Az éjjel folyamán a Tatros völgyében levő házakba szivárogtak, felkészülve a hajnali támadásra. Az állásainkat egész jól megközelítették, egy-két botlóaknarobbanás jelezte, hogy már vonalaink előtt vannak. Nagyon hajthatták őket előre, mert aknaveszteségeik ellenére törtek felfele. Katonáim bátor ellenállást tanusítottak, de ahhoz túl ritkán voltak, hogy a számbeli fölényben támadókat elriaszthassák. Bejutottak első vonalainkba, és ott már közelharcra került sor. (szept. 2.)
Itt tapasztaltuk először, hogy az oroszok szuronya mennyivel hosszabb a miénknél. Miután embereimet buzdítva a támadókra vetettem magamat, géppisztolyomat teljes egészében kilőttem, s ezután a kézigránátok következtek. Rémisztő hajrá kiáltása közben (ami leginkább a félelem hangja volt), szememet eltakarva, egészen közelre, emberre dobáltam a kézigránátokat. Ez olyan döbbenetes hatást gyakorolt rájuk, hogy, azt hiszem, eldöntötte a kézitusa sorsát. Az ellenség többszöri bukfenccel, hanyatt-homlok rohant vissza a lejtőn. Ez a közelharc nyerte meg katonáim teljes bizalmát, hiszen azt nem is merték remélni, hogy parancsnokuk velük együtt az első vonalban fog harcolni. Ez volt számunkra a valódi, az első igazi tűzkeresztség. Mindannyian a félelem szorításában harcoltunk, ember ember ellen, tudva, hogy a tétje „vagy én, vagy ő”.
Átvillant agyamon a hadnagyavatás. Díszbe öltözve, sisakban, karddal. „Rántsunk kardot, egy szívvel, egy lélekkel kiáltsuk, hogy a hazáért mindhalálig!” Hát most itt van az a „mindhalálig” a maga félelmetes valóságában. És e valóság tükrében egészen másként fest az az ünnepélyes, lelkesedéses hazafiasság. Az akkor tett fogadalom mégis olyan erős és valóságos volt számomra (és gondolom, ludovikás bajtársaim számára is), hogy a valóság borzalmai közé kerülve is erős akarattal igyekeztem átélni, és magatartásommal a beosztottaimnak is példát mutatni.
Ma is úgy érzem, hogy e tűzkeresztség alkalmával legalább úgy féltem, mint bármelyik székely legényem. Ezt nem szégyellem bevallani. Szorongó rettegésem talán annyival volt nagyobb az övékénél, hogy engem még az értük viselt felelősség súlya is nyomott. Azt hiszem, aki hasonló esetben azt állítja, hogy nem fél, az vagy nem egészséges ember, vagy hazudik. Nem is ez a lényeg egy parancsnok számára, hanem az, hogy úgy legyen képes vezetni katonáit, hogy azok a legkevesebb veszteséget szenvedjék el a feladat megoldása mellett. Ehhez pedig nagy szükség van a parancsnok akaraterejére, félelmeinek féken tartására, eltitkolására és olyan példamutatásra, amely a beosztottak ragaszkodását, szeretetét vívja ki magának. Az ilyen parancsnoknak nem kell félnie hátulról jövő lövéstől, sőt katonái szeretettel figyelik, védelmezik is harc közben.
Az oroszok gyülekezőhelye és támadási, áttörési kísérletei
Mire felocsúdtunk az események hatása alól, a nap már melegíteni kezdett. A történtek elemzése során arra a véleményre jutottam, hogy lényegében egy erőszakos felderítésről volt szó, amit az is igazol, hogy a támadás szakaszerejű volt, amelyet mi hasonló erővel vertünk vissza. Ez esetben, mivel az erős lejtő miatt aknavetőt, tüzérséget igénybe venni nem tudtunk, a közelharc volt az elhárítás egyetlen lehetősége.
A tanulságokat levonva azonnal az előterep és az orosz tűzfegyverek felderítésével kezdtem foglalkozni. A mélységi védelem még ezeknél a rohamoknál sem működött úgy, ahogyan szerettem volna. Egy szakszerejű támadást még vissza tudtunk verni, úgy mint eddig, de egy koncentráltabb és nagyobb erejűt már csak megfelelő, mélységben tagolt védelemmel lehet feltartóztatni, valamint némi gyors tartalékkal. A sötétség beálltával feltöltöttük a lőszerraktárat, majd nekifogtam az új helyzetnek megfelelő mélységi védelem megtervezésének.
