1944. aug. 25. Gyönyörű szép nyárvégi nap ragyogott, a havasok zöldje és fenyves erdei békésen néztek vissza rám, a Tatros-patak vidáman fickándozva zakatolt a medrében. Nehéz volt elhinni, hogy rövid idő múlva mindezeket gránátok fogják szaggatni, s a békés csendet hamarosan a robbanások hegyektől visszhangzott lármája veri föl.
A Gyimes völgyébe minden utánpótlás páncélvonaton érkezett a gyimesbükki állomásra. A vonat Ajnádnál a Karakói hídon keresztül jött. A hidat műszaki alakulatok építették az első világháborúban, és 76 méter mély völgyet hidalt át. Az egy vágány szélességű, fából készült szerkezetnek — amikor vonat ment át rajta — kb. 1 méteres kilengése volt. Ilyenkor a vonatablakon kinézve azt érezhette az ember, hogy a levegőben halad.
Mivel az étkezési szerkezet még nemigen működött, be kellett rendezkednünk az önellátásra. Dénes legényem gyakran leballagott a Tatroshoz egy-két pisztrángért. (Tudta, hogy hol pihennek — a kövek között, egy-egy kisebb zubogóban —, és csak benyúlt értük.) Volt az őrsnek fejőstehene, anyakocája és hat süldője is. Ezek szabadon szaladgáltak a frontvonalak mentén, s ideiglenesen úgy biztosítottuk a napi ellátást, hogy egyenként puskavégre kaptuk őket.
Az őrslaktanyámtól nem messze szállásolta be magát az a német ezredparancsnokság, melynek egységei Palanca (Románia) térségében harcoltak, már visszavonulóban a Gyimesi-szoros felé. A német alezredes egy őrnagya ajánlotta fel, hogy mielőtt mi is harcba kerülünk, kivisz az első vonalba, és tájékoztat az ottani helyzetről. Erre délelőtt került sor. Kétéltű Volkswagenben indultunk előre a műúton Palanca felé. Feltűnt nekem, hogy csillognak a német első vonalbeliek szerelvényei a völgyre lefutó hegyoldalon sorban. Csajkáikon, fényes holmijaikon a nap sugara játszott. Arra gondoltam, hogy ha ezt én így, első látásra észreveszem, akkor bizony az oroszok is észre fogják venni, s ezt a vonalat már fel sem kell deríteniök. Az emberek alig voltak beásva, csupán egy akkora kupac föld volt előttük, ami fegyvertámasztékul szolgáhatott. Ebből két következtetést lehetett levonni: vagy nemrégen foglalták el ezt az állást s így beásni még nem volt idejük, vagy olyan gyorsan szándékoznak ismét visszavonulni, hogy nem is érdemes magukat beásni. Az is lehet persze, hogy mivel az ellenség még nem érte őket utol teljesen, nem fejlődtek harchoz, még csak a harcjárőrökkel van érintkezés.
Ilyesféle gondolatok jártak a fejemben, miközben a VW megállt, kiszálltunk, és elindultunk a lankás hegyoldalon felfelé. A havasi esztena felé tartottunk, amelynek se ajtaja, se ablaka, csak az arcvonal felé néző nyílásai voltak. Mikor beléptünk, egy kigombolt zubbonyú német őrmester ugrott fel a priccsről, és tisztelegve jelentett az őrnagynak. A nyílással szemben, az ajtófélfánál álltam német kísérőnkkel, mikor kettőnk feje mellett — füttyös sivítással — golyó csapódott az ajtófélfába a német őrmester, az őrnagy, én és a másik német füle mellett, majd ugyanígy még egy. A parancsnokokra vadászó orosz mesterlövész igen jól célzott, hiszen jó messziről lőhetett távcsöves puskájával.
Az első lövés után vártam, ugrásra készen, hogy fedezéket fogunk keresni, a németek azonban nem mozdultak, meg sem rezdültek. Mintha mi sem történt volna, tovább folyt a tájékoztatás a helyzetről. Megfeszített inakkal és akarattal igyekeztem én is nyugodtan maradni. Ez aztán igazi tűzkeresztség volt s egyben az akaraterő magasiskolájának első próbája is. Bár nem tették szóvá, de úgy vettem észre, hogy viselkedésem nekik is imponált.
Minden sietség és fedezés nélkül ereszkedtünk vissza a hegyoldalról az úton várakozó kétéltűhöz. Ugyanilyen nyugalommal várt a gépkocsi vezetője is. Palanca falu nyugati oldalán még elvezettek a kertek alatt egy német üteghez, amelyen ezúttal egy darab löveget (10,5 Göring) kell érteni. A löveg előtt résnyire kibontott deszkakerítés. Azon át jutottunk egy parasztházba, mely a gyimesiekhez hasonlóan fagerendából épült. Innen került elő a német üteg teljes személyi állománya, mely egyetlen magányos tüzér őrmesterből állt, ő volt egy személyben a lövegkezelő, irányzó, lőszeres, távbeszélős meg ami még szükséges. Ő a figyelőtiszttel volt távbeszélő-összeköttetésben, akitől időnként lőelemeket kapott. Hogy mivel vontatták a löveget, az örök rejtély marad, mert erre a közelében sem állati, sem gépi vonóerő nem utalt.
