Az ezredparancsnok 1944. X. 19. 1415-kor küldött parancsa intézkedik Barlafalu védelmezéséről. A parancs helyi ismeretek nélkül, térképen született meg, mivel az ezredparancsnokoknak felderítési információi nem voltak. Ez kiderül a parancsnak abból a részéből is, amely a felderítő szakasz visszaérkezéséről érdeklődik.
Harcálláspontom Barlafalu ÉNy-on az utolsó előtti házban volt, a falu főútvonala mentén. Ez a főútvonal kb. 2,5 km-en át nyílegyenes volt. A nap folyamán, délelőtt személyesen voltam eligazításon Remetemezőn (az ezredparancsnokságon), és onnan a törzsemhez egy kivénhedt hintón két szép lipicaival jöttem vissza Barlafaluba. Hogy ez a fogat kié volt, honnan került ide, erre már nem is emlékszem. De nem is ez a lényeg, hanem az ezzel kapcsolatos epizód. Már a harcálláspontomat képező ház felé közeledtünk, amikor a hosszú, egyenes út vége felől ágyútűz villanása látszott, ami csak páncéltörő ágyú lehetett, amit szerencsére láttam, és azt kiabáltam, hogy „ugrás az árokba”. Az „árokba” szó már a levegőben talált bennünket, mert fejest ugrottunk lefelé. Alig értünk földet, a gránát telibe találta a fogatot, úgyhogy többé nem volt se szép lipicai, se szép Esterházy-hintó, de mi négyen a kocsissal együtt épen maradtunk. A házba érve egy nagyot ettünk, mivel arra sem emlékeztünk, hogy utoljára mikor történt velünk ilyesmi.
Mikor elolvastam az ezredparancs végét, azt hittem, hogy nevetőgörcsöt kapok. Ajánlást tesz, hogy hová tegyem tüzelőállásba a páncéltörő ágyúmat, azt a pici öblű löveget, ami legfeljebb arra volt alkalmas, hogy egy géppuskafészket vagy golyószóróst kilőjön. De ha azzal egy T—34-esre rálőnénk, az oroszok legfeljebb a röhögéstől pusztulnának el. A másik mondata a „sajtcédulás” parancsnak az volt, hogy: „Ház ne essék az ellenség kezébe!”
Ezen is túl voltunk már, anakronizmus volt, mivel az előző éjjel a falu házainak nagy részében már oroszok voltak, hiszen korábban jelentettem, hogy az oroszok egész éjjel kopácsoltak, építették a Szamoson a hidat, mégpedig szokásuk szerint a víz színe alatt 15-20 cm-rel, hogy a légifelderítés ne vegye észre.
Harkay ezredes harcparancsa (1994. X. 19. 1415h)
A hátoldal. Aláíró Temessy Imre hadnagy ezredsegédtiszt
Tehát az oroszok már bent voltak a faluban, hídfőállást építettek ki. Azonban a parancsot csak úgy lehetett végrehajtani, hogy az oroszokat kiverjük a házakból. Erre szerveztem két rohamcsoportot, egyiket az út nyugati házsorára, a másodikat a keleti házsorra. Pontosan kiválogattam az erre alkalmas embereket, és megfelelő fegyverekkel, lőszerrel és főleg sok kézigránáttal láttam el a csoportokat. Kézigránátból utánpótlásra is intézkedtem. A nyugati rohamcsoport parancsnokául magamat neveztem ki. A támadás kezdetét este 11 órára tűztem ki. Ez volt az az időpont a tapasztalatom szerint, amikor már megvacsoráztak, megfelelő mennyiségű vodkát megittak, nappal átfáztak, és bebújtak az istállók és színek szénái, szalmái közé jót aludni.