A sebesültek elszállítását és az elesettek temetésének látványát a lenyugvó nap szomorú tekintete kísérte.
(Szept. 3.) Úgy el voltam foglalva éjjel-nappal, hogy nem is tudom mikor és hol aludtam. Legtöbbnyire ott, ahol a fáradtság ledöntött a lábamról, a tüzérfigyelőben vagy egy bokor aljában, lövészteknőben. Éjjel egyáltalán nem volt nekem tanácsos elaludni, attól az időtől kezdve, hogy az oroszok éjjelenként szivárogtak a vonalaink közelébe, és a megfelelő alkalmat kivárva rohantak rá állásainkra.
E nap hátralévő részében, szürkületkor láttam hozzá az átcsoportosításokhoz. Ehhez természetesen még új állásokat, lövészteknőket és fedezékeket is kellett reggelig elkészíteni. Mire kész lettünk a munkával a legénység is nyugodtabb lett, mert most már biztonságosabban érezte magát, és így önbizalma is nagyobb lett. Arra pedig szükségünk volt.
A nap folyamán már észleltük, hogy védelmünk jobbszárnyára az erdőkön keresztül szivárognak az oroszok bekerítés szándékával. Ezek még komoly erőket nem jelentettek, mert csak nappal tudtak észrevétlenül gyülekezni, éjjelre már nem volt egyelőre biztos vezetőjük. De ahogy múltak a napok, megszerezték a megfelelő román vezetőket, akik aztán a havasokon át vezették őket a hátunkba.
A hold hamarosan felkelt, és a látási viszonyok az előterepen jobbak lettek, de azért még meg kellett világítani azokat a területeket, amelyek az állásaink megközelítésére alkalmasak voltak. A jobbszárnyunk előtti terep egy része teljesen nyílt volt, az erdő kezdete előtti erdőirtásos terület facsonkjai kísértetiesen mozogni látszottak. Egyes székely legények arról számoltak be, hogy az erdő alján, a kivágott fák rönkjei között tehenek legelésztek. Ők rájuk lőttek, biztosak benne, hogy eltalálták, többször is, de a tehén nem rogyott össze, tovább legelészett. Elég valószínűtlen, hogy a tehenek éjszaka legelésszenek, ezért magam is próbát tettem, és rájöttem, hogy ha elég hosszan meredek rá egy farönkre az előbb-utóbb „mozogni” kezd. Ezek után többé nem néztem merőn semmit sem a sejtelmes holdfényben.
Ezért kezdtem el a világítórakétázást, és majdnem egész éjszaka megvilágítottam az előterepet. Így jól beláthattuk a veszélyes szakaszt, az ellenségben pedig olyan benyomást keltettünk, mintha igen felkészültek lennénk, komoly, nagy erőkkel. A kilövés helyszínét is úgy választottam ki, hogy abból ne lehessen következtetni a harcálláspontra vagy más fontos pontra, azért a gerinc alatt fedetten, az állások vonalában fel-alá járva lőttem ki a rakétákat. A területkivilágítás igen nagy terjedelmű és hatásos volt, mert egy idő után megszüntették a mozgásokat, és így megnehezítettük a hajnali támadásra való felkészülésüket. Egy hibája volt csak: hogy sajnos egész éjjel kellett folytatnom. Alvás helyett.
Az oroszok déli bekerítő irányai
A sötétség beálltával megkezdődött a vacsorakiosztás és a sebesültek meglátogatása az elsősegélyhelyen. A látszólag kevés harci tevékenységhez képest nagy volt a súlyos és könnyebb sebesültek száma. A segélyhely parancsnoka egy idősebb klinikai sebész volt, aki igen nagy lelkiismeretességgel végezte munkáját. A sebesültek leterített szalmán feküdtek, és az első közelharc élményeit mesélték egymásnak. Beszélgetéseik — az orvos elbeszélése szerint — hazafias és reményteljes tartalmúak voltak. Fontos hír volt számomra, hogy engem, a parancsnokukat, akivel együtt hajtották végre az első közelharcot, teljes bizalommal emlegettek. Ettől kezdve tapasztaltam is, hogy harc közben figyeltek és védtek engem, ahogyan csak tudtak.
