1944 nyarán voltunk már. A hegyek között is tikkasztó meleg uralkodott. Hogy mi vett rá erre a kirándulásra, azt ma sem tudom megmagyarázni magamnak. Éjszakánként azon töprengtem, hogy mi is lesz itt a kifejlet. Nagy belső nyugtalansággal latolgattam, hogy vajon mi fog történni a román belső rétegekben a háborúnak ebben az aggasztó közelségében, amikor már Iaşi környékén áll a bál. Mi lesz, amikor a németek mellett sokkal megbízhatóbban együtt harcoló Antonescu-féle román seregek a németekkel együtt jönnek vissza a Kárpátok átjáróin abba az Erdélybe, amelynek részleges elvesztésébe sem nyugodtak bele. Mint ahogy mi sem felejthetjük el Trianont soha, míg élünk.
Feltétlenül tudni akartam, hogy a határtól Románia felé legalább 20 km mélységben az én határsávommal szemben történik-e valami. Ezért egy olyan utat választottam, amely tőlem északra az egyetlen szóba jöhető átjáró volt a Békás-szorosig: az ezeréves határon, a Sánc-patakon fel észak felé, Csülemér 1650.2, Tarhavas 1665.4, Nagytarkő 1642. Innen a határ lefelé lejt a 974-ig, a Tarkő-patakig még mindig az ezeréves határon. Innen a Tarkő-patak mentén Románia felé, először keleti, majd északi irányban addig, amíg el nem fognak, vagy ellenállásra nem találunk.
Mivel felsőbb engedély nélkül cselekszem, azért az őrsön senkinek sem kell tudnia, hogy valójában merre vagyok ellenőrzésen. Az indulás előtti napon, ebédem után, elővettem Dénest, a legények legjobbját, és rendelkeztem másnapra: „Dénes! Holnap korán reggel, mielőtt még kivilágosodik, előállsz két felnyergelt lóval. Az egyik a tiéd lesz. Te hozod magaddal az én vadászpuskámat, 5 golyós és 5 sörétes tölténnyel. Azonkívül még hozol pisztolyt, olyat, amilyet én is.” Tágra nyílt szemekkel kérdezte, hogy: „Főhadnagy úr, hová megyünk? Élelmet is vigyünk, vagy visszajövünk egy nap alatt?” „Dénes, tedd, amit mondtam, és ne kérdezzél többet. Az őrsön azt mondod, hogy határellenőrzésre mentünk. Hogy merre, azt te nem tudod.” Dénest nagyon feszegette a kíváncsiság, de többet nem mert kérdezni. Élelmet nem akartam cipelni magammal, mert arra számítottam, hogy ha nagyon éhesek leszünk, akkor gombászunk, vagy legfeljebb lövünk valami kisebb ennivalót, ezért csak egy kis zacskó sót csomagoltam be, de erről sem beszéltem Dénesnek.
Reggel korán jelentkezett a két felnyergelt lóval, ő már megreggelizett, én is. Készen vártam Dénest, hogy kevés időveszteséggel indulhassunk útnak. Csodálkozás és kíváncsiság tükröződött az arcán, és egyre felém kacsingatott, hogy „Ugyan mit akar főhadnagy úr! Máskor nem szokott ilyen titokzatos lenni.”
Még jobban meglepődött, amikor én elöl lovagolva a Tatros bal partjára vezettem lovamat, a Sánc-patak irányába és azon felfelé, az ezeréves határon. Egyik partján a magyar járőrök, a másikon a román pikét járőrei tapostak ki csapást. Itt még nem volt túl meredek az ösvény, néhol ügetésbe is foghattam kis hegyi paripámat.
Az 1054-es magassági pontot (még mindig a Sánc-patak mentén) szinte a teljes kivilágosodás előtt értük el. Ez mintegy 6-7 kilométerre volt az őrstől. Innen aztán erősen felfelé emelkedett az út, annyira, hogy kb. két kilométeren belül 600 métert kellett lihegve kapaszkodni szegény kis lovainknak. A 1650,2-es háromszögelési pontra értünk, ahol a mi északi kisőrsünk volt telepítve. Nagy meglepetés volt a kisőrs legénységének ez a váratlan ellenőrzés. De minden rendben volt itt, és rövid pihenő után — fegyvereinket hátrahagyva — továbbindultunk, anélkül hogy úti célunkról tájékoztattuk volna őket. Dénes miatt nem aggódtam, mert ő sem tudott semmit. Innen a gerincen vezetett az utunk (és a határ), általában 1600 méter magasság felett egészen az 1548-as magasságig, majd innen északnyugat felé hajlott utunk a határ vonalát követeve. A 974-es magassági pontnál a Tarkő-patak metszette határunkat. Innen jelöltem ki romániai utunk folytatását a patak mentén kelet, majd kb. 7 km után észak felé, ahol vagy 10-15 km után a patak a Besztercébe ömlik.
