A karpaszományos tanfolyamon az egész ezred tisztes önkéntese részt vett. Ott ismertük meg az ezred tartalékos tisztjelöltjeit. A kiképzés még egy fokkal keményebb volt, mint a századnál. A tisztképzés alapeszméje az volt, hogy még a tartalékos tisztnek is a legalsó sorban kell kezdenie megismerni a szakmát, az embereket, akiket alkalomadtán vezetni fog.
Kimenőben, karp. őrvezetőként az I. honv. gy.ezrednél, 1939.
A tanfolyam végén visszakerültünk a századainkhoz, de már egy csontcsillaggal, azaz őrvezetőként, ami rajparancsnoki vagy helyettesi beosztásra jogosított fel. Emlékezetes maradt számomra a századbeli fogadtatás: egy kommunistának kikiáltott munkás, aki szintén őrvezető volt (velem egyforma magas és hasonló humorú fiú) megölelt, és azt kiáltotta: „Fiúk, emeljük fel, dobjuk fel Döncikét háromszor a magasba, és örüljünk, hogy visszajött hozzánk egy csillaggal!” (Századunkban én voltam a legfiatalabb honvéd, ez talán indokolja ezt a kitüntető megbecsülést.)
A nagytétényi lövészetekre teljes felszereléssel jártunk. Borjúval a hátunkon, gyalogmenetben, majd futásban kellett megtenni kb. 16 kilométert a lőtérig. Kelenföldön — azon a helyen, ahol az út elválik a vasút nyomvonalától — akkor még alig voltak házak. A legutolsó viszont egy kocsma volt. Ez volt az első pihenő. Eleinte, míg meg nem szoktuk a „kínzatást”, az árokban rogytunk össze, és már aludtunk is a fáradtságtól s a korai keléstől. Később (mire ezt megszoktuk) beosontunk a kocsmába valami fájdalomcsillapítóért, hogy elfelejtsük az egészet.
Tiszteskiképzés után a gyakorlati hónapok következtek, amelyek során lényegében a háziezred teendőit láttuk el: őrségeket adtunk a környék fontosabb pontjain, lőszerraktáraknál, valamint a Várban, az Udvarlaki őrségen. Érdekességek csupán azokon az éjszakákon adódtak, amikor a lövedékekkel ismerkedtünk, s láthattuk, hogyan fest egy rövidebb, de kövérebb harminc és feles lövedék vagy egy jóval magosabb huszonegyes.
Az Udvarlaki őrségekre való felkészülés kitette a napi foglalkozás egy jó részét, mert ott igen nagy figyelemmel kellett végezni a szolgálatot. Bármi apró kis hiba esetén másnap már a Margit körúton találhatta magát a szegény katona.
Kimenőben, karp. őrvezetőként az I. honv. gy.ezrednél, 1939.
A tanfolyam végén visszakerültünk a századainkhoz, de már egy csontcsillaggal, azaz őrvezetőként, ami rajparancsnoki vagy helyettesi beosztásra jogosított fel. Emlékezetes maradt számomra a századbeli fogadtatás: egy kommunistának kikiáltott munkás, aki szintén őrvezető volt (velem egyforma magas és hasonló humorú fiú) megölelt, és azt kiáltotta: „Fiúk, emeljük fel, dobjuk fel Döncikét háromszor a magasba, és örüljünk, hogy visszajött hozzánk egy csillaggal!” (Századunkban én voltam a legfiatalabb honvéd, ez talán indokolja ezt a kitüntető megbecsülést.)
 |
| Karpaszományos őrvezetőként, kimenőben, 1939 |
Tiszteskiképzés után a gyakorlati hónapok következtek, amelyek során lényegében a háziezred teendőit láttuk el: őrségeket adtunk a környék fontosabb pontjain, lőszerraktáraknál, valamint a Várban, az Udvarlaki őrségen. Érdekességek csupán azokon az éjszakákon adódtak, amikor a lövedékekkel ismerkedtünk, s láthattuk, hogyan fest egy rövidebb, de kövérebb harminc és feles lövedék vagy egy jóval magosabb huszonegyes.
Az Udvarlaki őrségekre való felkészülés kitette a napi foglalkozás egy jó részét, mert ott igen nagy figyelemmel kellett végezni a szolgálatot. Bármi apró kis hiba esetén másnap már a Margit körúton találhatta magát a szegény katona.