A teljes sötét volt a legjobb, mert ilyenkor csak zajok léteztek, vagy azok sem. Ilyenkor ki lehetett jönni a fedezékekből, a lövészárkokból, lehetett nyújtózkodni, sétálni és elgondolkodni azon, vajon mi is történik velünk. Ez időtől kezdve a helyzetelemzéseim gyakran torkollottak olyasféle gyötrő gondolatokba, hogy vajon nem én vagyok-e az utolsó magyar katona ezen a vérrel szentelt, ezeréves határon. Képtelenségnek tűnik, hogy most minden végleg elveszik... Tisztában voltam vele, hogy nem szabadna ilyen gondolatokkal gyötörnöm magamat, mert akkor még álom sem jön kimerült szemeimre, és másnap nem bírom energiával a védelem percről percre más megoldást kívánó szervezését.
Az egyik őrmester útján üzenetet kaptam, hogy a legénység kéri, látogassam meg őket lövészárkaikban, lövészteknőikben, mert ez igen jólesne nekik. Eddig is látogattam őket, de, úgy látszik, hogy csak találomra, ezért sokan kimaradtak belőle. Ezen az éjjelen csak egy feladatot tűztem magam elé: sorba venni a fészkeket, és senkit ki nem hagyva végiglátogattam valamennyit. Egy emberem hozta utánam a világítórakétákat, melyekből egyet-egyet kilőttem.
Nagyon jólesett, ahogyan a legények fogadtak. Elfelejtették aznapi félelmeiket, és felszabadultan beszélgettek velem, mintha családtagjuk és gondoskodó apjuk lennék, holott majdnem mind idősebb volt nálam. Ha véletlenül eltévesztettem, és nem tegeztem a fiúkat, akkor felkapták a fejüket, és azt kérdezték, hogy őrájuk miért haragszom. Mit mondjak, nekem igen jólesett ez a családias vonzalom, és ebből tudtam, hogy minden katonámra számíthatok, bármi történjék is. A reménytelenség azonban mindegyiknek ott lappangott a szívében-lelkében. Talán az éltette őket is, ami engemet, hogy ez az összetartozás egy nagyon késői jövő reményét is jelzi.
Amint besötétedett, megkezdődött a nappal felderített célpontok lövetése, mind a hegyiágyús üteg, mind a légvédelmi ágyú részéről. A géppuskáink is megkezdték belövéseiket. A gépfegyverek és a gépágyú nyomjelző lövedékei olyan színpompás tüzijátékot alkottak, hogy ha nem lett volna háború, még élveztem is volna. A tüzérek jó nappali felderítésük eredményeképpen már biztosan bemért célpontokra lőttek.
Kezdetben fel sem tűnt nekem, hogy a szovjet aknavetők jó ideje hallgatnak. Később kiderült, hogy tüzéreink és aknavetőink olyan pontosan mérték be állásaikat, hogy jó párat azonnal kilőttek. A mi aknavetőink három kilométerig is hatásosak voltak, míg az ellenség nyolcvanas aknavetői maximálisan csak kettő, kettő és fél kilométerre tudtak ellőni. Nehéz aknavetőik, a 120-asok, melyekkel távolabbi célokra is hatásosan lehetett lőni, még nem jelentek meg az előtérben. (Ezek lövedékei — a tüzérségi gránátokhoz hasonlóan — a háztetőket átütve a belső térben robbantak.)
Minden jel arra vallott, hogy az oroszok még mindig csak felvonulóban és felderítésben vannak. A szoros, mivel műúttal és vasútvonallal is rendelkezik, nagyobb egység átvonulására alkalmasnak látszott a számukra. A németek ugyan felrobbantották a síneket (megszokott alaposságukkal kb. 10 méterenként), de azt helyrehozni nem olyan hosszadalmas művelet. Az itt gyülekező orosz hadseregtestek (2 szovjet hadsereg és egy lovashadosztály) akadálytalan átrohanását tehát nekünk kell megállítani.
