Sebő Ödön: A halálra ítélt zászlóalj

Az ellenség lába is fázott szerencsére, és ők is jobban szerették már, ha a harcok a falvak, községek közelében folynak, hogy legalább esténként meg lehessen szárítkozni, netalán még valami fűtésfélét is lehessen előállítani az alváshoz. Ezért kissé lelassultak az oroszok előnyomulásai — és ezzel együtt a harcok is — napi pár órára korlátozódtak.

A Hernád-völgyi harcok községei, amelyek körül a zászlóaljam utóvédharcait végezte: Mád, Tállya, Abaújszántó, Gibárt, Encs, Boldogkőváralja, Vizsoly, Gönc, Hidasnémeti. Nyugatról a Cserhát itt-ott erdős lejtői ereszkedtek a Hernádra. Ennek keleti oldalán, majd északra fordulva ereszkedtünk le egy völgybe, melynek északi részén már emelkedtek a Gömör—Szepesi-Érchegység erdei. Makranc, Csécs, Szepsi, Nagyida. Ebben a térségben hosszabb ideig tartottak a harcok, mert ebben a völgyben jött össze a Kassától jövő műút és a vasút. E kettő vonala vált ezután a harcok fő irányává.

Állásaink Torna, Szepsi, Nagyida vonalában voltak, míg az oroszoké a tőlünk délre futó út és vasút déli oldalán. Az út és vasút tulajdonképpen a senki földje lett, mert teljesen sík és belátható terület volt. Tőlünk jobbra és balra német egységek velünk együtt vonultak vissza. Nem sok idő, talán pár nap telt el, és már itt is volt a karácsony. Az ünnepek előtt az oroszok erősítettek, és nagyobb egységekkel kitartóan támadtak, a németek előtt már napok óta kritikus volt a helyzet.

Karácsonyeste arra kértem Harkay ezredest, hogy látogassuk meg együtt az első vonalbelieket Csécsen és Makrancon, illetve ezek vonalában lévő állásainkat. Nagy nehezen rá is állt, és az Esterházy-hintón hármasban (Harkay, én, az első segédtiszt: Kovásznay Bogdán Béla tartalékos főhadnagy) vágtunk neki a műútnak a holdfényes éjszakában az első vonal felé.

Ettől délre, a vasútvonal mentén voltak az oroszok állásai, teljesen sík terepen. A teliholdas éjszakán nemcsak hogy láttak bennünket, ahogy a műúton megyünk, de még hallottak is, mert a lipicaik ügetése hangosan kopogott a köves és fagyott úton. Így aztán nem csoda, hogy mielőtt beértünk volna Makranc községbe, az útra aknavetőtüzet zúdítottak elénk. Egy gyors sorozat volt, ami arra utalt, hogy ezt a területet már belőhették. A gyors csapás után azt javasoltam a kocsisnak, hogy csapjon a lovak közé, mert amíg az újabb tűzparancsot kiadják, addig a belőtt helyen bőven átvágtathatunk, és beérünk a községbe, embereink közelébe.


De Harkay azonnali visszafordulást parancsolt. Visszavágtattunk a harcálláspontjára. Visszanézve több aknatüzet nem láttam, tehát lett volna időnk átvágtatni. Ezek után fogtam magam, és lóháton kerestem fel a zászlóaljamat, hogy együtt ünnepelhessük a karácsonyestét. Valamennyi egység állított fel a pihenőhelyeken valamiféle karácsonyfát, énekelték a karácsonyi énekeket, s a meghitt, családias beszélgetés feledtette kissé kilátástalan helyzetünket. Látogatásomat — ahogy ők mondták — a legszebb ajándéknak tekintették.

A németek szorongattatása egyre nyomasztóbb lett számunkra is, mivel tudtuk, hogy ha őket kivetik állásaikból, és visszavonulnak, akkor szárnyaink védtelenek maradnak, bennünket bekerítenek, és visszavonhatatlanul fogságba esünk, vagy még ennél rosszabb is történhet. Ezeket az aggodalmaimat közöltem a szomszéd német zászlóalj parancsnokával, és még azt is, hogy ők hiába kapnak engedélyt visszavonulásra, én nem fogok ilyet kapni, mert velünk már előre közölték, hogy hány napig kell itt kitartanunk, mivel a főerők és a vonatok igen rendezetlen állapotban vannak. A Hernád völgye ugyanis túlságosan szűk több hadsereg visszavonulásához, és ezért sokkal nagyobb a veszélye annak, hogy a szovjetek ezt nem akarják kihasználatlanul hagyni.

Nem volt hiábavaló, hogy felvázoltam a németeknek a helyzetet, mert erre föl valami hasonló történt, mint a Gyimesi-szorosban, amikor sikerült megszereznem a német hadseregtől a zuhanóbombázókat. Itt azonban Tigrisekkel felszerelt SS páncélosalakulat jelentette a megjelenő felmentő csapást. Nem tudom, hogy milyen rangú volt ez az egyébként már leharcolt egység, de legalább egy páncélosezred lehetett. Másnap, amikor a szovjetek már az előttünk lévő vasútat és utat is átlépték, kb. 15-20 Tigris jelent meg és támadásuk széles arcvonalon kifejlődött Makranc és Csécs vonala ellen. Az én zászlóaljam Makranc déli részén, a vasútvonallal szemben volt. ltt a vasút előttünk haladt, töltésen. E mögött lapultak a szovjetek. De itt nem indultak támadásra jelentősebb erőkkel, mert a község igen közel volt hozzánk, és annak déli szegélyén voltak fegyvereink fészkei. A szovjetek nemigen szerették a helységharcokat idegenben. Én viszont helységharcban még nem vesztettem csatát.

Az orosz tüzérség még teljes erővel lőtte Makrancot, Csécset és a kettő közötti német—magyar állásokat. Kora délután abbamaradt a tüzérségi támadás, ami a gyalogsági támadás megindulásának jele volt. Az előttünk beláthatatlan sík terület szürke lett a támadó gyalogosoktól, akik mint a hangyák talpaltak felénk. Úgy kell mondanom, hogy „már” csak talpaltak, mert a kezdeti futásban kifáradtak a havas terepen. Mindehhez még az volt a benyomásunk, hogy eléggé részegek is lehettek, mert nehézfegyvereink tüzére sem hasaltak le, nem kúszva közeledtek, hanem teljes testtel előredőlve bandukoltak felénk. De ettől függetlenül sem tudtuk volna elhárítani ezt a támadást, mert egyik hullám követte a másikat.

Ebben a reménytelen helyzetben hallottuk meg a páncélosok földet rengető dörgését, ami egyre erősödött, majd nemsokára látszottak is az első Tigrisek. Megpillantva a szorult helyzetet, azonnal támadásra fejlődtek fel, és az első páncélosok már tüzet nyitottak a tömegre először ágyúikkal, majd mivel látták, hogy páncélelhárítás nincsen, csak géppuskáikkal, egész közelre menve célpontjaikra. Irtózatos mészárlást végeztek a támadók sorai között. Azért használom a mészárlás szót, mert a még nem túl részeg oroszok közül sokan már eldobták fegyvereiket, és feltartott kézzel megálltak. Az SS-páncélosok azonban nem foglalkoztak hadifogolyejtéssel. Talán nem is tudtak volna ezzel foglalkozni, mert gyalogságuk nem volt. Az itteni német erők pedig már úgy szét voltak zilálva, hogy ilyen munkára sem voltak kaphatók. Ezt a dolgot sajnos nagyon elnagyolták.

A harcok után a Wehrmacht-tisztek szidták is az SS-t, mondván, hogy ők hamarosan eldübörögnek, nekik viszont itt kell maradniuk szembenézni e mészárlás gyümölcseként az oroszok véres megtorlásával. A Wehrmacht katonái még napokon keresztül háborogtak az SS-ek magatartása, kegyetlensége miatt. A magasabb érdekek meséi őket nem érdekelték, csak a saját bőrük, és egyre inkább lábra kapott beszélgetéseikben az a nézet, hogy ez az egész már a veszett fejsze nyele a csodafegyverrel együtt.