Az őrmester jelentkezett, tájékoztatott. Hirtelen megszólalt a távbeszélő készüléke. Jegyzetelt, letette a kagylót, a ház mögé ment, felvett egy lövedéket a kupacból, betöltötte, irányzékot állított a céduláról, lőtt egyet, majd ismét pihenőre tért. Siralmas látvány volt ez a szegénység, ez az egykedvűség, a katonának ez a magányossága, akit a háborúhoz egy szál drót köt csupán. Hogy az egykedvűen kilőtt gránát vajon kit talál el, kiket öl meg, azt talán már végig sem gondolja, egyszerűen nem is érdekli. Ez az egész számára is addig tart, míg az ellenség be nem méri a lövegét s telibe nem találja őt. Akkor aztán már senki sem fogja megtudni, hogy miért nem felel a drót vége, csak a figyelő sejt talán valamit, amikor hiába kér majd egy-egy vérszegény lövést újabb célpontokra.
Ezután visszatértünk Gyimesbükkre. Útközben láttam, hogy vonul fel a német robbantórészleg a vasútvonal és egyéb műtárgyak robbantására.
Másnap a német ezredparancsnok rosszat sejtve közölte, hogy délután óta a zászlóaljai és egyéb egységei nem válaszolnak, minden összeköttetése megszakadt velük, még a rádió sem működik. Baljós sejtelmei a következő nap reggelére beigazolódtak: az éj folyamán az oroszok bekerítették szinte az egész ezredét és még számos más visszavonulásban lévő egységét is. Ezután rajtuk ütöttek, és foglyot nem ejtve lemészároltak mindenkit.
A megmaradt német egységek Gyimesbükkön gyűltek össze, ahol egy zászlóaljat (72. Grenadier-regiment 2. zlj.) szerveztek belőlük. Ennek az egységnek Hauptmann Fuchs lett a parancsnoka. Nem is tudom, hogyan maradt meg az emlékezetemben a neve. Talán azért, mert ennek a hatalmas, erős és görbe lábú embernek (aki civilben erdész volt Bajorországban) olyan igazi rókaképe volt.
A Gyimes völgyébe minden utánpótlás páncélvonaton érkezett a gyimesbükki állomásra. A vonat Ajnádnál a Karakói hídon keresztül jött. A hidat műszaki alakulatok építették az első világháborúban, és 76 méter mély völgyet hidalt át. Az egy vágány szélességű, fából készült szerkezetnek — amikor vonat ment át rajta — kb. 1 méteres kilengése volt. Ilyenkor a vonatablakon kinézve azt érezhette az ember, hogy a levegőben halad.
Mivel az étkezési szerkezet még nemigen működött, be kellett rendezkednünk az önellátásra. Dénes legényem gyakran leballagott a Tatroshoz egy-két pisztrángért. (Tudta, hogy hol pihennek — a kövek között, egy-egy kisebb zubogóban —, és csak benyúlt értük.) Volt az őrsnek fejőstehene, anyakocája és hat süldője is. Ezek szabadon szaladgáltak a frontvonalak mentén, s ideiglenesen úgy biztosítottuk a napi ellátást, hogy egyenként puskavégre kaptuk őket.
Az őrslaktanyámtól nem messze szállásolta be magát az a német ezredparancsnokság, melynek egységei Palanca (Románia) térségében harcoltak, már visszavonulóban a Gyimesi-szoros felé. A német alezredes egy őrnagya ajánlotta fel, hogy mielőtt mi is harcba kerülünk, kivisz az első vonalba, és tájékoztat az ottani helyzetről. Erre délelőtt került sor. Kétéltű Volkswagenben indultunk előre a műúton Palanca felé. Feltűnt nekem, hogy csillognak a német első vonalbeliek szerelvényei a völgyre lefutó hegyoldalon sorban. Csajkáikon, fényes holmijaikon a nap sugara játszott. Arra gondoltam, hogy ha ezt én így, első látásra észreveszem, akkor bizony az oroszok is észre fogják venni, s ezt a vonalat már fel sem kell deríteniök. Az emberek alig voltak beásva, csupán egy akkora kupac föld volt előttük, ami fegyvertámasztékul szolgáhatott. Ebből két következtetést lehetett levonni: vagy nemrégen foglalták el ezt az állást s így beásni még nem volt idejük, vagy olyan gyorsan szándékoznak ismét visszavonulni, hogy nem is érdemes magukat beásni. Az is lehet persze, hogy mivel az ellenség még nem érte őket utol teljesen, nem fejlődtek harchoz, még csak a harcjárőrökkel van érintkezés.
