HTML

Sebő Ödön: A halálra ítélt zászlóalj

A címben említett könyvet már nem lehet sehol kapni, pedig három kiadást is megért.
A szerző már nem él, de örökösei hozzájárultak, hogy a könyv folytatásokban megjelenjen az interneten azok számára, akik most szeretnének megismerkedni vele.

Félelem és bátorság

2007.07.01. 00:23 szerkesztő

Közben zajlott a háború, és úgy láttam, hogy nem akar úgy bejeződni, mint ahogyan valamikor elképzeltem. Egyre biztosabbá vált számomra, hogy ezt a borzalmat nem fogom tudni kikerülni. Nemcsak a személyes sorsom izgatott, hanem az is, hogy tudtam, ismét el fogjuk veszíteni Erdélyt. S ez sokkal nagyobb szorongást okozott nekem, mint gondoltam volna.

Ismét előjött bennem a régi, gyerekkori szorongás: a félelem. Ez az önmagában mindenki számára természetes érzés nálam egy olyan kényszerrel párosult, amely mindig valami veszélyes cselekedetre ingerelt, hogy bebizonyítsam magamnak: én nem is félek. Már az is megfordult a fejemben, hogy talán nem tudom helyére tenni a félelem és bátorság szavakat. Lehet, hogy csak nálam jelentik azt, amit jelentenek, másnak mást. Valami földöntúli kényszer munkált bennem akkor is, amikor például ki kellett próbálnom az ejtőernyőugrást vagy a fenyő tetejéről való leugrást...

A későbbiekben még sűrűsödtek is ezek a késztetések, főleg a harcok idején. A legjobban attól féltem, hogy egy ilyen borzalom alkalmával nem tudom magamat önuralomra kényszeríteni a beosztottaim előtt...

Ilyen kényszercselekedetnek tudom csak vélni azt is, amikor magamra lövettem az aknavetővel. Ez akkor történt, amikor aknavető lőgyakorlatra vittem a legénységet, a tisztesiskolát. Szépvíz környékének sűrűn szabdalt tömbje tájékán. Itt találtam egy alkalmas erdei tisztást egy völgykezdetben tüzelőállásnak és egy elhagyott kaszálós helyet, amelynek a környékén élőlények nem fordulhattak elő. Azt mondtam az őrmesternek, hogy a tüzet én fogom vezetni. Kiépíttettem magamnak egy távbeszélővonalat. Vittem magammal távcsövet, térképet és egy gyalogsági ásót, minden eshetőségre készen.

Kb. 2 km-re telepedtem le, és nekikészültem a dolognak. A lőelemeket bemondtam távbeszélőn, és megkezdtem a belövést egy olyan területre, amit álláspontomról jól beláttam. Tüzet vezényeltem és figyeltem. Hallottam a kilövés robbanását, vártam, mikor jár le az előre kiszámított röppálya ideje, és vártam a becsapódást. Előttem 200 méterre és jobbra 150 méterre csapódott be az akna. Ennek az aknának a lefelé való suhogását nem hallottam. Talán a széljárás sem volt kedvező ehhez. Először helyesbítettem a távolságot, és ismét tüzet vezényeltem. Ez a becsapódás távolságban már majdnem jó volt, tőlem jobbra kb. 200 méterre robbant. Most helyesbítettem az oldalat balra 200 métert. Ismét tűz. Most aztán hallottam a lefelé zuhanó akna félelmetes suhogását, feljebb még halkabban, ahogyan érkezik, lejjebb mind félelmetesebben suhog, majdnem úgy, mint a fenyő nagy viharban. Egy óriási detonáció, olyan, mint amikor az acél szakad, recseg. Minél közelebb robban, annál inkább a recsegő hang dominál.

De ezzel még nem elégedtem meg, közelebb akartam lövetni még magamhoz. De előbb egy nagyobb szünetet rendeltem el, és a tüzelőállásban pihenőt. Nekiláttam fedezéket ásni magamnak, nehogy a laposan szálló repeszek sebesítsenek meg. A talaj eléggé kötött, kemény volt, és egy bizonyos mélységben már kő és szikla akadályozott meg abban, hogy folytassam. De már így is elég volt ahhoz, hogy belehasalva a terepszint alá kerüljek. Ekkor vezényeltem a következő lőelemet, ezúttal három gyorslövést. Azzal a gondolattal, hogy ha ezt is megúszom sebesülés vagy idegsokk nélkül, akkor befejezem a kísérletet. Tűz. Nem számítottam rá, hogy ilyen „jól tudok lőni”. Egész közelemben éreztem a suhogást, az első majd 1-2 méterre előttem csapódott be. A következő akna már úton volt, de úgy éreztem, hogy soha nem fog leesni, olyan hosszúnak tűnt a várakozás. Közvetlenül fedezékem mellett robbant, képembe szórva földet, homokot és egyebeket. A harmadik még lassabban akart lezuhanni, egy örökkévalóságnak tűnt, míg végre az erős suhogást hallva belefúrtam fejemet az árok fenekébe. Az már egy kicsit messzebbre sikeredett. Az a messzebb sem volt több három méternél. A rettegéstől kipirult arccal keltem ki a fedezékemből, és mint egy színész a főpróba után, úgy igazgattam arckifejezésemet, hogy majd az igazinál is jó legyen. A tüzelőállásba érve megkérdezték a legények és az őrmester, hogy valóban jól irányoztak-e. Hát, fiúk, mit mondjak, remekül csináltátok, csodálkozom, hogy még élek.

Ezzel a nappal elégedett voltam. Csináltam magamnak egy békebeli tűzkeresztséget, hogy az igazinál már ne érhessen meglepetés.

Szólj hozzá!

Címkék: a békés évek

A bejegyzés trackback címe:

https://donci.blog.hu/api/trackback/id/tr28109240

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása