Ahogy közelgett a nyárvég, úgy közeledett a szovjet térnyereség a harctereken a Kárpátok felé. A Iaşi (Jászvásárhely) környéki harcokban a német és román erők nem voltak képesek megfelelő ellenállást kifejteni, aminek következtében kedvező széljárásnál már hallatszottak az ágyúdörgések északkelet felől.
Már augusztusban jártunk, amikor a határforgalom még jobban fölerősödött, és mind zavarosabb menekülők érkeztek hozzánk. Már a mennydörgést is ágyúdörgésnek hallotta mindenki. Félelem ült az arcokon, hisz az ismeretlen borzalom a beláthatónál is félelmetesebb és nagyobb hatású.
A magyar törvények és katonai szabályok értelmében a Gyimesbükkön tartózkodó vagy állomásozó bármilyen katonai egység legmagasabb rangú katonájának kellett felügyelnie az állomásparancsnokságot is. Ebben a helyzetben — alacsony rangom ellenére — én töltöttem be ezt a funkciót. Mind a vasúti, mind az egyéb fontos egységek között igyekeztem a megfelelő rendet és biztonságot fenntartani a szovjet hadsereg megérkezéséig.
A vonatközlekedés még működött, ezért az állomásfőnökkel megbeszélésre ültem össze, hogy a szükségszerű kiürítést zavartalanul bonyolíthassuk le. Ez főleg az anyaországi közalkalmazottakra és azok poggyászára vonatkozott. Több vonatszerelvényt visszatartottunk erre a célra. Egyik szerelvénnyel magam is hazaküldtem felesleges holmimat, egy nagy katonaládában összezsúfolva. Meg is érkezett hiánytalanul. (Ki sejthette akkor még, hogy később az egész, úgy ahogy van, az oroszok prédája lesz.)
Csak annyit tartottam meg, amennyit magam is el tudtam cipelni a harctéren, és amennyire okvetlen szükség volt. Ez aztán nem állt valami sok holmiból. Arra számítottam, hogy folyóvíz azért akad mindenhol, és ha csak két kapcám van, az egyiket csak ki lehet mosni. Ezek a prognózisaim nem bizonyultak helyesnek a későbbiek folyamán. El sem tudtam képzelni, hogy olyan helyzetbe is kerülhetek, hogy egy hétig sem tudok csizmát váltani, s amikor végre sor kerülhet rá, akkor már a kapcát is el kell dobni.
Agusztus közepe táján már nemcsak ágyúdörgést hallottunk, hanem az ég keleti alját bevilágító, félelmetesen vibráló tüzeket is láthattunk az esti sötétségben. Ez már azt jelezte, hogy házak, falvak is égnek.
Augusztus 23-án hajnalban azt jelentette a határsorompónál szolgálatot teljesítő őrszem, hogy a román pikét üres. Szinte hangtalanul tűntek el, nyitva hagyva a pikét épületét is. Ez komoly jelnek látszott, ezért azonnal jelentettem rádiónkon a helyzetet a hadügyminisztériumnak és a zászlóaljnak is. (Utólag meggondolva a dolgot, azt hiszem, én lehettem az első, aki a román átállást érzékelte és jelentette.)
Ezt követően már harcoló német egységek is szivárogtak vissza, főleg műszaki alakulatok, robbantó részlegek.
És alig néhány nap leforgása múlva már nyakig benne voltam a háború minden elképzelhetetlen borzalmában. Álmomban sem gondoltam volna ekkor még, hogy milyen gyötrelmek, kínlódások és szenvedések hosszú sora vár rám, bajtársaimmal együtt.
A Gyimesi-völgy térképe (1943)
A Gyimesi-szoros térképe (1943)