Még egypár napig ebben az állásban kellett végigfolytatnom az utóvédharcokat, amíg a hadosztályom megfelelő távolságra vonult már vissza. ltt sem volt más a helyzet a németekkel, mint a megelőző harcok idején, ők mindig korábban vonultak vissza, mint mi. Ennek oka valószínűleg az lehetett, hogy ők már tapasztaltabbak voltak a visszavonulásban, több gépjárművűk is volt, tüzérségük majdnem mind gépvontatású, a megfeneklett járműveket a térségben még jelenlévő páncélosok kivontatták szorult helyzetükből. Addig a mi hadosztályunk vonata ellátórészlegei országos járművekből (szekerekből) álltak, lóvontatással. Ez ugyan nem szolgált a gyorsaság javára, de hát a sok állat ellátásához szükséges tápot is szállítani kellett, mert itt a havas hegyek kezdetén a terep már hóval volt borítva, és legeltetésről szó sem lehetett. Legfeljebb az történt, hogy a harcok következtében, az ellátmány (élelmiszer, lőszer, lótáp és egyéb felszerelés) fogytával, megettük a megürült járművek vontató lovait is. A mozgásképtelenné vált szekereket pedig az erdőben a hegyek aljára borítottuk.

Ezenkívül napokig nem volt más ennivalónk, mint a szerencsi cukorgyárból származó zseléanyag egy kettőszáz literes hordóban, amely — mint említettem — valójában cukrozott és ízesített tökszeletekből állt.

A Bódva mentén vonultunk vissza Szepsin, Debrőn keresztül, Jászó elé, ahol ismét védelemre kellett berendezkedni. De az volt a benyomásom a helységbe érve, hogy itt már jártak a németek, és már jó messze járhatnak. Már csak magyar alakulatokat lehetett észlelni, azazhogy már azokat sem láttam, csak később észleltem őket. Mivel ismét én gyalogoltam a visszavonuló zászlóaljam utolján, már félelmetes csend fogadott, pedig még világos délután volt.

A templom elé érkezve orgonahangot hallottam. Bementem a templomba. Teljesen üres volt, de az oltár közelében egy harmóniumon játszott egy ember. Ő volt a kántor. Valami Bach templomi zenébe temetkezett bele. A halotti csendben mennyei hangok voltak, amik az üres templomban visszhangzottak a falakról. Annyira elkapott engem is ez az áhítatos hangulat, hogy beültem a leghátsó padba, és percekre megfeledkeztem szomorú sorsunkról, a jövőnkről.

Ami az ezredemet illeti: már csak a sajtcédulákról tudom, hogy létezik. Az a gyanúm napok óta, hogy én vagyok egyedül a 22. gyalogtábori pótezred. Az utolsó emlékem arról, hogy még két zászlóalja van az ezredemnek, még Szerencs környékéről származik. Azt is csak azért tudtam, mert az egyik zászlóljparancsnok az a bizonyos különbékés Paulovics alezredes volt, akit még Székesfehérvárról ismertem. Hogy a harmadik zászlóalj is létezett, azt Kund Béla alezredestől tudtam meg, a 32. határvadász-, mint zászlóalj parancsnokától, méghozzá emlékezetes körülmények között.

Valahol az első vonal közelében ugyanis együtt bújtunk be egy szalmakazal tövébe. Ott mesélte a sors véletlenjéről, hogy én az ő volt zászlóaljának legfiatalabb tisztje voltam mint hadnagy, később mint főhadnagy, és most e 22. ezred legnagyobb zászlóaljának vagyok a parancsnoka. Azt azért nem értette, hogy miért nem lett a két alezredes közül valamelyik ide kinevezve. Szó, ami szó, pár órát elszórakoztunk emlékeinken, ki hova lett, ki esett el az első napokban satöbbi. Aztán mikor kifogytunk már a szóból, kártyánk nem lévén úgy határoztunk, hogy „tetűversenyt” rendezünk mi ketten. A gatyakorc volt a verseny terepe. Ez tulajdonképpen azért jutott eszünkbe, mert már régen rendeztünk irtást, és igencsak martak bennünket. Most azonban a rangban nagyobbik nyert. Az alezredes úr 72 darab tetűvel fölényes győzelmet aratott.

