Április eleje volt már, amikor az ezredet bevagonírozták, és átvonatoztunk Csehországon, ahol még igen erős német megszállás uralkodott. Kremsierben láttam ismét az ezredparancsnokomat, de a többi zászlóaljat vagy parancsnokát nem. Az ezredtörzs valószínűleg még megvolt, mivel az nem volt éppen harcos egység, az nem szerepelt az „ároklétszám”-ban. Azt hiszem, hogy bennünket a németek irányítottak valami felé, de egyelőre csak annyit tudtunk, hogy nyugat felé halad a szerelvény. Karlsbadnál már tudtuk, hogy megyünk át Németországba, s már nem is vonaton, hanem gyalogmenetben folytattuk utunkat valamennyire dél felé.

Éjszaka értük el Bayreuth városát. Az egészből csak annyira emlékszem, hogy a gyaloglástól holtfáradtan egy trénszekéren feküdtem, és a bombázások bevezetőjét, a gyujtóhasábok suhogását hallgattam. A város szélén áthaladva még meg tudtam csodálni a régi német építkezés jellegzetes, gerendavázas, gyönyörű épületeit.

Békésnek látszó bajor tájakon gyalogoltunk át, néha-néha amerikai vadászbombázók keringtek fölöttünk, mintha azon meditáltak volna, hogy „ezeket” megbombázzuk-e vagy sem. De az is lehet, hogy bombáikat már máshol ledobálták, és így csak nézelődnek. Az utak mentén a tejeskannák ki voltak téve a tejbegyűjtők részére. ltt még működött a békebeli élet, amitől én már nagyon elszoktam.