Azonkívül, hogy a parancsot végre kellett hajtani, ez a vállalkozás volt az egyetlen lehetőség arra, hogy mint utóvédzászlóalj, a megparancsolt időpontig tartani tudjam állásaimat. Ha ugyanis megvárom a reggelt, az oroszok teljesen felvonulva támadásra indulnak, erejük emberben és fegyverzetben kb. tízszerese volt a miénknek. Az éjjeli várható zűrzavar elgondolkoztatja őket, hogy vajon honnan vették erejüket egy támadó vállalkozáshoz, nem főerőkkel találták-e magukat szembe. Az embereim hangulata jó volt, pláne, mikor közöltem, hogy az egyik rohamosztagot én vezetem, és én leszek minden házban az első, aki betör kézigránáttal, a csoport tagjai csak utánam jöhetnek. Ezt a magatartásomat már a korábbi harcokból ismerték, és biztonságban érezték magukat velem, mert tudták, hogy semmi olyant nem kívánok tőlük, amit magam ne tennék meg.
Alig tudtunk a kezdő időpontra felkelni, hiszen a kimerültségtől már szürkületkor lefeküdt, aki tudott. Indulás előtt mindenki ellenőrizte szerelvényét, hogy nincs-e rajta menet közben zörgő holmi, mert a kezdést halálos csendben kellett indítani. A keleti csoporttal a megbeszélés szerint külön összeköttetést nem szerveztünk meg, csak annyit, hogy a harci zajból fogunk tudni egymásról, hogy ki hol tart, egymást nagyon ne előzzük meg, mert akkor valahol az orosz a hátunkba kerülhet.
Igen nehéz leírni ezt az éjszakát a maga valóságában, mert a harci zaj olyan jellegű volt, hogy az orosz főerők azt hihették, hogy ők támadnak bennünket a heves utcai harcban. Villámlottak a gránátbecsapódások, itt-ott tüzet is fogott a szalma-széna-pajta. Égni kezdett, de erre szükség is volt, mert ezek tüzénél lehetett valamit látni.
Az én csoportom nagyszerűen harcolt, és a harmadik háznál már nem engedtek elsőnek, hanem védelmezni kezdtek azzal, hogy elém ugrottak, és ők rohamoztak elsőként.
Fegyverropogás, kézigránát-robbanások, „hajrá”-kiáltások, sikolyok vegyültek az éjszakába.
Még a falu felével sem végeztünk, mikor már reszketett kezünk-lábunk a fáradtságtól, a félelemtől! Hideg volt az éjszaka, de senki nem fázott. Az embereim arca mocskos, fekete, izzadt volt, nehezen lehetett felismerni az éj sötétjében, hogy ki kicsoda. Mindenesetre minden jól működött.
Ezek után nem a megérdemelt pihenő következett. Mire kivilágosodott, az orosz készülődés nagyobb támadásra bontakozott ki. A szomszéd németekkel összeköttetést már nem lehetett felvenni, mert már korábban visszavonultak, anélkül, hogy bennünket értesítettek volna.
A határidő a kitartásra már lejárt, azonban ha most visszavonulunk, akkor az oroszok visszavonuló ezredünket, hadosztályunkat menetben tudják megtámadni, és ez katasztrófa lenne. Ezért még Barlafalu két oldalán színlelt támadásokat hajtottunk végre, mire az oroszok nagyobb felvonulásra kényszerültek, ami idő elegendő volt arra, hogy csapataink veszteség nélkül vonulhassanak vissza. Hogy velünk mi lesz, azt még nem tudtuk, és nem is mérlegeltük, majd csak lesz valami, és ez a valami nem erőnktől és nem kitartásunktól, hanem inkább a szerencsénktől függött. Az utolsó parancs szerint eligazítás Remetemező község templománál. Már előre tudtam, hogy itt sem lesz eligazító, annál kevésbé, mivel időn túl tartottuk magunkat. Ilyenkor kelt szárnyra újra és újra a hír, hogy a Sebő zászlóalj elveszett, az utóvédegységek előretervezett sorsa szerint.