Az is elgondolkoztatott, hogy az eddigi harcok alkalmával nem emlékszem, hogy láttam volna még két zászlóaljparancsnokot. Vagy az ezredes úr ezt a körülményt ügyesen titkolta. Egyébként a másik két létező vagy alig létező zászlóalj létszáma igencsak alacsony lehetett. Nem több egy fél századnál. A székesfehérvári (Werner) főhadnagytól sem kérdeztem meg, vajon melyik alakulat tagja. Mire megkérdezhettem volna, már elesett. De érdekes, a legényeitől sem kérdeztem meg, akik csak annyit mondtak, hogy már csak nyolcvanan vannak a zászlóaljukból, és ha a főhadnagy úr továbbra is így vitézkedik, akkor elfogynak. Valószínű, hogy ők voltak az egyik zászlóalj. Egy másikról akkor szereztem tudomást, amikor a Tisza partján egyik tisztünk elesett. (ő valószínűleg egy zászlóaljparancsnok lehetett, mert azt hallottam akkor valakitől, hogy egy frissen avatott hadnagyot neveztek ki zászlóaljparancsnoknak, akivel csak hordágyon találkoztam, s a két katona, aki cipelte, azt mondta, hogy a hadnagy úr útközben meghalt.) Az egészből azt a következtetést vontam le, hogy a 2. póthadosztálynak csak két ezrede volt. Lehetséges, hogy azok is olyan veszteségeket szenvedtek a dél-erdélyi harcokban, hogy még egy ezrednyi sem maradt belőlük. Ennek az ezrednek és hadosztálynak tulajdonképpen a Szászrégen környéki harcok voltak a legveszteségesebb harcai.

Az én Gyimesi-szorosból kimentett egységemet azért fogadták olyan szívesen, mert ezzel előlépett ismét ezredrendűvé. A maradék egységeim, az eredetiek sem voltak nagy létszámúak, azonban, mint korabban már jeleztem a Kárpátokban igen nagy veszteségeket szenvedett magyar, székely egységek maradékai hozzám szegődtek. Voltak, akik a tábori csendőrségtől féltek, hogy katonaszökevényeknek ítélik és azonnal agyonlövik őket. Voltak olyanok is, akik érdeklődtek katonáimtól, hogy ki és milyen ember a parancsnokuk, és eszerint döntöttek úgy, hogy hozzám csatlakoznak. Mindenesetre a zászlóaljamhoz tartozó katonák között már igen kevés volt olyan, akit személyesen is ismertem.

A parancsnoklási viszonyok is igen kétes képet mutattak. Az ezredparancsnokomat talán Szerencsnél láttam utoljára. lsmét az volt a benyomásom, hogy a mellettem lévő németek irányítottak bennünket, igen diszkrét módon. Úgy, hogy ha visszavonultak, akkor külön nem értesítettek, csak mi követtük őket megfelelő késéssel. Így aztán a továbbiakban mindig olyan helyeken jártunk vagy szálltunk meg, ahol előttünk egy-két nappal korábban már németek voltak.