Az éjszaka utolsó programja a sebesült-kötözőhely ismételt meglátogatása volt. Ezt naponta meg kellett tennem a sebesültek vigasztalására. A súlyos sebesülteket a mindennap közlekedő páncélvonat vitte hátra, a kórházba. (A hátrészem is olyan dolog volt, amelyről az adott helyzetben nem is tudhattam világosan, hogy létezik-e, vagy már birtokba vették az oroszok.)
A sürgős eseteket a sebész főnök itt helyben operálta, mégpedig, ha lehetett, akkor az éjjeli órákban, amikor általában ritkább volt a harci zaj és a belövések valószínűsége. A sebesültek és halottak között a mieinknél jóval kevesebb volt a német, ami talán annak tudható be, hogy a németek már többéves gyakorlattal rendelkeztek, valamint hogy védelmi körletük a Rákóczi-vár és a 704-es háromszögelési pont között volt kijelölve, tehát a szoros talpa, melyet harckocsiakadály, árok is védett. A Tatros út, vasút területét jól tudták védeni oldalazó tűzzel, részben a Rákóczi-vár mögül (annak fedezetében), az őrsépület romjai mögül, valamint a temető mögötti templom magaslatairól.
Az alám rendelt német egységekkel tulajdonképpen nem volt semmi gondom, azok már valódi profik voltak a háborúzásban. Viszont meglehetősen nagy bosszúvágy élt most bennük amiatt, hogy az oroszok az elmúlt napokban a Palanca körzetében lévő német zászlóaljat bekerítették, és válogatás nélkül lemészárolták még a foglyokat is. (Azt persze nem tudhatjuk, nem volt-e nekik is okuk minderre.)
A fentiek miatt már most azon töprengtem, hogy vajon mit fogok tenni, ha foglyaim lesznek. Abban biztos voltam, hogy mindenképpen el kell kerülnöm, hogy azok a németek kezére kerülhessenek. Nem mintha az oroszok (helyesebben: ukránok) megérdemelnék a genfi egyezmények egyoldalú betartását, hiszen már most kiderült, hogy mesterlövészeik rendszerint robbanó golyóval lőnek, amit az érvényben lévő megegyezés tilt. Az ilyen sebesülés éppen olyan embertelen, mint a dum-dum golyótól való sérülés, amely a lövedék tompára reszelt hegye miatt igen nagy szakítást végzett a kimeneteli nyíláson. (Mikor ezekről a dolgokról elmélkedek magamban, mindig oda lukadok ki: vajon nem embertelen-e a háború bármilyen szabályozott formában is?)
Itt tapasztaltuk először, hogy az oroszok szuronya mennyivel hosszabb a miénknél. Miután embereimet buzdítva a támadókra vetettem magamat, géppisztolyomat teljes egészében kilőttem, s ezután a kézigránátok következtek. Rémisztő hajrá kiáltása közben (ami leginkább a félelem hangja volt), szememet eltakarva, egészen közelre, emberre dobáltam a kézigránátokat. Ez olyan döbbenetes hatást gyakorolt rájuk, hogy, azt hiszem, eldöntötte a kézitusa sorsát. Az ellenség többszöri bukfenccel, hanyatt-homlok rohant vissza a lejtőn. Ez a közelharc nyerte meg katonáim teljes bizalmát, hiszen azt nem is merték remélni, hogy parancsnokuk velük együtt az első vonalban fog harcolni. Ez volt számunkra a valódi, az első igazi tűzkeresztség. Mindannyian a félelem szorításában harcoltunk, ember ember ellen, tudva, hogy a tétje „vagy én, vagy ő”.
Átvillant agyamon a hadnagyavatás. Díszbe öltözve, sisakban, karddal. „Rántsunk kardot, egy szívvel, egy lélekkel kiáltsuk, hogy a hazáért mindhalálig!” Hát most itt van az a „mindhalálig” a maga félelmetes valóságában. És e valóság tükrében egészen másként fest az az ünnepélyes, lelkesedéses hazafiasság. Az akkor tett fogadalom mégis olyan erős és valóságos volt számomra (és gondolom, ludovikás bajtársaim számára is), hogy a valóság borzalmai közé kerülve is erős akarattal igyekeztem átélni, és magatartásommal a beosztottaimnak is példát mutatni.