(a hátoldalon:)Sebők főhadnagy urnak, 22/II. tartalékzászlóalj parancsnokának
Harcálláspontján
1.) A harcelőőrsben lévő szakaszát Nagy hadnagy urnak alárendeltem.2.) A jobb szomszéd németekkel való összeköttetést felvevő felderítő szakasza a /:II. szakasz:/ visszajött-e már? Azzal az összeköttetés megvan? Már a németekkel! Készüljön fel Barlafalu Dél irányában ellentámadásra abban az esetben, ha az ellenség ott betörne. Nyugatról Északnyugati irányba a betört ellenségre3.) Szemrevételezzen, hogy Barlafalu Délen lehet-e a fő ellenállási vonal és a falu Déli kijárata között egy második vonalat, reteszállást kiépíteni, és milyen messze esne az az első vonaltól? Ház ne essen az ellenség kezébe.44.X.19. 1415
Harkay ezredes
megsegítését szemrevételezze, az erős 26. határvadász zászlóaljat pedig felszólítottam a 22/II. hathatós támogatására.
Pótlás!4.) Hol van a páncéltörő ágyúja tüzelőállásban? Milyen feladattal? Célszerű volna Barlafalu Nyugat kijáratára, hogy a község műutjára valamint Nyugatra, a terepre.p. h.
Temessy hadnagy
(ezred másodsegédtiszt)
Harcálláspontom Barlafalu ÉNy-on az utolsó előtti házban volt, a falu főútvonala mentén. Ez a főútvonal kb. 2,5 km-en át nyílegyenes volt. A nap folyamán, délelőtt személyesen voltam eligazításon Remetemezőn (az ezredparancsnokságon), és onnan a törzsemhez egy kivénhedt hintón két szép lipicaival jöttem vissza Barlafaluba. Hogy ez a fogat kié volt, honnan került ide, erre már nem is emlékszem. De nem is ez a lényeg, hanem az ezzel kapcsolatos epizód. Már a harcálláspontomat képező ház felé közeledtünk, amikor a hosszú, egyenes út vége felől ágyútűz villanása látszott, ami csak páncéltörő ágyú lehetett, amit szerencsére láttam, és azt kiabáltam, hogy „ugrás az árokba”. Az „árokba” szó már a levegőben talált bennünket, mert fejest ugrottunk lefelé. Alig értünk földet, a gránát telibe találta a fogatot, úgyhogy többé nem volt se szép lipicai, se szép Esterházy-hintó, de mi négyen a kocsissal együtt épen maradtunk. A házba érve egy nagyot ettünk, mivel arra sem emlékeztünk, hogy utoljára mikor történt velünk ilyesmi.
Mikor elolvastam az ezredparancs végét, azt hittem, hogy nevetőgörcsöt kapok. Ajánlást tesz, hogy hová tegyem tüzelőállásba a páncéltörő ágyúmat, azt a pici öblű löveget, ami legfeljebb arra volt alkalmas, hogy egy géppuskafészket vagy golyószóróst kilőjön. De ha azzal egy T—34-esre rálőnénk, az oroszok legfeljebb a röhögéstől pusztulnának el. A másik mondata a „sajtcédulás” parancsnak az volt, hogy: „Ház ne essék az ellenség kezébe!”
Ezen is túl voltunk már, anakronizmus volt, mivel az előző éjjel a falu házainak nagy részében már oroszok voltak, hiszen korábban jelentettem, hogy az oroszok egész éjjel kopácsoltak, építették a Szamoson a hidat, mégpedig szokásuk szerint a víz színe alatt 15-20 cm-rel, hogy a légifelderítés ne vegye észre.
Harkay ezredes harcparancsa (1994. X. 19. 1415h)
A hátoldal. Aláíró Temessy Imre hadnagy ezredsegédtiszt
Tehát az oroszok már bent voltak a faluban, hídfőállást építettek ki. Azonban a parancsot csak úgy lehetett végrehajtani, hogy az oroszokat kiverjük a házakból. Erre szerveztem két rohamcsoportot, egyiket az út nyugati házsorára, a másodikat a keleti házsorra. Pontosan kiválogattam az erre alkalmas embereket, és megfelelő fegyverekkel, lőszerrel és főleg sok kézigránáttal láttam el a csoportokat. Kézigránátból utánpótlásra is intézkedtem. A nyugati rohamcsoport parancsnokául magamat neveztem ki. A támadás kezdetét este 11 órára tűztem ki. Ez volt az az időpont a tapasztalatom szerint, amikor már megvacsoráztak, megfelelő mennyiségű vodkát megittak, nappal átfáztak, és bebújtak az istállók és színek szénái, szalmái közé jót aludni.
