Védőkörzetünk a Báj község előtti Tisza-szakaszon volt kijelölve (Csobaj—Tiszatardos—Tiszaladány előtti Tisza-területek). Itt a Tisza vonala erősen kanyarog, és holtágakkal cifrázott, előtte kevés megszakítással árvízi töltésekkel, a töltésen helyenként kazalba rakott különböző vesz-szőanyagból árvízi védekező kévék. Bájtól délre és ettől keletre a Tisza-part meredeken esik le, míg nyugatabbra menedékesebb a part, itt volt kedvezőbb a partraszállás, és itt építettek hidat is. A töltés és a Tisza közötti területen kukoricás, helyenként fás, ligetes területek szolgáltak jó fedezékül az átkelőknek.
Báj falu. Tisza-parti harcok I.
Az ezredem Báj községben szállásolt be, az ezredparancsnokság egy mellékutca házába került. Nekem a kastély jutott, amit azért nem foglalt el Harkay ezredes úr, mert a térképen jelölve volt, és tetejéről a Tisza felé jó kilátás nyílt. Az ezredes úr mindig kényes volt harcálláspontja helyére, valószínű, hogy nyugodtan akart dolgozni. De az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a folyamatos utóvédharc annyira kikészített, hogy azt kértem, váltson fel egy kis időre. Meg is tette, pihenőt adott; nem engedte, hogy zászlóaljammal az első vonalban harcoljak, hanem a kastélyt jelölte ki harcálláspontomul a törzsem és közvetlen parancsnokaim számára.
A nyugalom nem tartott sokáig, talán csak két napig. Az történt ugyanis, hogy a meredek Tisza-parti részen lévő I. zászlóalj parancsnoka elesett. Ide új parancsnokot neveztek ki. Ezt a Németh nevű fiatal hadnagyot akkor avatták a Ludovikán, és fekete szalonnadrágban vonult be átvenni az I. zlj. parancsnokságát, amely nem volt több egy század erőnél (a III. zlj. nemkülönben.)
A másnapi váltásra engem rendeltek ki, hogy megnézzem, minden rendben van-e. Alig hagytam el Báj községet déli irányban a Tisza felé, már hozta két katona hordágyon az új hadnagyot, aki olyan súlyosan megsebesült, hogy még aznap meg is halt. (Ezen a partszakaszon próbálkoztak az oroszok átkelni rohamcsónakokkal, de a meredek partról könnyedén visszaverték őket. Bevárták egész közelre, és kézigránátokat dobáltak a csónakokba. Egy ilyen alkalommal esett el, illetve sebesült meg Németh hadnagy is, mivel ezeket a próbálkozásokat aknavető- és sorozatvetőtűzzel támogatták. Még néhányszor próbálkoztak, aztán abbahagyták.)
A továbbiakban Tiszalök-Tiszaeszlár területéről képeztek súlyt, és itt kezdték építeni az átkelőhidat, ami egypár nap alatt el is készült, de közben a sekélyebb partszakaszokon erősen felfegyverzett 3-4 géppuskával ellátott, megerősített felderítőegységeket dobtak át. Ezek a kukoricásban jól rejtve tudtak meglapulni.
Száz szó, mint egy, ismét az első vonalban pihenhettem ki fáradalmaimat. A Tisza-töltés közvetlen közelében volt egy gátőrház, sajnos a térképen is jelölve volt, de más választás nem lévén, itt rendezkedtem be. Egy konyhaféléből és egy kis szobából állott az egész. Négy aknavetőmet az udvaron ásattam be tüzelőállásba, mivel innen át tudtam lőni velük a Tisza túlpartjára. Az oroszok már közepes tüzérséggel is kezdték lőni állásainkat, ezért a konyhában mély fedezéket ásattam, hogy alkalomadtán a tüzérségi repeszek ellen ide tudjunk beugrani.