Ma is úgy érzem, hogy e tűzkeresztség alkalmával legalább úgy féltem, mint bármelyik székely legényem. Ezt nem szégyellem bevallani. Szorongó rettegésem talán annyival volt nagyobb az övékénél, hogy engem még az értük viselt felelősség súlya is nyomott. Azt hiszem, aki hasonló esetben azt állítja, hogy nem fél, az vagy nem egészséges ember, vagy hazudik. Nem is ez a lényeg egy parancsnok számára, hanem az, hogy úgy legyen képes vezetni katonáit, hogy azok a legkevesebb veszteséget szenvedjék el a feladat megoldása mellett. Ehhez pedig nagy szükség van a parancsnok akaraterejére, félelmeinek féken tartására, eltitkolására és olyan példamutatásra, amely a beosztottak ragaszkodását, szeretetét vívja ki magának. Az ilyen parancsnoknak nem kell félnie hátulról jövő lövéstől, sőt katonái szeretettel figyelik, védelmezik is harc közben.
Az oroszok gyülekezőhelye és támadási, áttörési kísérletei
Mire felocsúdtunk az események hatása alól, a nap már melegíteni kezdett. A történtek elemzése során arra a véleményre jutottam, hogy lényegében egy erőszakos felderítésről volt szó, amit az is igazol, hogy a támadás szakaszerejű volt, amelyet mi hasonló erővel vertünk vissza. Ez esetben, mivel az erős lejtő miatt aknavetőt, tüzérséget igénybe venni nem tudtunk, a közelharc volt az elhárítás egyetlen lehetősége.
A tanulságokat levonva azonnal az előterep és az orosz tűzfegyverek felderítésével kezdtem foglalkozni. A mélységi védelem még ezeknél a rohamoknál sem működött úgy, ahogyan szerettem volna. Egy szakszerejű támadást még vissza tudtunk verni, úgy mint eddig, de egy koncentráltabb és nagyobb erejűt már csak megfelelő, mélységben tagolt védelemmel lehet feltartóztatni, valamint némi gyors tartalékkal. A sötétség beálltával feltöltöttük a lőszerraktárat, majd nekifogtam az új helyzetnek megfelelő mélységi védelem megtervezésének.
A sebesültek elszállítását és az elesettek temetésének látványát a lenyugvó nap szomorú tekintete kísérte.
(Szept. 3.) Úgy el voltam foglalva éjjel-nappal, hogy nem is tudom mikor és hol aludtam. Legtöbbnyire ott, ahol a fáradtság ledöntött a lábamról, a tüzérfigyelőben vagy egy bokor aljában, lövészteknőben. Éjjel egyáltalán nem volt nekem tanácsos elaludni, attól az időtől kezdve, hogy az oroszok éjjelenként szivárogtak a vonalaink közelébe, és a megfelelő alkalmat kivárva rohantak rá állásainkra.
E nap hátralévő részében, szürkületkor láttam hozzá az átcsoportosításokhoz. Ehhez természetesen még új állásokat, lövészteknőket és fedezékeket is kellett reggelig elkészíteni. Mire kész lettünk a munkával a legénység is nyugodtabb lett, mert most már biztonságosabban érezte magát, és így önbizalma is nagyobb lett. Arra pedig szükségünk volt.
A nap folyamán már észleltük, hogy védelmünk jobbszárnyára az erdőkön keresztül szivárognak az oroszok bekerítés szándékával. Ezek még komoly erőket nem jelentettek, mert csak nappal tudtak észrevétlenül gyülekezni, éjjelre már nem volt egyelőre biztos vezetőjük. De ahogy múltak a napok, megszerezték a megfelelő román vezetőket, akik aztán a havasokon át vezették őket a hátunkba.
A hold hamarosan felkelt, és a látási viszonyok az előterepen jobbak lettek, de azért még meg kellett világítani azokat a területeket, amelyek az állásaink megközelítésére alkalmasak voltak. A jobbszárnyunk előtti terep egy része teljesen nyílt volt, az erdő kezdete előtti erdőirtásos terület facsonkjai kísértetiesen mozogni látszottak. Egyes székely legények arról számoltak be, hogy az erdő alján, a kivágott fák rönkjei között tehenek legelésztek. Ők rájuk lőttek, biztosak benne, hogy eltalálták, többször is, de a tehén nem rogyott össze, tovább legelészett. Elég valószínűtlen, hogy a tehenek éjszaka legelésszenek, ezért magam is próbát tettem, és rájöttem, hogy ha elég hosszan meredek rá egy farönkre az előbb-utóbb „mozogni” kezd. Ezek után többé nem néztem merőn semmit sem a sejtelmes holdfényben.
