosan elosztani. Mindehhez persze azok a sűrű káromkodások s a győztes nemzetekre zúdult átkok is hozzátartoztak, amelyeket le sem írhatok, mivel olyan kifejezések is akadtak közöttük, melyeket azóta sem hallottam, s ha már így alakult, nem kívánom a mai magyar nyelvre átörökíteni.
Ebben a táborban állítólag közel hetvenezer fogoly volt. Nem csodálkoztunk tehát, amikor egy táborunkba tévedt mezei nyúl — felmérve kilátástalan helyzetét — óriási vágtába kezdett. De hetvenezer éhes ember elől nem menekülhetett. Az biztos, hogy a nyulat elfogták, de maradékot nem talált senki.
Az élelmezés nyomorúsága végig egyforma maradt. De hogy ne unatkozzunk, kedves, igen gazdag amerikai fogvatartóink ezen a téren is remek ötletekkel kápráztattak el bennünket. Egyszer például sózott halat adtak ebédre, azaz pontosabban: három halat formázó sótömböt. (Később kiderítették, hogy ezek a sózott halak 1700-as évjáratú rozsdás hordókból kerültek elő, valószínűleg még a gályarabok élelmiszerkészletéből.) Valamennyien gyorsan felfaltuk a kapott három darabot, mert arra a gonoszságra senki nem számított, hogy ezután három napra elzárják a vízcsapot...
Mivel tartott még a háborús kondíciónk, ezeket a megpróbáltatásokat is háborús napoknak tekintettük, és arra gondolva viseltük el, hogy szenvedtünk ennél már jobban is. A lövöldözéstől meg azért nem féltünk, mert ehhez nem is volt erőnk. A harcok alatt annyit félt az ember, hogy erre már egyszerűen nem futotta az energiából. Ez persze a fásultság jele volt.
Az tartotta bennünk a lelket, hogy az otthonra gondoltunk, hogy vajon mi történik ott, van-e egyáltalán otthonunk még, mit csinálnak az oroszok, mit csinálnak kommunista elvbarátaik maradék hazánkkal.
Sárdy főhadnaggyal összetoldott sátrunk révén némileg kiváltságos helyzetbe kerültünk, mert legalább az esőben nem kellett reszketnünk. Ha elért bennünket zuhogó, hosszan tartó eső, akkor az egész tábor ázott és fázott, térdig gázolva a latyakos sárban. Ilyen alkalmakkor beengedtük egy-egy didergő katonánkat, hadd melegedjenek egyet a testünk kipárolgásából keletkezett „istálló”-melegben.
Reggelenként indult el a „pokrócmenet”. Pokrócban vitték ki a táborból az éjjel elhalt németek hulláit. Naponként hét-tíz hulla volt. Ezek azokból a leharcolt katonákból kerültek ki, akik már a harctéren legyengültek. Mindahányan meztelenek voltak, mert a fogolytársaknak kellett a ruha, bakancs és egyéb holmi.
