Megpróbáltatásaink ezzel még nem értek véget. Hűvös, tavasz végi idő volt már, amikor felraktak bennünket a vonatra. Nyitott, lapos vagonok voltak ezek, s a nyár csak lassan közeledett. Maga az utazás sem volt kellemes, azonkívül, hogy fáztunk, leülni sem volt helyünk. Mainz állomásán szerelvényünk álldogált egy darabig, mert a mozdony vizet vett fel a fölé hajtható közismert csővezetékből. Amikor azonban a vonat elindult, az állomáson lévő francia vöröskeresztesek (!) a vízkart a szerelvény fölé hajtották, és a csapot ránk nyitották. Az egész szerelvény, az összes fogoly ronggyá ázott.
De még ez is elviselhetőbb volt annál az értelmetlen atrocitásnál, amelyet egy Seine közeli városban kellet elviselnünk. A lakosság kövekkel dobált bennünket. Pedig mi nem bántunk így a franciákkal Magyarországon, hiszen nem is voltunk velük hadiállapotban.
Fogolyigazolvány (1945. június 28.)
Végre megérkeztünk Romilly Sur Seine-be, amely gyakorlatilag Párizs repülőterével azonos. Itt most már sátrakban helyeztek el minket, amelyek kb. 10 személyesek voltak.
A bombatölcsérektől felszaggatott terület úgy nézett ki, mint a nokedliszaggató. Itt volt a legjobb sorunk, egy az átlagnál értelmesebb és humánusabb táborparancsnoknak köszönhetően. Ő megmondta, hogy az élelmezésen csak akkor tud javítani, ha a foglyok dolgoznak. A tiszteket erre nem kötelezheti, de ha önként vállaljuk a munkát akkor máris megegyeztünk. Arra a kérdésünkre, hogy vajon milyen munkát kell végeznünk, a következőket mondotta: ahány „trógni” van, annyira köveket kell rátenni és beleborítani a másik gránáttölcsérbe. És fordítva. A másik munka, hogy csatárláncba fejlődve, négykézláb, egyenként és szálanként füvet kell gyűjteni. Magasan kilátszott jóindulata, és semmiféle kifogást nem tűrt, sem a munkával, sem pedig az élelmezéssel kapcsolatban.
Az első híradás a táborból (A kártya elő- és hátlapja)
„Szoba”-társam, Tibor élelmezésügyben szakembernek számított, ezért ő szervezte meg az élelemkiosztást. Akármennyire elegendő volt az ennivalónk, mindenki még többet akart, s ebből konfliktusok adódtak az étel kiosztásakor. Úgy gondolták, hogy Tibor és én jobban járunk mindenkinél, mert utoljára vesszük ki részünket, s a kondér „kinyalásának” joga is a miénk. Ezen tehát változtatni kellett. A következőkben azt ajánlottuk, hogy hozza valaki a mi csajkánkat a sorban, és így, mivel nem tudhatjuk, hogy kinél lesz, nem történhet részrehajlás. A kondér kinyalását pedig naponként másnak engedtük át. Ez ment is egy darabig, de mikor aztán ezen is összevesztek, jobbnak látszott visszaállítani az előbbi rendszert. Körülbelül erre számítottunk.
Párizs nem lehetett nagyon messze a táborunktól, ezt az alábbi történet is bizonyítja. Az őrtoronyban, egy állandóan visszatérő strázsa, egy fiatal néger azt az ajánlatot tette, hogy ad egy tábla csokoládét annak, aki a torony alatt, jól látható helyen „megizéli” az általa iderendelt konzumhölgyet. Ellátásunk elegendő erővel ruházott fel bennünket, hogy részt vegyünk a játékban. Ahányszor csak jött a mi emberünk (minden alkalommal egy másik hölgyet állítva elő), mindig akadt közülünk egy jelentkező, sőt a végén már sorshúzással kellett eldönteni, hogy ki lesz a következő szexmunkás. Nyilván az őr is fizetett valamit a lányoknak (gondolom, élelemmel honorálta szolgálataikat.)