Most visszatérek Jászó templomához, ahol a fentieken kívül még sok más gondolat is foglalkoztatott. A kijelölt védőállásaink Jászótól északra, északnyugatra és nyugatra lévő hegyek vagy dombok keleti, délkeleti lejtőin voltak. Állásainkból leláttunk délen az alattunk lévő kolostorra, ennek templomára, valamint a Bódva völgyében húzódó útra, és a Bódván fel Mecenzéf felé haladó vasútvonalra, ami előbb elágazik Stósznál Felsőmecenzéfre és Lucia bányára. Ez az egész terület tele van hámorokkal, vasbányákkal. Az utak és vasútak mindezek kiszolgálására épültek. Tüzérségünk is volt kivételesen, Mecenzéf keleten állásban. Azt hiszem, hogy ezek a tüzérek még a fehérvári 10,5-es tarackosok voltak. Ezt onnan tudom, hogy az állások elfoglalása után már a harcok megkezdésekor jött a tüzérektől egy hírvivő, aki név szerint engem keresett. Levelet hozott magával, amelyben az a kérelem állott, hogy adjak engedélyt a jászói templom (a pálos rend templomának) lövetésére, mert annak tornyában van az oroszok tüzérfelderítője, s onnan vezényli a tüzérségüket, amely jóval erősebb a miénknél.

Nem engedélyeztem. Nemcsak azért, mert még mindig hatása alatt voltam a templomban átélt hangulatomnak. Az ellenség részéről olyan nyomást éreztem, amelyet egy-két napnál tovább — miközben csapataink már befejezik visszavonulásukat — úgysem tudunk megállítani. Ezért nem láttam értelmét a templom szétlövésének.

Nem kellett megbánnom elhatározásomat, mert mint kiderült, nemsokára vissza kellett vonulnunk, és az orosz tüzérség éppen hogy csak állást foglalt; a templomtoronyban székelő tüzérmegfigyelőjük semmi kárt nem tudott okozni nekünk.

A zászlóalj utoljára ereszkedett le állásaiból, amikor az orosz tüzérség közepes ágyúkkal lőtte elhagyott állásainkat. Mivel ismét utolsónak ballagtam le a hegyoldalon, még én is kaptam a becsapódásokból. Egy előttem ballagó tüzér egy lovat vezetett száron felnyergelve. Egy óriási robbanással egy tüzérségi gránát csapódott eléje, amelytől a lova úgy megugrott, hogy alig tudta lecsillapítani. A tüzér is, én is ennek a gránáttölcsérnek a fenekében lapultunk, várva a következő becsapódást. A lova gyeplőjének szárát hosszabbra eresztette, és így ő fedve volt, a lova pedig félig-meddig. A magyar tüzérfelderítő lova volt vele, aki még nem szedelőzködött fel, mivel még mindig adott lőelemeket az ütegének.

Beszélgetésbe elegyedtünk, melynek folyamán csak véletlenül kérdeztem meg tőle: „Aztán nem ismeri-e véletlenül Szuprics zászlós urat?” Felderült a képe: „Hát hogyne ismerném a zászlós urat, de ő nincs itt kint a fronton, mert megbetegedett, és otthon kórházba került, mikor mi kijöttünk.” Szuprics Györggyel később egymásra találtunk az amerikai fogságban. A feleségének a testvére lett később az én feleségem. Éva kislányának pedig én voltam a keresztapja. Ők családostul nyugatra menekültek a pólyás babával. Kicsi ez az ország, ezek az események is mutatják, hogy ebben a kis országban már kevesen maradtunk.

A további visszavonulási útvonalunk Mecenzéfen keresztül az erdőkben kanyargó szekérúton vezetett. Stószon éjszakáztunk. Itt már ágyban aludtam, és ez nem ártott meg, reggelre frissebb voltam.

