A másnap szomorú hírrel kezdődik. Hogy ki volt a hírhozó, nem tudom, talán a tüzérfigyelő kapta el az utolsó jajkiáltást, de az a tény, hogy a hegyiágyús üteget az éjszaka megtámadták. A támadókat román vezetők vezethették a tüzérüteg hátába, s az üteget teljes egészében lemészárolták. Ezt nyilván ugyanolyan orosz (helyesebben ukrán) egységek hajtották végre, akiknek semmi okuk nem volt arra, hogy ezt tegyék. Valószínűleg éjszakai alvásukban támadták meg, tehát megadásra is felszólíthatták volna az üteget, de ezt nem tették meg. Az egész tüzérütegből csupán a nálam állásban levő tüzérfigyelőtiszt és egy tisztese maradt életben.
Hangulatunk még rosszabb lett, mert ezentúl már az 1197-es magaslatról, valamint még közelebbről, a Bilibók 977-es magaslatról is szabad szemmel beláthattak hátunk mögé, a teljes védelmi rendszerünkbe. Ezek után már nem is tudtam, hogy az aknavetőimet, páncéltörő ágyúimat hova telepítsem. Elvesztésük pótolhatatlan veszteséget jelentett volna.
Hangulatunk még rosszabb lett, mert ezentúl már az 1197-es magaslatról, valamint még közelebbről, a Bilibók 977-es magaslatról is szabad szemmel beláthattak hátunk mögé, a teljes védelmi rendszerünkbe. Ezek után már nem is tudtam, hogy az aknavetőimet, páncéltörő ágyúimat hova telepítsem. Elvesztésük pótolhatatlan veszteséget jelentett volna.