A harcálláspontomról — a töltés innenső oldalán — jó kilátás nyílt, az oroszok viszont nem láttak ide. Az oroszok átkelését jó pár napig meg tudtuk akadályozni, mivel az aknavető megfigyelőm a Tisza partján volt, és így minden mozgást észlelt (igaz, hogy csak nappal), és a jelentősebb tömörülésekre adtunk le nagyobb erősségű tűzcsapásokat, úgy kb. 5 vagy 10 sorozatlövést csövenként. Ez már jókora és erélyes figyelmeztetés volt arra, hogy azért figyelünk is, és erőnk is van. Az ő aknavetőikkel szemben előnyünk egy km volt, így ők már engem nem értek el a 80 mm-es vetőikkel, amit egyébként nagy szeretettel használtak még egyes emberekre és golyószóró géppuskafészkekre is.
Az orosz tüzérség szinte szünet nélkül lőtte a tervezett hídfőállásait, Bájtól a Sebő-tanyáig a terület állandó tüzérségi tűz alatt állott. Később, amikor már gyalogosegységei ezen a parton megjelentek, még erősebb támogatást adtak csapataiknak. Így aztán napokon belül megkezdődtek a súlyos harcok, előbb csak kisebb egységekkel szemben, később már hadosztálynyi erők álltak ezredünk előtt.
Már nagyon rám fért volna egy kis pihenés. Hallgatva segédtisztem és törzsem noszogatására, aludtam egy jó pár éjszakát. Jólesett a féltésük és gondoskodásuk, amelynek egyik mozgatója Czakó törzsőrmester volt. Ő volt az, aki nem volt hajlandó tőlem két méternél messzebb menni, mert babonás félelemmel hitte, hogy valami túlvilági csoda véd, és mellettem ő életben fog maradni. (Így is lett.)
A kastélyt a németek ugyan kifosztották, de a bútorok még benne voltak, így alvási, tartózkodási és élelmezési helyünk volt. A beosztottaim gondoskodásának egyik jele volt, hogy tudtom nélkül egy igazi mesterszakácsot kerítettek valahonnan: s nem is akárkit, hanem Mihály, román király szökött szakácsát. Ettől kezdve jó ideig „királyi” ellátásban volt részem.
A németek a kastély borpincéjét is kirabolták, és nagy mennyiségű (több mint 50 éves) tokaji aszút vittek el, ami el volt ásva a pincében. A mieink sem voltak hülyébbek, tovább ástak, és még egypár száz (kb. 3 dl-es) üvegre bukkantak. Ezek után lettem aztán igazán bátor a harcokban, mert az édeskés aszú nagyon ízlett, és pótolta az ennivalót is. Életemben nem ittam meg két liternél több bort, de most megváltozott a borhoz való kapcsolatom. Az elkövetkező napokban végrehajtott ellentámadás alkalmával a tüzérség lőhetett, én meg sem rezzentem, le sem feküdtem, és egyetlen repesz sem talált el.
Csak ez kellett a legényeimnek! Még jobban ragaszkodtak hozzá, hogy a közelemben legyenek. Emlegették, hogy „Nahát, a főhadnagy úr milyen bátor, a tüzérségi becsapódásokból az arcára fröccsent a ragacsos föld, aztán csak megtörölte keze fejével arcát, mint a taknyot szokták, és ment előre”.
Ismét én lettem kijelölve zászlóaljam egy rohamszázadával a hídfőállás megtisztítására. Korán hajnalban indultam, és még menet közben kellett harcra, gránátdobásra, puskakezelésre kioktatni egy csomó ideküldött leventét is. Már csak épp ezek hiányoztak!
A támadást a gátőrházól indítottam, az egység csatárláncban haladt, velem egy sorban. Nálam egy német gyártmányú géppisztoly és egy kenyérzsáknyi kézigránát a régebbi bevált szokásaimhoz híven. A segédtisztemmel és Czakóval a jobbszárnyon, a töltés mellett mentem előre. A töltésen két fő felderítőm, illetve biztosítóm haladt, akiknek a feladata a Tisza felé eső kukoricás figyelése és jelzése volt. A terep teljesen nyílt, enyhe köd tette homályossá a messzire való látást, ezért úgy ment előre a támadás, mintha szellemek meneteltek volna a sejtelmes ködben halált hozó törtetéssel.
Eddig csend volt, de egypár óra múlva, mintha az orosz tüzérséget valaki felébresztette volna, a belátható szabad mezőt elárasztották tűzcsapásaikkal, tőlem jobbra-balra közepes ágyúk lövedékei robbantak és csináltak gránáttölcséreket. Még a csendes időben a legényem ellátott tokajival, és csodák csodája, lőhetett a tüzérség, mire agyam felfogta, mi történik, már be is csapódott, tehát lefeküdni már felesleges volt. Így volt aztán minden becsapódásnál. Most kezdtem megérteni a vodka hatását rohamban.
Már jól benne voltunk a délelőttben, amikor a Tisza-töltésen haladó járőröm ellenséget jelzett. A támadást a lapályon leállítottam. A jelentés szerint a töltés túloldalán a kukoricásban egy szakasznyi orosz alszik, illetve most szedelőzködik. A töltés oldalára fektettem egypár emberemet azzal, hogy ha én lövök, ők is lőjenek, akár a levegőbe, és aztán kézigránátokat dobáljanak a töltés túlsó oldalára. Ezek után én Czakóval felugrottam a töltésre, és megláttam a szedelőzködő oroszokat, kapkodták magukra szerelvényeiket. Rájuk fogtam a géppisztolyomat, meghúzom a ravaszt, és semmi. Csütörtök. Akármennyi tokaji volt is bennem, a félelemtől majd elájultam. Visszaugrottam a töltésen levő vesszőkazal mögé, rángattam azt a nyomorult fegyvert, és egyszer csak működni kezdett. Ismét felugrottam a töltésre, kilőttem rájuk az egész tárat, majd ledobtam a géppisztolyt, előkaptam a kézigránátokat, és félelmetes „hajrá”-kiáltással egyre-másra dobáltam közéjük.
Rémes kavarodás keletkezett, egy csomó sebesültjük, halottjuk lehetett, mert ezek elszállításával foglalkoztak, és közben otthagytak egy golyószórót és két géppuskát. Ezeket gyorsan felhoztuk a töltésre, és a bennük lévő lőszereket kilőttük a kukoricásra. Közben a töltés oldalán ott feküdtek teljesen berezelve a levente ifjak, akiket azonnal visszaküldtem.
Az esemény után vettem észre, hogy az egységem mögött tábori csendőrök jöttek, talán katonaszökevények után kutattak. Hát ha ilyesmire van egészséges katona, akkor erre is legyen. Beállítottam őket a támadásba, és velük szállíttattam vissza a zsákmányolt fegyvereket az ezredparancsnokságra. Hogy közben mi történt, azt soha nem tudtam meg, mert a fegyverek és a csendőrök nem érkeztek meg. Ezek után az történt, hogy Harkay ezredes az egész eseményt nem hitte el. Nagyon bosszantott a dolog, el lehet képzelni. Szerencsére tartott még a tokajiból.
Délutánra Tiszatardos, majd Tiszaladány felé nyomultunk előre tüzérségi tűzben, majd egy tanyánál igen erős sorozatvetőtűz közepébe kerültünk. Hasra fekve fogadtam a csapást, de hamarosan azt hittem, hogy máris meghaltam, mert barátom, Pusztai Péter főhadnagy — akit zászlóaljamhoz osztottak be — rám feküdt, de úgy menekült a repeszek elől, mintha ő lenne alul. „Péter! Én ittam fölös mennyiségben tokaji aszút, nem te! De a helyzet nekem megfelelő, mert megvédesz a szilánkoktól.” Péter kipirult, félelemtől tüzes arccal feküdt rajtam. Sajnos elég sokáig tartott az a sorozatvető tűzelborítás, úgyhogy sokáig feküdtünk egy helyben. Az oroszok, úgy látszik, jól bemértek bennünket.
Egy kis tűzszünet után folytattuk tisztogató hadműveleteinket, és ennek kapcsán találkoztam egy huszárszázad szakaszparancsnokával, Csécsey Ernő hadapród őrmesterrel, aki a lovakat hátrahagyva igen vitézül vitte ellentámadásba szakaszát, amint erről (kis sajtóhibával) az itt látható Tájékoztató híradása is tanúskodik.
A nap lenyugodott, és elégedettek lehettünk: csapataink, hős katonáim megtették a magukét.
Napokon keresztül olyan állóharcok következtek, amelyek nem okoztak nagy gondot, veszteségeink sem voltak jelentősek, hacsak a saját gondatlanságból eredőt nem említem meg, ami még annál is fájdalmasabb, mint amit az ellenség okoz.
A gátőrházban laktam már napok óta, és innen irányítottam a harcokat, ami tulajdonképpen szinte első vonalnak számított, mert a töltés alatt voltam, mellettem az aknavetők tüzelőállása, aminek a tüzével erősen visszavetettük az oroszokat.
Egyik sortűz alkalmával irtózatos robbanást hallottam az aknavetők felől. Láttam, hogy az állásban halottak és sebesültek vannak. Először azt hittem, hogy az orosz tüzérség találta telibe az aknavetőket. Az egyik aknavetőcső darabokra robbanva feküdt a földön, s ebből már látszott, hogy csőrobbanás történt, mégpedig rátöltésből eredően. A vetők túl közel álltak egymáshoz. A sorozattűznél, amikor egymás után eresztik a csőbe az aknákat, a kilövés robbanására figyelnek. Robbanás, jöhet a következő.
A pórul járt vető valószínűleg a szomszédja kilövését vélte a magáénak, s emiatt hamarabb tette bele az aknát, mint hogy az előző kirepült volna, s így rátöltve, a csőben robbant mind a kettő. Szomorú nap volt ez. Hiszen eddig az első vonalban alig volt veszteségünk.
Én magam már odáig züllöttem az aszútól, hogy már időnként nevetni is volt kedvem, pedig nem sok nevetnivaló történt körülöttem. Az itt eltöltött pár hét szinte pihenőnek számított az állandó utóvédharcok után, amikor tulajdonképpen egyetlen nyugodt percünk sem volt. Még az is előfordult, hogy ágyban aludtam, és még az is, hogy naponta lehúztam a csizmámat, nem is beszélve arról, hogy meg is fürödtem. A napi borotválkozást azért nem hagytam el, mert attól olyan érzésem volt, mintha tisztálkodtam volna.
Október végét és november nagyobbik részét töltöttük ezekben az állásokban, és erre azért is emlékezem pontosan, mert november 16-án van a névnapom, és erre az alkalomra a királyi szakács meg akarta mutatni, hogy mit tud. Hát megmutatta. A kastély ebédlőjében volt vacsorára terítve egy hosszú asztalon. Erre a vacsorára hivatalos volt a zászlóaljam tisztikara. Hogy ki rendezte, ki intézte a meghívottakat, az is a meglepetések közé tartozott. A vacsora valóban királyi, az utána felszolgált tokaji aszú pedig fenséges volt. Akadt közöttünk zongorista is, úgyhogy az az estély egészen békebeli hangulatú lehetett volna. De valamelyiknek (aki több üveggel ivott, mint amennyit bírt) az az idióta ötlete támadt, hogy felvisz egy kis gránátvetőt a lapos kastélytetőre, és az oroszok felé lead egypár lövést. Tiszteletlövést, mert ezzel a kis gránátvetővel (4 cm-es) nem is lehetett addig ellőni. Arra viszont jó volt, hogy a torkolattűzzel felhívjuk magunkra a figyelmet, hogy: „ide figyeljetek ruszkik: itt vagyunk.”
Báj — kastély ezr. HÁP a faluban. Tisza-parti harcok II.
Az oroszok a rádiót, tüzelőállásokat szinte egy-két perc alatt bemérték, és már lőttek is mindenféle kaliberű ágyúval (aknavetőkkel itt nem értek el), porzott a kastélyban minden, mert nem is kell mondanom, hogy félelmetes pontossággal belőtték a kastélyt. A szerencse talán az volt, hogy a tüzérségi gránát is a felső szinten robban, legfeljebb csak beszakította az alsó szint mennyezetét, ahol mi tartózkodtunk.
Ettől függetlenül az éjszakát a kastélyban, ágyban töltöttem, hogy a névnapi ünnepség teljes legyen. Az elkövetőket pedig megkértem, hogy menjenek ki az első vonalba, és állapítsák meg, vajon honnan lőnek az oroszok, Tiszalökről vagy Tiszadadáról? A fiúk nem örültek a feladatnak, de azért kimentek. Amilyen állapotban voltak, mindegy volt nekik, hogy ágyban vagy kukoricásban aludtak az éjszaka. Valószínűleg nagyon csodálkoztak ébredéskor, vajon hogyan is kerülhettek oda.
