„Halálraítélt zászlóalj”, így neveztem magunkat már régóta, hiszen utóvédnek lenni már hagyományosan is azt jelentette, hogy elbúcsúztak tőle, fel van áldozva. Sokszor előfordult, hogy hol a magyarok, hol a németek költötték halálhíremet, s ezen senki sem csodálkozott.
1944. október 11. Szászlekencén az ezredparancsnok a beígért eligazításon kijelölte zászlóaljam új védőkörletét a térképen, melyet már csak a sötétség beállta után tudtam elfoglalni. A századokat magam helyeztem személyesen védő-, illetve tüzelőállásba, egyenként megmutatva mindenkinek, hogy „itt beásni, arccal arra”, és az úttal párhuzamos irányt mutattam a kukoricásban.
Zászlóaljam baloldalával egy kövesútra támaszkodott, attól balra idegen egységek foglaltak állást. Jobbszárnnyal az úttól egyenletesen emelkedő terepen a hegy legmagasabb pontjára támaszkodott. A tűzfegyverek zömét itt helyeztem el, oldalazó tűzre számítva. Ez — mint ahogyan később kiderült — szerencsés döntés volt.
A védőállás közepén (a kukoricásban), mint zászlóaljparancsok, az első vonalban beástam magam, és abban a pillanatban el is aludtam. (Előzőleg a bal szomszéd egységnél tett látogatásom alkalmával egy Ludovikáról ismerős hadnaggyal találkoztam, aki az összeköttetést felvéve, erős pálinkával köszöntött, amihez nem voltam hozzászokva. Ez aztán jócskán hozzájárult kimerültségemhez.)
Korán hajnalban arra ébredek, hogy a kukoricásban oroszul beszélgetnek tőlem pár méterre. Idő semmiféle más tevékenységre nem volt, mint arra, hogy magam elé tettem kenyérzsákomat, a lövészgödörbe kiöntöttem a kézigránátkészletemet és egymás után hajigáltam a hangok irányába, miközben teli torokból üvöltöttem, hogy: „hajrá!”
Olyan félelmetes lehetett a hangom az ijedtségtől, hogy egypár géppisztolysorozat után csend lett. Ezt arra használtam fel, hogy kiugrottam a lövészárkomból. Az állások mentén futottam felfelé, a magaslati jobbszárny felé, hogy a helyzetet át tudjam tekinteni, majd intézkedhessem. Felfelé menet több ízben fedetlenül, üres terepen futottam, ezért elég erős tűz kísért utamon. Ez kb. hajnali 5-6 óra között lehetett.
Egypár órán át csend volt, majd nemsokára támadásba lendültek az oroszok. Távcső nélkül is dermesztő látvány tárult elém: a zászlóaljat ez az erős és váratlan támadás kivetette állásaiból.
Parancs és irányítás nélkül is követték a példámat, felhúzódtak a legmagasabb gerincre, és ott tüzelőállást foglaltak a csatárláncban támadó ellenség oldalában. Igen erős gyalogsági tüzet nyitottunk oldalozva, igen hatásosan.
Az első támadó hullámok megtorpantak, a támadás leállt. A beállott szünet épp elegendő volt arra, hogy tűzfegyvereinket jól elrejtett tüzelőállásokba helyezhessük, lőszerrel feltölthessük. Aknavetőseink jó célpontot kaptak a várható még erősebb rohamokra, ami nem is késett sokáig. Az oldalazó tüzünkben, nyílt terepen támadók rémisztő veszteséget szenvedtek. Mégis makacsul, ijesztő egykedvűséggel jöttek a támadó hullámok egymás után. A gerincen lévő tűzfegyvereinkre érthetetlenül, de szerencsére nem figyeltek. Gyanúsan bátran jött egyik hullám a másik után. Aztán észrevettük, hogy olyan részegek, hogy saját halottaikban megbotolva alig tudnak feltápászkodni.
