Másnap került sor arra, hogy a megbeszélt védőállást közösen megszemléljük és azt a sötétedés beálltával elfoglaljuk. Állásaink a Nyerges hegy 755,2 magassági ponttól észak felé hasonló magasságú területen és ennek környékén voltak.
Itt egy tüzérfelderítővel és embereivel találkoztunk (később derült ki, hogy székesfehérvári tüzérek: a II. hadtesthez tartozó IV. Magyar Királyi tábori lovas Tüzérosztály 2. ütege), akik a kijelölt terület egy jól kilátó pontjára települnének. (Itt szolgált későbbi sógorom, Szuprics György zászlós is, mint fogatos tiszt. Vele ezúttal nem találkozhattam, mert betegsége miatt nem volt jelen.) A németek ugyanakkor a közös harcálláspontra, illetve annak közelébe telepítenék a tüzérfigyelőjüket, valamint a legújabb tűzfegyverüket, a villámgéppuskásaikat.
Ezzel a kijelölt közös harcállásponttal is úgy jártunk, mint már többször, hogy „itt már járt valaki”. Egy kimagasló kupacon már meg volt ásva a kupacot megkerülő futóárok, amelybe valamennyi résztvevő parancsnok és tüzérirányító belefért.
Ezek szerint két magyar zászlóaljnyi erő és két század német erő, de ez utóbbiaknak volt vagy két villámgéppuskájuk. Előttünk a vélt ellenség egy völgy után, melyben egy patak vagy inkább egy ér csörgedezett ,és át lehetett ugrani. Ennek túlsó partján rendezkedtünk be védelemre, illetve egy nagyobb színlelt támadásra.
Az ellenség az erdőben, illetve az erdőszél felénk való oldalán helyezkedett el, tüzelése a már sötétben igen jól látszott, géppisztolyaik lángja is jól mutatta, hogy az erdő szélében vannak beásva. A magyar főhadnaggyal, Werner Tyuntyival azt beszéltük meg, hogy én a zászlóaljam jobb oldalán fogok támadni, ő pedig egységének bal oldalán, tehát így egymás mellett leszünk.
Nemcsak áldás volt a német villámgéppuska, hanem néha kataszrófa is, mert túl sok nyomjelzőt soroltak a hevederbe, és a színes nyomjelzők szinte egy csomóban száguldoztak a cél felé, és így elárulták a kilövés helyét. Nem sok kellett az orosz bemérő tüzéreknek, s az „áldás” hamarosan megérkezett a fejünkre. Céljuk nemcsak a géppuskás fészek volt, hanem a felfedezett tüzérfelderítő is. Azt hiszem, eddig harcaim legádázabb tüzérségi csapásait éltem át ezen a „kupacon”. Majdnem árkainkban robbantak a tüzérségi gránátok. Félelmetes sípolásuk és becsapódásuk órákon keresztül tartott. A becsapódások egészen megközelítették a körbefutó árok széleit.
A villámgéppuska azért nem hagyta abba a tüzelést. Aknavetőink is elkezdték lőni az erdő szélén lévő orosz állásokat. Az eredmény nem volt értékelhető a látási viszonyok miatt. Egyre gyorsultak és sűrűsödtek a tüzérségi csapások, úgy nézett ki, hogy számos üteg csak velünk foglalkozott.
Egy darabig még tűrtem a tüzérség idegtépő csapásait, majd azt ajánlottam Werner főhadnagynak, hogy menjünk le a zászlóaljainkhoz, és készüljünk fel a támadásra. Ezt a németekkel is közöltük, ők mindkettőnk balszárnyán fognak támadni. Órákat egyeztettünk, és a támadás kezdetét 23 órára beszéltük meg. Az első, még a sötétség leple alatt elfoglalt vonalainkat a tüzérségük nem lőtte, talán nem is tudták, hogy a patak vonalában vannak. Mivel világítás nem volt, rakétázás sem, ezért a zászlóaljak már feltűzött szuronnyal feküdtek állásaikban, megfelelő lőszermennyiséggel és kézigránáttal bőven ellátva. A mieinket az oroszok számára félelmetes Vécsey-gránátokkal szereltük fel.
Nem sok kedvem volt ehhez az éjszakai vállalkozáshoz, nem tetszettek a körülmények, kevés volt a támadást támogató tűz ígérete, aminek ráadásul még a fele sem szokott megvalósulni.