Nemsokára akkora orosz erők gyülekeztek össze a hídfőben, hogy a vonalak már nem voltak itt tarthatók. A következő védelmi lehetőség már csak Szerencs és hegyesebb környéke, vagyis a Hernád völgye volt mint nyitott út a visszavonulásra.
Báj falu. Tisza-parti harcok I.
Az ezredem Báj községben szállásolt be, az ezredparancsnokság egy mellékutca házába került. Nekem a kastély jutott, amit azért nem foglalt el Harkay ezredes úr, mert a térképen jelölve volt, és tetejéről a Tisza felé jó kilátás nyílt. Az ezredes úr mindig kényes volt harcálláspontja helyére, valószínű, hogy nyugodtan akart dolgozni. De az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a folyamatos utóvédharc annyira kikészített, hogy azt kértem, váltson fel egy kis időre. Meg is tette, pihenőt adott; nem engedte, hogy zászlóaljammal az első vonalban harcoljak, hanem a kastélyt jelölte ki harcálláspontomul a törzsem és közvetlen parancsnokaim számára.
A nyugalom nem tartott sokáig, talán csak két napig. Az történt ugyanis, hogy a meredek Tisza-parti részen lévő I. zászlóalj parancsnoka elesett. Ide új parancsnokot neveztek ki. Ezt a Németh nevű fiatal hadnagyot akkor avatták a Ludovikán, és fekete szalonnadrágban vonult be átvenni az I. zlj. parancsnokságát, amely nem volt több egy század erőnél (a III. zlj. nemkülönben.)
A másnapi váltásra engem rendeltek ki, hogy megnézzem, minden rendben van-e. Alig hagytam el Báj községet déli irányban a Tisza felé, már hozta két katona hordágyon az új hadnagyot, aki olyan súlyosan megsebesült, hogy még aznap meg is halt. (Ezen a partszakaszon próbálkoztak az oroszok átkelni rohamcsónakokkal, de a meredek partról könnyedén visszaverték őket. Bevárták egész közelre, és kézigránátokat dobáltak a csónakokba. Egy ilyen alkalommal esett el, illetve sebesült meg Németh hadnagy is, mivel ezeket a próbálkozásokat aknavető- és sorozatvetőtűzzel támogatták. Még néhányszor próbálkoztak, aztán abbahagyták.)
A továbbiakban Tiszalök-Tiszaeszlár területéről képeztek súlyt, és itt kezdték építeni az átkelőhidat, ami egypár nap alatt el is készült, de közben a sekélyebb partszakaszokon erősen felfegyverzett 3-4 géppuskával ellátott, megerősített felderítőegységeket dobtak át. Ezek a kukoricásban jól rejtve tudtak meglapulni.
Száz szó, mint egy, ismét az első vonalban pihenhettem ki fáradalmaimat. A Tisza-töltés közvetlen közelében volt egy gátőrház, sajnos a térképen is jelölve volt, de más választás nem lévén, itt rendezkedtem be. Egy konyhaféléből és egy kis szobából állott az egész. Négy aknavetőmet az udvaron ásattam be tüzelőállásba, mivel innen át tudtam lőni velük a Tisza túlpartjára. Az oroszok már közepes tüzérséggel is kezdték lőni állásainkat, ezért a konyhában mély fedezéket ásattam, hogy alkalomadtán a tüzérségi repeszek ellen ide tudjunk beugrani.
A harcálláspontomról — a töltés innenső oldalán — jó kilátás nyílt, az oroszok viszont nem láttak ide. Az oroszok átkelését jó pár napig meg tudtuk akadályozni, mivel az aknavető megfigyelőm a Tisza partján volt, és így minden mozgást észlelt (igaz, hogy csak nappal), és a jelentősebb tömörülésekre adtunk le nagyobb erősségű tűzcsapásokat, úgy kb. 5 vagy 10 sorozatlövést csövenként. Ez már jókora és erélyes figyelmeztetés volt arra, hogy azért figyelünk is, és erőnk is van. Az ő aknavetőikkel szemben előnyünk egy km volt, így ők már engem nem értek el a 80 mm-es vetőikkel, amit egyébként nagy szeretettel használtak még egyes emberekre és golyószóró géppuskafészkekre is.