Azonkívül, hogy a parancsot végre kellett hajtani, ez a vállalkozás volt az egyetlen lehetőség arra, hogy mint utóvédzászlóalj, a megparancsolt időpontig tartani tudjam állásaimat. Ha ugyanis megvárom a reggelt, az oroszok teljesen felvonulva támadásra indulnak, erejük emberben és fegyverzetben kb. tízszerese volt a miénknek. Az éjjeli várható zűrzavar elgondolkoztatja őket, hogy vajon honnan vették erejüket egy támadó vállalkozáshoz, nem főerőkkel találták-e magukat szembe. Az embereim hangulata jó volt, pláne, mikor közöltem, hogy az egyik rohamosztagot én vezetem, és én leszek minden házban az első, aki betör kézigránáttal, a csoport tagjai csak utánam jöhetnek. Ezt a magatartásomat már a korábbi harcokból ismerték, és biztonságban érezték magukat velem, mert tudták, hogy semmi olyant nem kívánok tőlük, amit magam ne tennék meg.
Alig tudtunk a kezdő időpontra felkelni, hiszen a kimerültségtől már szürkületkor lefeküdt, aki tudott. Indulás előtt mindenki ellenőrizte szerelvényét, hogy nincs-e rajta menet közben zörgő holmi, mert a kezdést halálos csendben kellett indítani. A keleti csoporttal a megbeszélés szerint külön összeköttetést nem szerveztünk meg, csak annyit, hogy a harci zajból fogunk tudni egymásról, hogy ki hol tart, egymást nagyon ne előzzük meg, mert akkor valahol az orosz a hátunkba kerülhet.
Igen nehéz leírni ezt az éjszakát a maga valóságában, mert a harci zaj olyan jellegű volt, hogy az orosz főerők azt hihették, hogy ők támadnak bennünket a heves utcai harcban. Villámlottak a gránátbecsapódások, itt-ott tüzet is fogott a szalma-széna-pajta. Égni kezdett, de erre szükség is volt, mert ezek tüzénél lehetett valamit látni.
Az én csoportom nagyszerűen harcolt, és a harmadik háznál már nem engedtek elsőnek, hanem védelmezni kezdtek azzal, hogy elém ugrottak, és ők rohamoztak elsőként.
Fegyverropogás, kézigránát-robbanások, „hajrá”-kiáltások, sikolyok vegyültek az éjszakába.
Még a falu felével sem végeztünk, mikor már reszketett kezünk-lábunk a fáradtságtól, a félelemtől! Hideg volt az éjszaka, de senki nem fázott. Az embereim arca mocskos, fekete, izzadt volt, nehezen lehetett felismerni az éj sötétjében, hogy ki kicsoda. Mindenesetre minden jól működött.
Ezek után nem a megérdemelt pihenő következett. Mire kivilágosodott, az orosz készülődés nagyobb támadásra bontakozott ki. A szomszéd németekkel összeköttetést már nem lehetett felvenni, mert már korábban visszavonultak, anélkül, hogy bennünket értesítettek volna.
A határidő a kitartásra már lejárt, azonban ha most visszavonulunk, akkor az oroszok visszavonuló ezredünket, hadosztályunkat menetben tudják megtámadni, és ez katasztrófa lenne. Ezért még Barlafalu két oldalán színlelt támadásokat hajtottunk végre, mire az oroszok nagyobb felvonulásra kényszerültek, ami idő elegendő volt arra, hogy csapataink veszteség nélkül vonulhassanak vissza. Hogy velünk mi lesz, azt még nem tudtuk, és nem is mérlegeltük, majd csak lesz valami, és ez a valami nem erőnktől és nem kitartásunktól, hanem inkább a szerencsénktől függött. Az utolsó parancs szerint eligazítás Remetemező község templománál. Már előre tudtam, hogy itt sem lesz eligazító, annál kevésbé, mivel időn túl tartottuk magunkat. Ilyenkor kelt szárnyra újra és újra a hír, hogy a Sebő zászlóalj elveszett, az utóvédegységek előretervezett sorsa szerint.