Az erdő szélére gyalogsági fegyverekkel, géppuskával, golyószóróval felettünk is el lehetett lőni, mert a terep olyan volt, hogy az erdő széle tőlünk felfelé emelkedett, és így az erdő széle előtt 50 méterig még lőhettek a fejünk felett. Ez jó is volt, csak aztán az nem ígért semmi jót, hogy mi lesz a még sötétebb erdőben, ha ott tért nyerünk. Minden félelmem bejött. Tyuntyival egymás mellett adtuk ki a támadási parancsot, ebben egyetértettünk, hogy „utánam”. Mindkét zászlóalj megindult csendben szinte osonva a felfelé emelkedő terepen az erdő széle felé. Mikor a magyar és német géppuskák elhallgattak, akkor elevenedett meg az erdő, pokoli géppisztolytűz zúdult felénk. A kilövések lángja volt az egyetlen tájékozódási pontunk az oroszok hollétével kapcsolatban. Már az erdő előtt — a jajgatásokból ítélve — a vártnál több volt a veszteségünk addig is, míg kézigránátdobási távolságba nem értünk. A veszteségek érzékelése a támadó katonáinkat arra kényszerítették, hogy gránátjaikat hamarább dobják el, mint hogy vele elérték volna a céljaikat. Minden-esetre az oroszok zavarására alkalmas volt. Sokkal keményebb ellenállásra találtunk, mint ahogyan a korábbiaknál hozzá voltunk szokva. Később derült ki, hogy az előttünk lévő ellenség egy frissen előkerült gárdahadosztály egységeiből állt.
A sóaknai védelmi állások, innen támadás, majd visszavonulás
Még így visszagondolva is borzalom rágondolni, hogy mi is történt az erdőben. Mindenki lőtt, gránátot dobott, nem tudva, hogy kire és merre. Werner barátomnak hangját sem hallottam az erdőbe érkezve, de egyik embere felém kiáltotta, hogy a főhadnagy úr elesett. Robbanógolyótól kapott fejlövést. Egy jajszava sem lehetett. Mielőtt még erre a hírre pánik tört volna ki, elrendeltem a csendes, de gyors visszavonulást a támadást megelőző állásokba.
Mint az utóvédharcokban legtöbbször történni szokott: sem halottainkat, sem sebesültjeinket nem tudtuk összeszedni, valamennyien a sorsukra maradtak. (Az oroszok későbbi tapasztalataim szerint ezen a téren jobbak voltak nálunk, mert még a közelharcok után is igyekeztek sebesültjeiket, halottaikat maguk után vonszolni. Ennek persze az is lehetett az oka, hogy annak akarták elejét venni, hogy a foglyul esett katona információkat adhasson a hovatartozásáról.)
Akkora volt az ellenség nyomása és akkora nagy erőkkel vonult fel, hogy innen mindenképpen vissza kellett vonulni. Az orosz tüzérség már közepes ágyukkal lőtte a mögöttes területünket, amerre vissza akarunk vonulni. Azonkívül már úgy éreztük, hogy kisebb járőreivel is a hátunk mögött van. Ebben aztán nem is csalódtam, mert amikor az állásból megkezdtük a visszavonulást a mögöttünk lévő lejtőn lefelé haladva egy teljesen beásott, háromszemélyesre kiképezett, lőszertartalékokkal jól felszerelt orosz géppuskafészekre bukkantunk.
Nem aludtak ezek, hanem iszonyatos tűzzel törtek reánk, amiből csak úgy szabadulhattunk ki, hogy támadást intéztünk a fészek ellen. Körbevettük, és minden oldalról egyszerre támadtunk rá. Erre úgy válaszoltak, hogy a géppuskával csak lassan tudtak teljesen megfordulni, ezért a lőszeresek géppisztolyból és puskából tüzeltek, míg volt lőszerük, ennek fogytával már csak a géppuska tüzelt. Ennek így kifogyott a hevedere, aztán hozzánk hasonlóan ők is a kézigránáthoz folyamodtak. Az orosznak aztán ez is elfogyott, ekkor rohamot vezényeltem vállalkozó embereimnek, amire az orosz szuronyos puskával, majd megfordítva puskatussal kezdett hadakozni. Ezért aztán, mivel nem volt hajlandó megadni magát, embereim puskatussal voltak kénytelenek végezni vele. Ez az orosz katona már a gárdahadsereg tagja lehetett. Hősies magatartását példaként állítottam embereim elé. Géppuskáját és egyéb fegyvereit magunkkal vittük, és más lehetőség hiányában egy közeli kútba dobáltuk bele. E pár nap mérlege igen szomorú volt: az elért eredményt tekintve veszteségeink igen nagyok voltak.