Az orosz tüzérség szinte szünet nélkül lőtte a tervezett hídfőállásait, Bájtól a Sebő-tanyáig a terület állandó tüzérségi tűz alatt állott. Később, amikor már gyalogosegységei ezen a parton megjelentek, még erősebb támogatást adtak csapataiknak. Így aztán napokon belül megkezdődtek a súlyos harcok, előbb csak kisebb egységekkel szemben, később már hadosztálynyi erők álltak ezredünk előtt.
Már nagyon rám fért volna egy kis pihenés. Hallgatva segédtisztem és törzsem noszogatására, aludtam egy jó pár éjszakát. Jólesett a féltésük és gondoskodásuk, amelynek egyik mozgatója Czakó törzsőrmester volt. Ő volt az, aki nem volt hajlandó tőlem két méternél messzebb menni, mert babonás félelemmel hitte, hogy valami túlvilági csoda véd, és mellettem ő életben fog maradni. (Így is lett.)
A kastélyt a németek ugyan kifosztották, de a bútorok még benne voltak, így alvási, tartózkodási és élelmezési helyünk volt. A beosztottaim gondoskodásának egyik jele volt, hogy tudtom nélkül egy igazi mesterszakácsot kerítettek valahonnan: s nem is akárkit, hanem Mihály, román király szökött szakácsát. Ettől kezdve jó ideig „királyi” ellátásban volt részem.
A németek a kastély borpincéjét is kirabolták, és nagy mennyiségű (több mint 50 éves) tokaji aszút vittek el, ami el volt ásva a pincében. A mieink sem voltak hülyébbek, tovább ástak, és még egypár száz (kb. 3 dl-es) üvegre bukkantak. Ezek után lettem aztán igazán bátor a harcokban, mert az édeskés aszú nagyon ízlett, és pótolta az ennivalót is. Életemben nem ittam meg két liternél több bort, de most megváltozott a borhoz való kapcsolatom. Az elkövetkező napokban végrehajtott ellentámadás alkalmával a tüzérség lőhetett, én meg sem rezzentem, le sem feküdtem, és egyetlen repesz sem talált el.
Csak ez kellett a legényeimnek! Még jobban ragaszkodtak hozzá, hogy a közelemben legyenek. Emlegették, hogy „Nahát, a főhadnagy úr milyen bátor, a tüzérségi becsapódásokból az arcára fröccsent a ragacsos föld, aztán csak megtörölte keze fejével arcát, mint a taknyot szokták, és ment előre”.
Ismét én lettem kijelölve zászlóaljam egy rohamszázadával a hídfőállás megtisztítására. Korán hajnalban indultam, és még menet közben kellett harcra, gránátdobásra, puskakezelésre kioktatni egy csomó ideküldött leventét is. Már csak épp ezek hiányoztak!
A támadást a gátőrházól indítottam, az egység csatárláncban haladt, velem egy sorban. Nálam egy német gyártmányú géppisztoly és egy kenyérzsáknyi kézigránát a régebbi bevált szokásaimhoz híven. A segédtisztemmel és Czakóval a jobbszárnyon, a töltés mellett mentem előre. A töltésen két fő felderítőm, illetve biztosítóm haladt, akiknek a feladata a Tisza felé eső kukoricás figyelése és jelzése volt. A terep teljesen nyílt, enyhe köd tette homályossá a messzire való látást, ezért úgy ment előre a támadás, mintha szellemek meneteltek volna a sejtelmes ködben halált hozó törtetéssel.
Eddig csend volt, de egypár óra múlva, mintha az orosz tüzérséget valaki felébresztette volna, a belátható szabad mezőt elárasztották tűzcsapásaikkal, tőlem jobbra-balra közepes ágyúk lövedékei robbantak és csináltak gránáttölcséreket. Még a csendes időben a legényem ellátott tokajival, és csodák csodája, lőhetett a tüzérség, mire agyam felfogta, mi történik, már be is csapódott, tehát lefeküdni már felesleges volt. Így volt aztán minden becsapódásnál. Most kezdtem megérteni a vodka hatását rohamban.