Ezért kezdtem el a világítórakétázást, és majdnem egész éjszaka megvilágítottam az előterepet. Így jól beláthattuk a veszélyes szakaszt, az ellenségben pedig olyan benyomást keltettünk, mintha igen felkészültek lennénk, komoly, nagy erőkkel. A kilövés helyszínét is úgy választottam ki, hogy abból ne lehessen következtetni a harcálláspontra vagy más fontos pontra, azért a gerinc alatt fedetten, az állások vonalában fel-alá járva lőttem ki a rakétákat. A területkivilágítás igen nagy terjedelmű és hatásos volt, mert egy idő után megszüntették a mozgásokat, és így megnehezítettük a hajnali támadásra való felkészülésüket. Egy hibája volt csak: hogy sajnos egész éjjel kellett folytatnom. Alvás helyett.
Az oroszok déli bekerítő irányai
A sötétség beálltával megkezdődött a vacsorakiosztás és a sebesültek meglátogatása az elsősegélyhelyen. A látszólag kevés harci tevékenységhez képest nagy volt a súlyos és könnyebb sebesültek száma. A segélyhely parancsnoka egy idősebb klinikai sebész volt, aki igen nagy lelkiismeretességgel végezte munkáját. A sebesültek leterített szalmán feküdtek, és az első közelharc élményeit mesélték egymásnak. Beszélgetéseik — az orvos elbeszélése szerint — hazafias és reményteljes tartalmúak voltak. Fontos hír volt számomra, hogy engem, a parancsnokukat, akivel együtt hajtották végre az első közelharcot, teljes bizalommal emlegettek. Ettől kezdve tapasztaltam is, hogy harc közben figyeltek és védtek engem, ahogyan csak tudtak.
A teljes sötét volt a legjobb, mert ilyenkor csak zajok léteztek, vagy azok sem. Ilyenkor ki lehetett jönni a fedezékekből, a lövészárkokból, lehetett nyújtózkodni, sétálni és elgondolkodni azon, vajon mi is történik velünk. Ez időtől kezdve a helyzetelemzéseim gyakran torkollottak olyasféle gyötrő gondolatokba, hogy vajon nem én vagyok-e az utolsó magyar katona ezen a vérrel szentelt, ezeréves határon. Képtelenségnek tűnik, hogy most minden végleg elveszik... Tisztában voltam vele, hogy nem szabadna ilyen gondolatokkal gyötörnöm magamat, mert akkor még álom sem jön kimerült szemeimre, és másnap nem bírom energiával a védelem percről percre más megoldást kívánó szervezését.
Az egyik őrmester útján üzenetet kaptam, hogy a legénység kéri, látogassam meg őket lövészárkaikban, lövészteknőikben, mert ez igen jólesne nekik. Eddig is látogattam őket, de, úgy látszik, hogy csak találomra, ezért sokan kimaradtak belőle. Ezen az éjjelen csak egy feladatot tűztem magam elé: sorba venni a fészkeket, és senkit ki nem hagyva végiglátogattam valamennyit. Egy emberem hozta utánam a világítórakétákat, melyekből egyet-egyet kilőttem.
Nagyon jólesett, ahogyan a legények fogadtak. Elfelejtették aznapi félelmeiket, és felszabadultan beszélgettek velem, mintha családtagjuk és gondoskodó apjuk lennék, holott majdnem mind idősebb volt nálam. Ha véletlenül eltévesztettem, és nem tegeztem a fiúkat, akkor felkapták a fejüket, és azt kérdezték, hogy őrájuk miért haragszom. Mit mondjak, nekem igen jólesett ez a családias vonzalom, és ebből tudtam, hogy minden katonámra számíthatok, bármi történjék is. A reménytelenség azonban mindegyiknek ott lappangott a szívében-lelkében. Talán az éltette őket is, ami engemet, hogy ez az összetartozás egy nagyon késői jövő reményét is jelzi.