A DKW sofőrje nagy mosolyogva jelentette, hogy az autó kerekét megjavította. Az történt ugyanis, hogy még az este jelentette, hogy az első bal kerék gumija tönkrement, belsője is teljesen odalett. Erre azt mondtam a nálam jóval idősebb sofőrnek, hogy semmi baj, hagyja csak itt az autót, tegye jobban tönkre, aztán kérjen egy puskát, vagy egy elesettől örököljön egyet, és álljon be az „ároklétszám”-ba. Szomorúan fogadta az intézkedést, de nem mondott semmit. Letisztelgett, és „igenis”-sel eltávozott. Aztán reggelre megcsinálta a kereket úgy, hogy a külsőn fúrt valamivel egy lyukat, aztán egy fapálcával szénát tömögetett bele. Ezt egész éjszaka csinálta, reggel lett, mire elkészült vele, és megfelelő keményéségű lett a gumi. Mikor reggel jelentette hőstettét, csak úgy ragyogott az arca. Csak azt nem tudtom, hogy a győzelemtől-e, vagy attól, hogy a főhadnagy urat sikerült rendesen átvernie. Mindenesetre én örömmel fogadtam a hírt, és megdicsértem találékonyságáért. Az a kocsi csodálatosan bírta a havas hegyi utakat elsőkerék-meghajtásával. Így aztán részben megoldódott a visszavonulás útjának gyors felderítése és a sebesültek szállítása, valamint a szálláscsinálás is, mert a szabadban való alvásra már nem volt reális lehetőség. Erre nemsokára olyan példa akadt, amit csak mindenre elszánt emberek tesznek, amikor a halálnemek közül kell már választaniuk. A természetes emberi az, hogy a kellemesebbiket választották.

Friss és elég sok hó esett ezen a vidéken az erdőben, és egy magaslatán, gerincén kellett utóvédállást foglalnunk. Közelben se ház, se falu, csak hó és szél, hideg és sötét. Téli felszerelésünk semmi. De már jókedvünk sem az élethez. Egyszer csak azt látom, hogy az első vonalban tűz lobban. Egy, aztán még egy, majd egymás után az egész vonalban tábortüzek gyulladnak, és a katonáim körbe állják, ülik, fekszik a tüzeket. Félve néznek reám, mikor sorba járom az állásokat, vajon mi fog most történni. Nem szóltam semmit csak megértő mosollyal odaálltam én is a tűz mellé melegedni. A vélt ellenség felőli lejtőre, a gerinc alá őröket küldtem ki szapora váltásokkal.

A katonáim e megértő magatartásom után meleg hangú, barátságos beszélgetésbe elegyedtek velem, egysorsú katonákként. Ezek a beszélgetések közelebb hoztak az egyszerű emberekhez, nekik pedig igen jólesett, hogy a parancsnokuk ugyanolyan bajban szenved, mint ők. Ezért aztán nem is volt köztünk szakadék, s mindent megtettek, amit én kértem, vagy parancsoltam nekik. Ez nagy biztonságot adott nekem is.

Ebben az állásban nem volt szomszédunk a balszárnyon, de a jobbszárnyon sem volt valószínű, hogy németek lettek volna. Ezért még a visszavonulásunk előtt meg akartam győződni arról, hogy a balszárnyunk valóban a levegőben lóg-e. Egy puskát vettem magamhoz, és egyedül elindultam a reggeli hidegben körülnézni. A balszárnyunk kilógott az erdőből, úgyhogy egy kissé lejtős tisztásra esett, az erdő folytatása kb. 300 méterre volt. A térdig érő havon, melynek a tetején friss hó volt, nehezen jutottam előre. Már vagy száz métert tettem meg, amikor az állásaink felől közeledett egy német katonának látszó valaki, aki azért szúrt nekem szemet, mert túlságosan is szabályos volt a felszerelése. A háti borjúján a pokróc túlságosan szabályosan volt feltekerve, és a leggyanúsabb az volt, hogy mikor meglátott, hasra vágódott, és lőtt rám. Én is hasra vágódtam, de olyan mélyen süllyedtem bele a hóba, hogy puskámnak sem támasza, sem kilövése nem volt biztosított, így nem is találtam. Nem nagyon izgatott a dolog, mert láttam, hogy ilyen primitív módszerekkel nem sok érdemlegeset tudhat meg. A hátunk felé erősen lejtő erdős terepen aztán sietve eltűnt a szemem elől s én hamarosan el is felejtkeztem róla. Ez azonban már azt a körülményt vetítette előre, hogy ezentúl a tervezett útvonalunk felé az ellenség nagyobb erőkkel nem fog igyekezni, és inkább partizántevékenységgel kell majd számolnunk, mint velük.