Ilyesféle gondolatok jártak a fejemben, miközben a VW megállt, kiszálltunk, és elindultunk a lankás hegyoldalon felfelé. A havasi esztena felé tartottunk, amelynek se ajtaja, se ablaka, csak az arcvonal felé néző nyílásai voltak. Mikor beléptünk, egy kigombolt zubbonyú német őrmester ugrott fel a priccsről, és tisztelegve jelentett az őrnagynak. A nyílással szemben, az ajtófélfánál álltam német kísérőnkkel, mikor kettőnk feje mellett — füttyös sivítással — golyó csapódott az ajtófélfába a német őrmester, az őrnagy, én és a másik német füle mellett, majd ugyanígy még egy. A parancsnokokra vadászó orosz mesterlövész igen jól célzott, hiszen jó messziről lőhetett távcsöves puskájával.
Az első lövés után vártam, ugrásra készen, hogy fedezéket fogunk keresni, a németek azonban nem mozdultak, meg sem rezdültek. Mintha mi sem történt volna, tovább folyt a tájékoztatás a helyzetről. Megfeszített inakkal és akarattal igyekeztem én is nyugodtan maradni. Ez aztán igazi tűzkeresztség volt s egyben az akaraterő magasiskolájának első próbája is. Bár nem tették szóvá, de úgy vettem észre, hogy viselkedésem nekik is imponált.
Minden sietség és fedezés nélkül ereszkedtünk vissza a hegyoldalról az úton várakozó kétéltűhöz. Ugyanilyen nyugalommal várt a gépkocsi vezetője is. Palanca falu nyugati oldalán még elvezettek a kertek alatt egy német üteghez, amelyen ezúttal egy darab löveget (10,5 Göring) kell érteni. A löveg előtt résnyire kibontott deszkakerítés. Azon át jutottunk egy parasztházba, mely a gyimesiekhez hasonlóan fagerendából épült. Innen került elő a német üteg teljes személyi állománya, mely egyetlen magányos tüzér őrmesterből állt, ő volt egy személyben a lövegkezelő, irányzó, lőszeres, távbeszélős meg ami még szükséges. Ő a figyelőtiszttel volt távbeszélő-összeköttetésben, akitől időnként lőelemeket kapott. Hogy mivel vontatták a löveget, az örök rejtély marad, mert erre a közelében sem állati, sem gépi vonóerő nem utalt.
Az őrmester jelentkezett, tájékoztatott. Hirtelen megszólalt a távbeszélő készüléke. Jegyzetelt, letette a kagylót, a ház mögé ment, felvett egy lövedéket a kupacból, betöltötte, irányzékot állított a céduláról, lőtt egyet, majd ismét pihenőre tért. Siralmas látvány volt ez a szegénység, ez az egykedvűség, a katonának ez a magányossága, akit a háborúhoz egy szál drót köt csupán. Hogy az egykedvűen kilőtt gránát vajon kit talál el, kiket öl meg, azt talán már végig sem gondolja, egyszerűen nem is érdekli. Ez az egész számára is addig tart, míg az ellenség be nem méri a lövegét s telibe nem találja őt. Akkor aztán már senki sem fogja megtudni, hogy miért nem felel a drót vége, csak a figyelő sejt talán valamit, amikor hiába kér majd egy-egy vérszegény lövést újabb célpontokra.
Ezután visszatértünk Gyimesbükkre. Útközben láttam, hogy vonul fel a német robbantórészleg a vasútvonal és egyéb műtárgyak robbantására.
Másnap a német ezredparancsnok rosszat sejtve közölte, hogy délután óta a zászlóaljai és egyéb egységei nem válaszolnak, minden összeköttetése megszakadt velük, még a rádió sem működik. Baljós sejtelmei a következő nap reggelére beigazolódtak: az éj folyamán az oroszok bekerítették szinte az egész ezredét és még számos más visszavonulásban lévő egységét is. Ezután rajtuk ütöttek, és foglyot nem ejtve lemészároltak mindenkit.
A megmaradt német egységek Gyimesbükkön gyűltek össze, ahol egy zászlóaljat (72. Grenadier-regiment 2. zlj.) szerveztek belőlük. Ennek az egységnek Hauptmann Fuchs lett a parancsnoka. Nem is tudom, hogyan maradt meg az emlékezetemben a neve. Talán azért, mert ennek a hatalmas, erős és görbe lábú embernek (aki civilben erdész volt Bajorországban) olyan igazi rókaképe volt.