Így telt hát a nyár eleje, közepe, s annyira jól ment a sorunk, hogy már nevetni is volt kedvünk. De nem sokáig tartott ez a nevetős korszak, mert egy szép napon jelezték, hogy gépkocsira raknak, és elvisznek egy másik, nagyobb táborba. Már a fronton megszoktuk a változásokkal kapcsolatban, hogy „soha jobb nem jön”, s ez most sem történt másképp.
De még ez is elviselhetőbb volt annál az értelmetlen atrocitásnál, amelyet egy Seine közeli városban kellet elviselnünk. A lakosság kövekkel dobált bennünket. Pedig mi nem bántunk így a franciákkal Magyarországon, hiszen nem is voltunk velük hadiállapotban.
Fogolyigazolvány (1945. június 28.)
Végre megérkeztünk Romilly Sur Seine-be, amely gyakorlatilag Párizs repülőterével azonos. Itt most már sátrakban helyeztek el minket, amelyek kb. 10 személyesek voltak.
A bombatölcsérektől felszaggatott terület úgy nézett ki, mint a nokedliszaggató. Itt volt a legjobb sorunk, egy az átlagnál értelmesebb és humánusabb táborparancsnoknak köszönhetően. Ő megmondta, hogy az élelmezésen csak akkor tud javítani, ha a foglyok dolgoznak. A tiszteket erre nem kötelezheti, de ha önként vállaljuk a munkát akkor máris megegyeztünk. Arra a kérdésünkre, hogy vajon milyen munkát kell végeznünk, a következőket mondotta: ahány „trógni” van, annyira köveket kell rátenni és beleborítani a másik gránáttölcsérbe. És fordítva. A másik munka, hogy csatárláncba fejlődve, négykézláb, egyenként és szálanként füvet kell gyűjteni. Magasan kilátszott jóindulata, és semmiféle kifogást nem tűrt, sem a munkával, sem pedig az élelmezéssel kapcsolatban.
Az első híradás a táborból (A kártya elő- és hátlapja)
„Szoba”-társam, Tibor élelmezésügyben szakembernek számított, ezért ő szervezte meg az élelemkiosztást. Akármennyire elegendő volt az ennivalónk, mindenki még többet akart, s ebből konfliktusok adódtak az étel kiosztásakor. Úgy gondolták, hogy Tibor és én jobban járunk mindenkinél, mert utoljára vesszük ki részünket, s a kondér „kinyalásának” joga is a miénk. Ezen tehát változtatni kellett. A következőkben azt ajánlottuk, hogy hozza valaki a mi csajkánkat a sorban, és így, mivel nem tudhatjuk, hogy kinél lesz, nem történhet részrehajlás. A kondér kinyalását pedig naponként másnak engedtük át. Ez ment is egy darabig, de mikor aztán ezen is összevesztek, jobbnak látszott visszaállítani az előbbi rendszert. Körülbelül erre számítottunk.
Párizs nem lehetett nagyon messze a táborunktól, ezt az alábbi történet is bizonyítja. Az őrtoronyban, egy állandóan visszatérő strázsa, egy fiatal néger azt az ajánlatot tette, hogy ad egy tábla csokoládét annak, aki a torony alatt, jól látható helyen „megizéli” az általa iderendelt konzumhölgyet. Ellátásunk elegendő erővel ruházott fel bennünket, hogy részt vegyünk a játékban. Ahányszor csak jött a mi emberünk (minden alkalommal egy másik hölgyet állítva elő), mindig akadt közülünk egy jelentkező, sőt a végén már sorshúzással kellett eldönteni, hogy ki lesz a következő szexmunkás. Nyilván az őr is fizetett valamit a lányoknak (gondolom, élelemmel honorálta szolgálataikat.)
Így telt hát a nyár eleje, közepe, s annyira jól ment a sorunk, hogy már nevetni is volt kedvünk. De nem sokáig tartott ez a nevetős korszak, mert egy szép napon jelezték, hogy gépkocsira raknak, és elvisznek egy másik, nagyobb táborba. Már a fronton megszoktuk a változásokkal kapcsolatban, hogy „soha jobb nem jön”, s ez most sem történt másképp.