A támadás nem omlott össze, mert egyszerre csak a támadó oroszok hátából kelepelni kezdtek az orosz géppuskák. Sajátjaikat lőtték, és így zavarták őket részegen előre a pusztító tűzbe.
Az egész napos kemény harctól délutánra már holtfáradtan támolyogtunk valamennyien. Lefeküdni nem is mertünk, mert azon nyomban elaludtunk volna a teljes harci zaj ellenére is.
Hátunk mögül egyszer csak sisakos (nekünk, hegyieknek nem volt sisakunk) magyar egységek lopakodását veszem észre, elöl egy százados, aki a zászlóalj parancsnokát keresi. Mikor mondom, hogy megtalálta, mert én volnék az, keményen lejelentkezett.
Jelentette, hogy a hadosztály a megerősítésemre küldte őt, és hozzám osztották be századával. Kijelöltem védőkörletét, megadtam feladatát. Utána letelepedtünk a távbeszélő-készülék mellé a segédtisztemmel együtt. Ekkor egyszerűen feldőltem a kimerültségtől, és elaludtam. (Kb. 3 napja nem aludtam többet napi 3 óránál.)
Erős rázásra ébredtem. A segédtisztem költögetett és nyújtotta kezembe a telefont, azzal, hogy az ezredparancsnok, Harkay ezredes kíván beszélni velem.
A szászlekencei eseményeket (X. 13.) dokumentáló kitüntetés
Ezután egy reménytelen telefonbeszélgetés következett. Harkay ezredes sehogyan sem tudta megérteni azt (vagy nem hitt a fülének), hogy az áttörés szélessége akkora, mint a védővonalam, mivel a hegygerincre vonultunk fel eddigi állásunkra merőlegesen, az oroszok pedig teljes szélességben nyomultak előre. A beszélgetés közben többször is elaludtam. Újabb és újabb költögetések nyomán csak a hadbírósággal való fenyegetést hallottam, de ez egy cseppet sem ijesztett meg: fáradtságom erősebb volt az éhségnél, fázásnál, félelemnél. Október 13. és 15-e közt erős menetben értük el a következő utóvédállást.
1944. október 11. Szászlekencén az ezredparancsnok a beígért eligazításon kijelölte zászlóaljam új védőkörletét a térképen, melyet már csak a sötétség beállta után tudtam elfoglalni. A századokat magam helyeztem személyesen védő-, illetve tüzelőállásba, egyenként megmutatva mindenkinek, hogy „itt beásni, arccal arra”, és az úttal párhuzamos irányt mutattam a kukoricásban.
Zászlóaljam baloldalával egy kövesútra támaszkodott, attól balra idegen egységek foglaltak állást. Jobbszárnnyal az úttól egyenletesen emelkedő terepen a hegy legmagasabb pontjára támaszkodott. A tűzfegyverek zömét itt helyeztem el, oldalazó tűzre számítva. Ez — mint ahogyan később kiderült — szerencsés döntés volt.
A védőállás közepén (a kukoricásban), mint zászlóaljparancsok, az első vonalban beástam magam, és abban a pillanatban el is aludtam. (Előzőleg a bal szomszéd egységnél tett látogatásom alkalmával egy Ludovikáról ismerős hadnaggyal találkoztam, aki az összeköttetést felvéve, erős pálinkával köszöntött, amihez nem voltam hozzászokva. Ez aztán jócskán hozzájárult kimerültségemhez.)
Korán hajnalban arra ébredek, hogy a kukoricásban oroszul beszélgetnek tőlem pár méterre. Idő semmiféle más tevékenységre nem volt, mint arra, hogy magam elé tettem kenyérzsákomat, a lövészgödörbe kiöntöttem a kézigránátkészletemet és egymás után hajigáltam a hangok irányába, miközben teli torokból üvöltöttem, hogy: „hajrá!”