Amint besötétedett, megkezdődött a nappal felderített célpontok lövetése, mind a hegyiágyús üteg, mind a légvédelmi ágyú részéről. A géppuskáink is megkezdték belövéseiket. A gépfegyverek és a gépágyú nyomjelző lövedékei olyan színpompás tüzijátékot alkottak, hogy ha nem lett volna háború, még élveztem is volna. A tüzérek jó nappali felderítésük eredményeképpen már biztosan bemért célpontokra lőttek.
Kezdetben fel sem tűnt nekem, hogy a szovjet aknavetők jó ideje hallgatnak. Később kiderült, hogy tüzéreink és aknavetőink olyan pontosan mérték be állásaikat, hogy jó párat azonnal kilőttek. A mi aknavetőink három kilométerig is hatásosak voltak, míg az ellenség nyolcvanas aknavetői maximálisan csak kettő, kettő és fél kilométerre tudtak ellőni. Nehéz aknavetőik, a 120-asok, melyekkel távolabbi célokra is hatásosan lehetett lőni, még nem jelentek meg az előtérben. (Ezek lövedékei — a tüzérségi gránátokhoz hasonlóan — a háztetőket átütve a belső térben robbantak.)
Minden jel arra vallott, hogy az oroszok még mindig csak felvonulóban és felderítésben vannak. A szoros, mivel műúttal és vasútvonallal is rendelkezik, nagyobb egység átvonulására alkalmasnak látszott a számukra. A németek ugyan felrobbantották a síneket (megszokott alaposságukkal kb. 10 méterenként), de azt helyrehozni nem olyan hosszadalmas művelet. Az itt gyülekező orosz hadseregtestek (2 szovjet hadsereg és egy lovashadosztály) akadálytalan átrohanását tehát nekünk kell megállítani.
Az éjszaka utolsó programja a sebesült-kötözőhely ismételt meglátogatása volt. Ezt naponta meg kellett tennem a sebesültek vigasztalására. A súlyos sebesülteket a mindennap közlekedő páncélvonat vitte hátra, a kórházba. (A hátrészem is olyan dolog volt, amelyről az adott helyzetben nem is tudhattam világosan, hogy létezik-e, vagy már birtokba vették az oroszok.)
A sürgős eseteket a sebész főnök itt helyben operálta, mégpedig, ha lehetett, akkor az éjjeli órákban, amikor általában ritkább volt a harci zaj és a belövések valószínűsége. A sebesültek és halottak között a mieinknél jóval kevesebb volt a német, ami talán annak tudható be, hogy a németek már többéves gyakorlattal rendelkeztek, valamint hogy védelmi körletük a Rákóczi-vár és a 704-es háromszögelési pont között volt kijelölve, tehát a szoros talpa, melyet harckocsiakadály, árok is védett. A Tatros út, vasút területét jól tudták védeni oldalazó tűzzel, részben a Rákóczi-vár mögül (annak fedezetében), az őrsépület romjai mögül, valamint a temető mögötti templom magaslatairól.
Az alám rendelt német egységekkel tulajdonképpen nem volt semmi gondom, azok már valódi profik voltak a háborúzásban. Viszont meglehetősen nagy bosszúvágy élt most bennük amiatt, hogy az oroszok az elmúlt napokban a Palanca körzetében lévő német zászlóaljat bekerítették, és válogatás nélkül lemészárolták még a foglyokat is. (Azt persze nem tudhatjuk, nem volt-e nekik is okuk minderre.)
A fentiek miatt már most azon töprengtem, hogy vajon mit fogok tenni, ha foglyaim lesznek. Abban biztos voltam, hogy mindenképpen el kell kerülnöm, hogy azok a németek kezére kerülhessenek. Nem mintha az oroszok (helyesebben: ukránok) megérdemelnék a genfi egyezmények egyoldalú betartását, hiszen már most kiderült, hogy mesterlövészeik rendszerint robbanó golyóval lőnek, amit az érvényben lévő megegyezés tilt. Az ilyen sebesülés éppen olyan embertelen, mint a dum-dum golyótól való sérülés, amely a lövedék tompára reszelt hegye miatt igen nagy szakítást végzett a kimeneteli nyíláson. (Mikor ezekről a dolgokról elmélkedek magamban, mindig oda lukadok ki: vajon nem embertelen-e a háború bármilyen szabályozott formában is?)