A völgy, amelybe beléptünk, a Kárpátok fenyveseinek csodálatos birodalma volt. A patak felé leboruló, meredek, erdővel borított oldalakat csak néhol tarkította kopasz folt. Északról az Erdőelü-h. (Mt. Ardel) 1573 méteres gerince, délről a Nagytarkő (Tarcǎul Mare) 1461-es magasságú gerince fogta közre. Mintha egy boldog másvilágba kerültem volna, elállt a lélegzetem a csendes boldogság érzetétől. A teremtés csodája maga volt ez a naptól szikrázó táj, melynek édeni csendjét csak az alattunk csobogó, néha hangosan zubogó patak muzsikája törte meg. Kis lovacskáink helyenként olyan meredek, oldalba vágott ösvényeken tornásztak, hogy nyilvánvaló volt, nélkülük, gyalog erre az útra nem vállalkozhattunk volna.
Alig fél órai lovaglás után különös zajra lettünk figyelmesek: a jobb oldalról leszakadó tisztás felől több száz őzet számláló csorda zúdult lefelé az erdőből vizet inni a patakhoz. Annyira megszokhatták a háborítatlan életet, hogy bennünket levegőnek néztek. A szakadékos patak partján sorba rendeződve láttak neki az ivásnak. Amelyik elvégezte dolgát, felfelé ballagva átadta helyét a következőnek.
Hol a patak vize mellett, hol pedig a patak bal partjának meredek oldalában haladtunk, ahonnan lenézni is szinte szédület volt, és csak a kis hegyi lovacska patáinak biztonságában bízhattunk.
Ahogyan beljebb haladtunk Romániába, egyre fontosabbá vált a figyelés, mivel a meglepetéseket szerettem volna elkerülni. Eközben egyre az forgott az agyamban, hogy milyen módon tudok majd kapcsolatot teremteni, ha összetalálkozunk valakivel, és főleg ki lesz az. Dénesnek most már a kérdéseire sem válaszoltam, mivel az én szóba jöhető válaszaim a legkevésbé sem elégítették volna ki. De sejtettem, hogy mit gondolhat magában. A későbbi napok folyamán ki is mondta: „A főhadnagy úr még nálam is nagyobb góbé”.
Aztán egy szélesebb völgybe érkeztünk. Déltájban az egyik kanyar után kitárult előttünk egy káprázatosan szép látkép: napsütötte zöld legelőben bárányok legeltek, felettük kék égbolt, s a bárányfelhők alatt egy aranyló tetőzetű kalugyer kolostor, templommal. Tőle jobbra házak látszottak, ahol nemsokára felfedeztem, amit kerestem: egy pikétet, előtte egy strázsáló katonával.
Dénes közölte (kevéske román tudásával), hogy parancsnokával szeretnénk beszélni, mivel fontos küldetésben járunk. Előkerült a parancsnok, egy szerzsent, de nemigen értette, hogy mit akarunk, ezért ragaszkodtam hozzá, hogy értesítse a kapitányát, mert csak vele közölhetem mondandómat. A szerzsent erre azt mondta, hogy a kapitány ide messze van. Nem számít, válaszoltam, mindenképpen megvárjuk, még ha akár estig kell is várni. Többször telefonált, majd egy óra múlva közölte, hogy a kapitány elindult, és kb. 2-3 óra múlva ér ide.
Elszántságom miatt én nem izgattam magam a továbbiakban, de Dénest nagyon felizgatták a foganatosított intézkedések... Ahogy körülnéztünk ugyanis az udvarban, láthattuk, hogy minden sarokból puskacső irányul felénk, még az udvaron lévő deszkabudi sarkából is. Dénes állandóan a sarkamban gombolyított és jajgatott, hogy most mi lesz velünk, ezek itt agyon fognak bennünket lőni, pedig neki három gyereke van, meg miegymás. „Ide figyelj, Dénes! Hiába siránkozol, ezen már segíteni nem tudsz, de minél beijedtebb pofát vágsz, annál rosszabb lesz a helyzetünk. Bízzál bennem, és pofa be!” Azért beszéltem vele ilyen keményen, mert ez volt már az egyetlen módja, hogy elhallgasson. Ezek után látni kellett volna Dénes ábrázatát, azt a kelletlen, fölényest játszó vigyort a képén. Majd elnevettem magamat. No, nem mondom, én is egymás után szívtam a cigarettát.