Olyan félelmetes lehetett a hangom az ijedtségtől, hogy egypár géppisztolysorozat után csend lett. Ezt arra használtam fel, hogy kiugrottam a lövészárkomból. Az állások mentén futottam felfelé, a magaslati jobbszárny felé, hogy a helyzetet át tudjam tekinteni, majd intézkedhessem. Felfelé menet több ízben fedetlenül, üres terepen futottam, ezért elég erős tűz kísért utamon. Ez kb. hajnali 5-6 óra között lehetett.
Egypár órán át csend volt, majd nemsokára támadásba lendültek az oroszok. Távcső nélkül is dermesztő látvány tárult elém: a zászlóaljat ez az erős és váratlan támadás kivetette állásaiból.
Parancs és irányítás nélkül is követték a példámat, felhúzódtak a legmagasabb gerincre, és ott tüzelőállást foglaltak a csatárláncban támadó ellenség oldalában. Igen erős gyalogsági tüzet nyitottunk oldalozva, igen hatásosan.
Az első támadó hullámok megtorpantak, a támadás leállt. A beállott szünet épp elegendő volt arra, hogy tűzfegyvereinket jól elrejtett tüzelőállásokba helyezhessük, lőszerrel feltölthessük. Aknavetőseink jó célpontot kaptak a várható még erősebb rohamokra, ami nem is késett sokáig. Az oldalazó tüzünkben, nyílt terepen támadók rémisztő veszteséget szenvedtek. Mégis makacsul, ijesztő egykedvűséggel jöttek a támadó hullámok egymás után. A gerincen lévő tűzfegyvereinkre érthetetlenül, de szerencsére nem figyeltek. Gyanúsan bátran jött egyik hullám a másik után. Aztán észrevettük, hogy olyan részegek, hogy saját halottaikban megbotolva alig tudnak feltápászkodni.
A támadás nem omlott össze, mert egyszerre csak a támadó oroszok hátából kelepelni kezdtek az orosz géppuskák. Sajátjaikat lőtték, és így zavarták őket részegen előre a pusztító tűzbe.
Az egész napos kemény harctól délutánra már holtfáradtan támolyogtunk valamennyien. Lefeküdni nem is mertünk, mert azon nyomban elaludtunk volna a teljes harci zaj ellenére is.
Hátunk mögül egyszer csak sisakos (nekünk, hegyieknek nem volt sisakunk) magyar egységek lopakodását veszem észre, elöl egy százados, aki a zászlóalj parancsnokát keresi. Mikor mondom, hogy megtalálta, mert én volnék az, keményen lejelentkezett.
Jelentette, hogy a hadosztály a megerősítésemre küldte őt, és hozzám osztották be századával. Kijelöltem védőkörletét, megadtam feladatát. Utána letelepedtünk a távbeszélő-készülék mellé a segédtisztemmel együtt. Ekkor egyszerűen feldőltem a kimerültségtől, és elaludtam. (Kb. 3 napja nem aludtam többet napi 3 óránál.)
Erős rázásra ébredtem. A segédtisztem költögetett és nyújtotta kezembe a telefont, azzal, hogy az ezredparancsnok, Harkay ezredes kíván beszélni velem.
A szászlekencei eseményeket (X. 13.) dokumentáló kitüntetés
Ezután egy reménytelen telefonbeszélgetés következett. Harkay ezredes sehogyan sem tudta megérteni azt (vagy nem hitt a fülének), hogy az áttörés szélessége akkora, mint a védővonalam, mivel a hegygerincre vonultunk fel eddigi állásunkra merőlegesen, az oroszok pedig teljes szélességben nyomultak előre. A beszélgetés közben többször is elaludtam. Újabb és újabb költögetések nyomán csak a hadbírósággal való fenyegetést hallottam, de ez egy cseppet sem ijesztett meg: fáradtságom erősebb volt az éhségnél, fázásnál, félelemnél. Október 13. és 15-e közt erős menetben értük el a következő utóvédállást.