Szomolnok után már az erdős hegyoldalak szekérútjain folytatjuk visszavonulásunkat. Már erősen január közepe után vagyunk. Az éjszakázásokra most már mindenképpen helyiségeket kell keresnünk, mert a felszerelésünk nem alkalmas a téli hadviselésre. Valamikor meg kell melegedni és zárt helyen éjszakázni.

Iglófüred felé tartunk. Óvizen egy tanító házába szállásoltam be magamat, ahol a tanító nem mulasztotta el hencegni jó sorával, amit a csehszlovák uralom alatt élvez, ellentétben a magyarok uralma alattival. Persze nem mulasztotta el orrom alá dörgölni, hogy évszázadokon át a magyarok őket csak büdös tótnak nevezték. Én viszont csak arra emlékszem, hogy még Trianon után is jártak nálunk drótostótok házról házra: „Ván-e válámi drótozni-, fótozniválo?” Aztán nézzem meg, neki nemcsak a szobájában, hanem a konyhájában is van rádiója. Aztán igazat adtam neki azzal, hogy a csehszlovák állam gazdagabb nálunk, mert ők nem vesztettek háborút. De a szlovákok igenis most a cseh jólétből élnek. A további értekezésre, vitatkozásra nemcsak hogy nem volt kedvem, hanem fáradt és álmos is voltam már. Hamarosan ágynak dőltem, és mélyen aludtam: ha meg akart volna ölni, hát nyugodtan megtehette volna.

A későbbi napok egyikén, délutáni napsütésben érkeztünk Iglófüredre, mégpedig egy nagyobb szálloda elé, amely nemcsak üres volt és elhagyott, hanem ki is rabolták, összerombolva valamennyi szobáját. Itt tehát már járt valaki előttünk. Csak a németek lehettek, gondoltam először, de ezt a gondolatot elvetettem, mert a Tiso-Szlovákia németbarát volt. Aztán arra gondoltam, hogy a partizánok lakhatták, és dicstelenítették meg. Az épület külseje olyan német stílusú, külső gerendázatmintás volt, többemeletes erdei szálló lehetett. ěgy csak annyiban felelt meg éjjeli szállásnak, hogy fedél volt a fejünk felett, hogy éppen ne fagyjunk meg reggelre.

Már nem emlékszem pontosan, hogy január hányadika lehetett, mert valamennyi naplónk elveszett, tehát csak úgy gondolom, hogy január vége felé járhattunk. Ezekben a napokban nem a kemény harcokba fáradtunk bele (e tekintetben akár pihenőnek is lehetett volna nevezni), hanem az utolsó hetek és hónapok kimerítő csatározásaitól volt már az egész zászlóalj kimerült, fáradt és most már csüggedt is.

A zászlóalj szelleme az együtt maradást illetően egységes volt, egymás iránt bajtársias. A vezetéshez erősen ragaszkodtak, mivel most már világosan látták, hogy enélkül magukra maradnának, ami egyenlő lenne pusztulásukkal.

A főútvonalakat gondosan elkerültük, igyekeztünk inkább a hegyek erdős útjait választani. Ebben az időben már úgy éreztem (kicsit később meg is tudtam), hogy hadosztályparancsnokunk már nincsen. Nem mintha leváltották volna, hanem egyszerűen nem volt hadosztálya talán. Én itt már a saját ezredem parancsnokságát sem láttam. Igaz, nem is nagyon kerestem, jobban éreztem magamat nélkülük. Lassan az a sejtésem támadt, hogy az ezred én vagyok, mivel a másik két zászlóalj akkor már nem létezett.

Az önállóság jobban tetszett nekem, mert így nem kellett bosszankodnom azon, hogy az ezredparancsnok mondja meg nekem, hogy az aknavetőimet hová rendeljem állásba. És ha ezt megtette, akkor is csak a térképről.