Késő délután érkezett meg a kapitány, eléggé bizalmatlan hangulatban. Előadtam neki a következőket: „A fegyverbarátság, a bolsevizmus elleni közös harc jegyében jöttem önhöz, részben tájékoztatni, de főképpen a tanácsait meghallgatni a közös fellépést illetően. Baráti szándékaink biztosítékaként, lám, fegyvertelenül jöttünk ide. A múlt hónapban a román határvédelem kapitányának vendége voltam Palancán. Ott is azért, hogy őszinte barátságunkat és a kölcsönös jó viszonyra való törekvésünket demonstráljam. Egyben engedje meg, hogy ezennel meghívjam önt a gyimesbükki őrsömre hasonló szellemű, baráti beszélgetésre. Egyébként járőreim tegnapelőtt hajnalban, körülbelül ebben a körzetben az erdők felett elég nagy létszámú ejtőernyős leszállását figyelték meg. Mindenesetre a magam területén át fogom vizsgálni a Meleg havas, Tarhavas és Csülemér területét, és az eredményről értesíteni fogom.”
A kapitány megenyhült (mi föllélegezhettünk), megköszönte előzékenységemet, és felajánlotta, hogy mivel már késő van a visszatérésre, beszél a kalugyerfőnökkel, s ő majd elszállásol és vendégül lát bennünket. Lovainkat pedig a pikét emberei istállózzák és megetetik-itatják. Aztán holnap induljunk útnak, amihez egy raj kíséretet ad a határig. Mikor látta, hogy ajánlatát boldogan elfogadtam, még nagyobb lett a bizodalma irányunkban.
A kalugyerfőnök igen szolgálatkész volt, két szobát nyittatott részünkre, egyet nekem, egyet pedig tisztilegényemnek. Arra kértem, hogy csak egy szobát adjon, de két fekhellyel, hogy Dénes jobban érezze magát. Így aztán egészen a vacsoráig, majd utána a lefekvésig hallgathattam szomorú jóslatait, hogy hogyan s mint fognak velünk végezni az éjszaka. Ezen én már nem törtem a fejemet, a kocka el volt vetve. Az a sejtésem, hogy a kolostort éjszakára fegyveresek fogják őrizni, bejött. Számukra az is biztosítékot jelenthetett, hogy a lovaink náluk vannak, mert gyalogosan elég kevés eséllyel indulhatnánk neki az éjszakának.
Az előző napi hosszú lovaglás és az aznapi izgalmak után minden szorongásunk ellenére is igen jót aludtunk, annyira, hogy csak a lovaink előállításának zajára ébredtünk fel. Igen előzékenyen bántak velünk továbbra is, a kalugyerek bőséges, jó reggelivel kedveskedtek. Reggeli után közöltük a szerzsenttel, hogy indulni szándékozunk. Erre azt válaszolta, hogy a biztonságunk érdekében négy lovasjárőr fog kísérni a magyar határig, nehogy valami félreértés folytán baj történjék. Dénes természetesen meg volt arról győződve, hogy „ezek” hátulról akarnak bennünket lelőni. Mondtam neki, hogy ez ellen — még ha ez volna is a szándékuk — úgysem tehetünk semmit, hiszen fegyvertelenek vagyunk, ők pedig fel vannak fegyverezve. Tehát szép nyugodtan lépésben ballagjunk lovainkkal, ők pedig díszkíséretként mögöttünk jöhetnek. Jaj de messze van a határ!!!
Dénes annyira el volt foglalva félelmeivel és gyanújával, hogy eszébe sem jutott azzal foglalkozni, amivel jóval hasznosabb lett volna, hogy kinyissa a fülét, és figyeljen egy kicsit, vajon miről beszélgetnek a román fiúk.
Már igen magasról sütött az égető nap, mire a határ közelébe értünk. Ekkor a románok jelezték, hogy ők most már visszafordulnának. Mi pedig szabályosan és kedvesen — lovainkat feléjük fordítva — tisztelegtünk nekik. Köszöntésünket hasonlóan viszonozták, majd megfordultak és elkocogtak. Dénes ösztönzésére vágtába kellett fognom a lovamat (mivel szerinte most fognak lelőni bennünket.)
De minden jó, ha a vége jó. A tájban gyönyörködve ügettünk, a Nagytarkőn, a Tarhavason keresztül a csüleméri kisőrsünkre. Dénes megkönnyebbülten, boldogan, fülig érő szájjal érkezett meg, és fogott neki tüstént iszonyatos kalandjainak elbeszéléséhez. Rövid pihenő után felvettük fegyvereinket, és elindultunk Gyimesbükk felé, hogy még aznap odaérkezhessünk, s hogy Dénes frissiben még itt is elmesélhesse hősies kalandjait. Azon az éjszakán egyikőnket sem kellett altatni.