Itt egy tüzérfelderítővel és embereivel találkoztunk (később derült ki, hogy székesfehérvári tüzérek: a II. hadtesthez tartozó IV. Magyar Királyi tábori lovas Tüzérosztály 2. ütege), akik a kijelölt terület egy jól kilátó pontjára települnének. (Itt szolgált későbbi sógorom, Szuprics György zászlós is, mint fogatos tiszt. Vele ezúttal nem találkozhattam, mert betegsége miatt nem volt jelen.) A németek ugyanakkor a közös harcálláspontra, illetve annak közelébe telepítenék a tüzérfigyelőjüket, valamint a legújabb tűzfegyverüket, a villámgéppuskásaikat.
Ezzel a kijelölt közös harcállásponttal is úgy jártunk, mint már többször, hogy „itt már járt valaki”. Egy kimagasló kupacon már meg volt ásva a kupacot megkerülő futóárok, amelybe valamennyi résztvevő parancsnok és tüzérirányító belefért.
Ezek szerint két magyar zászlóaljnyi erő és két század német erő, de ez utóbbiaknak volt vagy két villámgéppuskájuk. Előttünk a vélt ellenség egy völgy után, melyben egy patak vagy inkább egy ér csörgedezett ,és át lehetett ugrani. Ennek túlsó partján rendezkedtünk be védelemre, illetve egy nagyobb színlelt támadásra.
Az ellenség az erdőben, illetve az erdőszél felénk való oldalán helyezkedett el, tüzelése a már sötétben igen jól látszott, géppisztolyaik lángja is jól mutatta, hogy az erdő szélében vannak beásva. A magyar főhadnaggyal, Werner Tyuntyival azt beszéltük meg, hogy én a zászlóaljam jobb oldalán fogok támadni, ő pedig egységének bal oldalán, tehát így egymás mellett leszünk.
Nemcsak áldás volt a német villámgéppuska, hanem néha kataszrófa is, mert túl sok nyomjelzőt soroltak a hevederbe, és a színes nyomjelzők szinte egy csomóban száguldoztak a cél felé, és így elárulták a kilövés helyét. Nem sok kellett az orosz bemérő tüzéreknek, s az „áldás” hamarosan megérkezett a fejünkre. Céljuk nemcsak a géppuskás fészek volt, hanem a felfedezett tüzérfelderítő is. Azt hiszem, eddig harcaim legádázabb tüzérségi csapásait éltem át ezen a „kupacon”. Majdnem árkainkban robbantak a tüzérségi gránátok. Félelmetes sípolásuk és becsapódásuk órákon keresztül tartott. A becsapódások egészen megközelítették a körbefutó árok széleit.
A villámgéppuska azért nem hagyta abba a tüzelést. Aknavetőink is elkezdték lőni az erdő szélén lévő orosz állásokat. Az eredmény nem volt értékelhető a látási viszonyok miatt. Egyre gyorsultak és sűrűsödtek a tüzérségi csapások, úgy nézett ki, hogy számos üteg csak velünk foglalkozott.
Egy darabig még tűrtem a tüzérség idegtépő csapásait, majd azt ajánlottam Werner főhadnagynak, hogy menjünk le a zászlóaljainkhoz, és készüljünk fel a támadásra. Ezt a németekkel is közöltük, ők mindkettőnk balszárnyán fognak támadni. Órákat egyeztettünk, és a támadás kezdetét 23 órára beszéltük meg. Az első, még a sötétség leple alatt elfoglalt vonalainkat a tüzérségük nem lőtte, talán nem is tudták, hogy a patak vonalában vannak. Mivel világítás nem volt, rakétázás sem, ezért a zászlóaljak már feltűzött szuronnyal feküdtek állásaikban, megfelelő lőszermennyiséggel és kézigránáttal bőven ellátva. A mieinket az oroszok számára félelmetes Vécsey-gránátokkal szereltük fel.
Nem sok kedvem volt ehhez az éjszakai vállalkozáshoz, nem tetszettek a körülmények, kevés volt a támadást támogató tűz ígérete, aminek ráadásul még a fele sem szokott megvalósulni.
