Az utolsó előtti napon egy olyan egység harcálláspontjába botlottam, amely a Gyimes északi területén harcoló egységek gyülekezőhelye volt. Ott azt beszélték, hogy őket nagyobb szovjet egységek vetették ki állásaikból. Ezek az egységek állítólag a szoros talpa felé közelednek, Hidegségpatakának magasságában.
Egy eddig ismeretlen főhadnagyot találtam itt, aki talán az erődszázadhoz tartozhatott, mivel a Ludovikáról nem volt ismerős, továbbszolgáló lehetett. Távbeszélőegysége is vele volt, és itt volt alkalmam megtudni, hogy létezik nekem is felsőbb parancsnokságom itt a szorosban. (Valamikor Dittróy ezredes volt a 70. Székely Határőr Csoport parancsnoka, de később Bőbl ezredes lett az.)
A távbeszélő olyan hangosan szólt, hogy én is hallottam a bejövő hangokat, és így azt is, hogy ez a főhadnagy parancsot kapott arra, hogy egy század erővel intézzen támadást a beszivárgott kb. két század erejű ellenség ellen, hogy az ne zavarhassa meg a kivonulás előkészületeit. A főhadnagy nem érzékelte, hogy én is hallottam a szöveget, ezért hozzám fordult azzal, hogy részemre érkezett támadási parancs a fent nevezett területen közelgő ellenséges egység ellen.
Annyira felháborodtam ezen a galádságon, hogy szinte nem is tudtam szóhoz jutni. Mihelyt kissé lecsillapodtam, azt mondtam neki: „Hallottam a parancsot, az neked és nem nekem szólt. Csodálkozom a magatartásodon. Különben sem ismerem a parancsot adó főnököt.” Erre kétségbeesve bocsánatot kért és azt mondta: „Ne haragudj, de hat napja jöttem ki a frontra és most volt az esküvőm, fiatal házas vagyok, nem akarok, meghalni.” „Én talán meg akarok?”- kérdeztem. De mivel ilyesmiről nem lehet órákon át vitatkozni, azt válaszoltam, hogy jól van, én fogok elmenni, de a vállalkozásban részt vevő félszázadnyi erő felét az én embereimből jelölöm ki.
A vállalkozás részleteit most nem írom le, mert az ilyen sötétben vagy homályban végrehajtott vállalkozások szomorú sorsa minket sem került el. (A legborzalmasabb ilyenkor az, hogy a vezetés a támadás indulása után már teljesen tehetetlen, nem látja át a helyzetet. A legtöbb veszteség emellett abból adódik, hogy a rossz látási viszonyok miatt senki sem tudhatja, hogy ellenségre lő-e, vagy a sajátjára.)
A feladatot végrehajtottuk (mert az ellenség legalább olyan nehezen állta a sarat, mint mi, alig várta, hogy vége legyen, és visszavonult), de a veszteség iszonyatos méretű volt. A vállalkozás halálos áldozatainak és súlyos sebesültjeinek számát nem is tudtuk meg soha, mivel azok ott maradtak a sötét harcmezőn. A járóképes sebesültek némi kötözés után velünk tartottak.
Ekkor ért a nagy meglepetés, a számomra ismeretlen nevű főhadnagyot a kiindulási pontunkon egy beszivárgott (és valószínüleg eltévedt) szovjet katona géppisztolyából több mint tíz lövés találta, és azonnal meghalt.
A tanulság számomra az volt ebből, hogy a sors akarata ellen ne tégy semmit. Eddigi életemben (főleg a háború alatt) szigorúan betartottam ezt. A parancsokat végrehajtottam (néha a természetemhez alakított változtatásokkal), de a marosvásárhelyi reinkarnációs élményem azt sugallta, hogy az életemért nem kell aggódnom. Ha ugyanis az előző életemben elkövetett vétkeimért most kell szenvednem, akkor nem akarhat ez a főhatalom engem hamar elveszejteni, mert nem maradna időm a vezeklésre. (A „szerencse” fogalma is sajátos értelmezést kapott hosszú életem folyamán. Milyen is volt az én szerencsém? Ha jól meggondolom nekem csak „negatív” szerencsém volt mindig. Többnyire az történt, hogy a sors beletaszított a legnagyobb katasztrófákba, szenvedésekbe, és akkor jött a „szerencsém”, és csodás módon kihúzott belőle. De úgy magától, minden negatív előzmény nélkül csak kevés szerencse ért.)