Már jól benne voltunk a délelőttben, amikor a Tisza-töltésen haladó járőröm ellenséget jelzett. A támadást a lapályon leállítottam. A jelentés szerint a töltés túloldalán a kukoricásban egy szakasznyi orosz alszik, illetve most szedelőzködik. A töltés oldalára fektettem egypár emberemet azzal, hogy ha én lövök, ők is lőjenek, akár a levegőbe, és aztán kézigránátokat dobáljanak a töltés túlsó oldalára. Ezek után én Czakóval felugrottam a töltésre, és megláttam a szedelőzködő oroszokat, kapkodták magukra szerelvényeiket. Rájuk fogtam a géppisztolyomat, meghúzom a ravaszt, és semmi. Csütörtök. Akármennyi tokaji volt is bennem, a félelemtől majd elájultam. Visszaugrottam a töltésen levő vesszőkazal mögé, rángattam azt a nyomorult fegyvert, és egyszer csak működni kezdett. Ismét felugrottam a töltésre, kilőttem rájuk az egész tárat, majd ledobtam a géppisztolyt, előkaptam a kézigránátokat, és félelmetes „hajrá”-kiáltással egyre-másra dobáltam közéjük.
Rémes kavarodás keletkezett, egy csomó sebesültjük, halottjuk lehetett, mert ezek elszállításával foglalkoztak, és közben otthagytak egy golyószórót és két géppuskát. Ezeket gyorsan felhoztuk a töltésre, és a bennük lévő lőszereket kilőttük a kukoricásra. Közben a töltés oldalán ott feküdtek teljesen berezelve a levente ifjak, akiket azonnal visszaküldtem.
Az esemény után vettem észre, hogy az egységem mögött tábori csendőrök jöttek, talán katonaszökevények után kutattak. Hát ha ilyesmire van egészséges katona, akkor erre is legyen. Beállítottam őket a támadásba, és velük szállíttattam vissza a zsákmányolt fegyvereket az ezredparancsnokságra. Hogy közben mi történt, azt soha nem tudtam meg, mert a fegyverek és a csendőrök nem érkeztek meg. Ezek után az történt, hogy Harkay ezredes az egész eseményt nem hitte el. Nagyon bosszantott a dolog, el lehet képzelni. Szerencsére tartott még a tokajiból.
Délutánra Tiszatardos, majd Tiszaladány felé nyomultunk előre tüzérségi tűzben, majd egy tanyánál igen erős sorozatvetőtűz közepébe kerültünk. Hasra fekve fogadtam a csapást, de hamarosan azt hittem, hogy máris meghaltam, mert barátom, Pusztai Péter főhadnagy — akit zászlóaljamhoz osztottak be — rám feküdt, de úgy menekült a repeszek elől, mintha ő lenne alul. „Péter! Én ittam fölös mennyiségben tokaji aszút, nem te! De a helyzet nekem megfelelő, mert megvédesz a szilánkoktól.” Péter kipirult, félelemtől tüzes arccal feküdt rajtam. Sajnos elég sokáig tartott az a sorozatvető tűzelborítás, úgyhogy sokáig feküdtünk egy helyben. Az oroszok, úgy látszik, jól bemértek bennünket.
 |
| Tájékoztató, 1945. I. 9. 15. sz. |
A nap lenyugodott, és elégedettek lehettünk: csapataink, hős katonáim megtették a magukét.
Napokon keresztül olyan állóharcok következtek, amelyek nem okoztak nagy gondot, veszteségeink sem voltak jelentősek, hacsak a saját gondatlanságból eredőt nem említem meg, ami még annál is fájdalmasabb, mint amit az ellenség okoz.
A gátőrházban laktam már napok óta, és innen irányítottam a harcokat, ami tulajdonképpen szinte első vonalnak számított, mert a töltés alatt voltam, mellettem az aknavetők tüzelőállása, aminek a tüzével erősen visszavetettük az oroszokat.