Az erdő szélére gyalogsági fegyverekkel, géppuskával, golyószóróval felettünk is el lehetett lőni, mert a terep olyan volt, hogy az erdő széle tőlünk felfelé emelkedett, és így az erdő széle előtt 50 méterig még lőhettek a fejünk felett. Ez jó is volt, csak aztán az nem ígért semmi jót, hogy mi lesz a még sötétebb erdőben, ha ott tért nyerünk. Minden félelmem bejött. Tyuntyival egymás mellett adtuk ki a támadási parancsot, ebben egyetértettünk, hogy „utánam”. Mindkét zászlóalj megindult csendben szinte osonva a felfelé emelkedő terepen az erdő széle felé. Mikor a magyar és német géppuskák elhallgattak, akkor elevenedett meg az erdő, pokoli géppisztolytűz zúdult felénk. A kilövések lángja volt az egyetlen tájékozódási pontunk az oroszok hollétével kapcsolatban. Már az erdő előtt — a jajgatásokból ítélve — a vártnál több volt a veszteségünk addig is, míg kézigránátdobási távolságba nem értünk. A veszteségek érzékelése a támadó katonáinkat arra kényszerítették, hogy gránátjaikat hamarább dobják el, mint hogy vele elérték volna a céljaikat. Minden-esetre az oroszok zavarására alkalmas volt. Sokkal keményebb ellenállásra találtunk, mint ahogyan a korábbiaknál hozzá voltunk szokva. Később derült ki, hogy az előttünk lévő ellenség egy frissen előkerült gárdahadosztály egységeiből állt.
A sóaknai védelmi állások, innen támadás, majd visszavonulás
Még így visszagondolva is borzalom rágondolni, hogy mi is történt az erdőben. Mindenki lőtt, gránátot dobott, nem tudva, hogy kire és merre. Werner barátomnak hangját sem hallottam az erdőbe érkezve, de egyik embere felém kiáltotta, hogy a főhadnagy úr elesett. Robbanógolyótól kapott fejlövést. Egy jajszava sem lehetett. Mielőtt még erre a hírre pánik tört volna ki, elrendeltem a csendes, de gyors visszavonulást a támadást megelőző állásokba.
Mint az utóvédharcokban legtöbbször történni szokott: sem halottainkat, sem sebesültjeinket nem tudtuk összeszedni, valamennyien a sorsukra maradtak. (Az oroszok későbbi tapasztalataim szerint ezen a téren jobbak voltak nálunk, mert még a közelharcok után is igyekeztek sebesültjeiket, halottaikat maguk után vonszolni. Ennek persze az is lehetett az oka, hogy annak akarták elejét venni, hogy a foglyul esett katona információkat adhasson a hovatartozásáról.)
Akkora volt az ellenség nyomása és akkora nagy erőkkel vonult fel, hogy innen mindenképpen vissza kellett vonulni. Az orosz tüzérség már közepes ágyukkal lőtte a mögöttes területünket, amerre vissza akarunk vonulni. Azonkívül már úgy éreztük, hogy kisebb járőreivel is a hátunk mögött van. Ebben aztán nem is csalódtam, mert amikor az állásból megkezdtük a visszavonulást a mögöttünk lévő lejtőn lefelé haladva egy teljesen beásott, háromszemélyesre kiképezett, lőszertartalékokkal jól felszerelt orosz géppuskafészekre bukkantunk.
Nem aludtak ezek, hanem iszonyatos tűzzel törtek reánk, amiből csak úgy szabadulhattunk ki, hogy támadást intéztünk a fészek ellen. Körbevettük, és minden oldalról egyszerre támadtunk rá. Erre úgy válaszoltak, hogy a géppuskával csak lassan tudtak teljesen megfordulni, ezért a lőszeresek géppisztolyból és puskából tüzeltek, míg volt lőszerük, ennek fogytával már csak a géppuska tüzelt. Ennek így kifogyott a hevedere, aztán hozzánk hasonlóan ők is a kézigránáthoz folyamodtak. Az orosznak aztán ez is elfogyott, ekkor rohamot vezényeltem vállalkozó embereimnek, amire az orosz szuronyos puskával, majd megfordítva puskatussal kezdett hadakozni. Ezért aztán, mivel nem volt hajlandó megadni magát, embereim puskatussal voltak kénytelenek végezni vele. Ez az orosz katona már a gárdahadsereg tagja lehetett. Hősies magatartását példaként állítottam embereim elé. Géppuskáját és egyéb fegyvereit magunkkal vittük, és más lehetőség hiányában egy közeli kútba dobáltuk bele. E pár nap mérlege igen szomorú volt: az elért eredményt tekintve veszteségeink igen nagyok voltak.