Egy eddig ismeretlen főhadnagyot találtam itt, aki talán az erődszázadhoz tartozhatott, mivel a Ludovikáról nem volt ismerős, továbbszolgáló lehetett. Távbeszélőegysége is vele volt, és itt volt alkalmam megtudni, hogy létezik nekem is felsőbb parancsnokságom itt a szorosban. (Valamikor Dittróy ezredes volt a 70. Székely Határőr Csoport parancsnoka, de később Bőbl ezredes lett az.)
A távbeszélő olyan hangosan szólt, hogy én is hallottam a bejövő hangokat, és így azt is, hogy ez a főhadnagy parancsot kapott arra, hogy egy század erővel intézzen támadást a beszivárgott kb. két század erejű ellenség ellen, hogy az ne zavarhassa meg a kivonulás előkészületeit. A főhadnagy nem érzékelte, hogy én is hallottam a szöveget, ezért hozzám fordult azzal, hogy részemre érkezett támadási parancs a fent nevezett területen közelgő ellenséges egység ellen.
Annyira felháborodtam ezen a galádságon, hogy szinte nem is tudtam szóhoz jutni. Mihelyt kissé lecsillapodtam, azt mondtam neki: „Hallottam a parancsot, az neked és nem nekem szólt. Csodálkozom a magatartásodon. Különben sem ismerem a parancsot adó főnököt.” Erre kétségbeesve bocsánatot kért és azt mondta: „Ne haragudj, de hat napja jöttem ki a frontra és most volt az esküvőm, fiatal házas vagyok, nem akarok, meghalni.” „Én talán meg akarok?”- kérdeztem. De mivel ilyesmiről nem lehet órákon át vitatkozni, azt válaszoltam, hogy jól van, én fogok elmenni, de a vállalkozásban részt vevő félszázadnyi erő felét az én embereimből jelölöm ki.
A vállalkozás részleteit most nem írom le, mert az ilyen sötétben vagy homályban végrehajtott vállalkozások szomorú sorsa minket sem került el. (A legborzalmasabb ilyenkor az, hogy a vezetés a támadás indulása után már teljesen tehetetlen, nem látja át a helyzetet. A legtöbb veszteség emellett abból adódik, hogy a rossz látási viszonyok miatt senki sem tudhatja, hogy ellenségre lő-e, vagy a sajátjára.)
A feladatot végrehajtottuk (mert az ellenség legalább olyan nehezen állta a sarat, mint mi, alig várta, hogy vége legyen, és visszavonult), de a veszteség iszonyatos méretű volt. A vállalkozás halálos áldozatainak és súlyos sebesültjeinek számát nem is tudtuk meg soha, mivel azok ott maradtak a sötét harcmezőn. A járóképes sebesültek némi kötözés után velünk tartottak.
Ekkor ért a nagy meglepetés, a számomra ismeretlen nevű főhadnagyot a kiindulási pontunkon egy beszivárgott (és valószínüleg eltévedt) szovjet katona géppisztolyából több mint tíz lövés találta, és azonnal meghalt.
A tanulság számomra az volt ebből, hogy a sors akarata ellen ne tégy semmit. Eddigi életemben (főleg a háború alatt) szigorúan betartottam ezt. A parancsokat végrehajtottam (néha a természetemhez alakított változtatásokkal), de a marosvásárhelyi reinkarnációs élményem azt sugallta, hogy az életemért nem kell aggódnom. Ha ugyanis az előző életemben elkövetett vétkeimért most kell szenvednem, akkor nem akarhat ez a főhatalom engem hamar elveszejteni, mert nem maradna időm a vezeklésre. (A „szerencse” fogalma is sajátos értelmezést kapott hosszú életem folyamán. Milyen is volt az én szerencsém? Ha jól meggondolom nekem csak „negatív” szerencsém volt mindig. Többnyire az történt, hogy a sors beletaszított a legnagyobb katasztrófákba, szenvedésekbe, és akkor jött a „szerencsém”, és csodás módon kihúzott belőle. De úgy magától, minden negatív előzmény nélkül csak kevés szerencse ért.)