Egyik sortűz alkalmával irtózatos robbanást hallottam az aknavetők felől. Láttam, hogy az állásban halottak és sebesültek vannak. Először azt hittem, hogy az orosz tüzérség találta telibe az aknavetőket. Az egyik aknavetőcső darabokra robbanva feküdt a földön, s ebből már látszott, hogy csőrobbanás történt, mégpedig rátöltésből eredően. A vetők túl közel álltak egymáshoz. A sorozattűznél, amikor egymás után eresztik a csőbe az aknákat, a kilövés robbanására figyelnek. Robbanás, jöhet a következő.
A pórul járt vető valószínűleg a szomszédja kilövését vélte a magáénak, s emiatt hamarabb tette bele az aknát, mint hogy az előző kirepült volna, s így rátöltve, a csőben robbant mind a kettő. Szomorú nap volt ez. Hiszen eddig az első vonalban alig volt veszteségünk.
Én magam már odáig züllöttem az aszútól, hogy már időnként nevetni is volt kedvem, pedig nem sok nevetnivaló történt körülöttem. Az itt eltöltött pár hét szinte pihenőnek számított az állandó utóvédharcok után, amikor tulajdonképpen egyetlen nyugodt percünk sem volt. Még az is előfordult, hogy ágyban aludtam, és még az is, hogy naponta lehúztam a csizmámat, nem is beszélve arról, hogy meg is fürödtem. A napi borotválkozást azért nem hagytam el, mert attól olyan érzésem volt, mintha tisztálkodtam volna.
Október végét és november nagyobbik részét töltöttük ezekben az állásokban, és erre azért is emlékezem pontosan, mert november 16-án van a névnapom, és erre az alkalomra a királyi szakács meg akarta mutatni, hogy mit tud. Hát megmutatta. A kastély ebédlőjében volt vacsorára terítve egy hosszú asztalon. Erre a vacsorára hivatalos volt a zászlóaljam tisztikara. Hogy ki rendezte, ki intézte a meghívottakat, az is a meglepetések közé tartozott. A vacsora valóban királyi, az utána felszolgált tokaji aszú pedig fenséges volt. Akadt közöttünk zongorista is, úgyhogy az az estély egészen békebeli hangulatú lehetett volna. De valamelyiknek (aki több üveggel ivott, mint amennyit bírt) az az idióta ötlete támadt, hogy felvisz egy kis gránátvetőt a lapos kastélytetőre, és az oroszok felé lead egypár lövést. Tiszteletlövést, mert ezzel a kis gránátvetővel (4 cm-es) nem is lehetett addig ellőni. Arra viszont jó volt, hogy a torkolattűzzel felhívjuk magunkra a figyelmet, hogy: „ide figyeljetek ruszkik: itt vagyunk.”
Báj — kastély ezr. HÁP a faluban. Tisza-parti harcok II.
Az oroszok a rádiót, tüzelőállásokat szinte egy-két perc alatt bemérték, és már lőttek is mindenféle kaliberű ágyúval (aknavetőkkel itt nem értek el), porzott a kastélyban minden, mert nem is kell mondanom, hogy félelmetes pontossággal belőtték a kastélyt. A szerencse talán az volt, hogy a tüzérségi gránát is a felső szinten robban, legfeljebb csak beszakította az alsó szint mennyezetét, ahol mi tartózkodtunk.
Ettől függetlenül az éjszakát a kastélyban, ágyban töltöttem, hogy a névnapi ünnepség teljes legyen. Az elkövetőket pedig megkértem, hogy menjenek ki az első vonalba, és állapítsák meg, vajon honnan lőnek az oroszok, Tiszalökről vagy Tiszadadáról? A fiúk nem örültek a feladatnak, de azért kimentek. Amilyen állapotban voltak, mindegy volt nekik, hogy ágyban vagy kukoricásban aludtak az éjszaka. Valószínűleg nagyon csodálkoztak ébredéskor, vajon hogyan is kerülhettek oda.
Nemsokára akkora orosz erők gyülekeztek össze a hídfőben, hogy a vonalak már nem voltak itt tarthatók. A következő védelmi lehetőség már csak Szerencs és hegyesebb környéke, vagyis a Hernád völgye volt mint nyitott út a visszavonulásra.
