Mivel a hadműveleti naplókat és általában minden iratot megsemmisítettünk a visszavonulás kezdetén, nehéz utólag megállapítani, hogy melyik szeptemberi napon kezdtük meg a kiürítést. (A Friessner német tábornok könyvében szereplő kiürítési vázlat szerint erre kb. szeptember 20. és 25. között kerülhetett sor. Az 1998 nyarán rendezett gyimesközéploki veterántalákozó résztvevői szerint az a hatalmas dörgéssel, villámlással kísért vihar, amelyben a kitörést végrehajtottuk, s amelyre valamennyien emlékeztünk, vasárnapra, tehát 17-ére esett. Eszerint a kitörés megkezdésére 16-án este kerülhett sor.)
Miután az utolsó nappal a szokásos harci tevékenységgel telt el, semmilyen akadály nem mutatkozott az igazi főprogram végrehajtására való felkészülésben. Az esti programot mindannyian kívülről tudtuk már. Csodálatosan működött minden; még most is csodálattal gondolok az események lefolyására.
Sem a legénység, sem én nem tudhattuk, hogy vajon Középlokon, Felsőlokon mi történt, s főleg mi lett a harcok kimenetele a vízválasztón, ahol az út Csíkszereda felé vezet. Én azt feltételeztem, hogy ezek az utak már nem jöhetnek számításba a visszavonulással kapcsolatban. A legénység csak a tisztjeiben bízhatott. Ez a bizalom jelenthette számukra az egyetlen menekülési lehetőséget is. Ez annyira megnövelte a felelősségemet, hogy szinte hipnotizáltam saját magamat a végrehajtás sikerére. Lehet, hogy az ellenséget is?
Minden egységemnek újra a lelkére kötöttem, hogy hol van elaknásított terület a védelem jobbszárnyán, nehogy arra a területre lépve próbáljanak visszavonulni. Egy idevaló csángót megkértem, hogy maradjon a helyén és tájékoztassa a helyben maradó lakosságot a veszélyes területek helyéről és nagyságáról. Fontosnak tartottam, hogy minél többen tudjanak erről.
A műszaki emberek megkapták a parancsot, hogy a tervezett világítást biztosítandó gyújtsanak fel a három megbeszélt helyen egy-egy fagerendából épült melléképületet, pajtát. (Ez a három hely: az Áldomás-patak torkolata a Tatrosnál, szemben a vasútállomással, a második a Bartosokpataka a Tatros völgyénél, a harmadik a Hidegség-patak és a Tatros találkozásánál, az örmény vegyeskereskedő üzletének-házának hátsó kertje.) Ez ad jelzést a kitörés irányáról, és egyben meg is világítja a terepet.
Ez a kivilágítás veszélyt is hordozott magában, de arra számítottam, hogy a kitörni készülő egységek nagysága a németekkel együtt még mindig jóval nagyobb, mint a beszivárgott szovjet erők, és ezért a kivonulásba nagy erőkkel beavatkozni nem tudnak, vagy ha igen, azért súlyos árat kell fizessenek.
Az áttörés kezdetének jelzésére egy megbeszélt jel szolgált. A nagy mozgás már a teljes besötétedéskor kezdődött, a megbeszélt és idejében kiadott parancsaim alapján. A németek egységeinek alám rendeltségét megszüntettük, a visszavonulást saját parancsaik alapján, de velünk harmóniában végezték. Ők is megfelelő kisebb utóvédeket visszahagyva kezdték el mozgásukat. A tűzfegyverek pontosan a tervek szerint lőttek itt-ott, éberséget és esetleges támadási látszatot keltve.
Személyes hátizsákomat legényem egy másik emberre (egy Karácsony nevű honvédra) bízta a fényképezőgépemmel együtt, benne színes diafilmre exponált ritka felvételekkel. (Ez sajnos többet nem is került elő, máig sajnálom.) A saját felszerelésem, amit magamon kellett hordanom, a már megszokott harci készletből állott: térképtáska, benne elegendő térképpel, távcső, kenyérzsák, 10 db (öt Vécsey-, öt nyeles) kézigránát és az olaszoktól kapott pisztoly, tartalék tárral. Rajtam legénységi köpeny.
Mikor már magam is a Hidegségpatakának szádájánál voltam, a megbeszélt épületek teljes lánggal égtek, és halvány világítást nyújtottak ahhoz, hogy meg tudjuk különböztetni a sajátot az ellenségtől. A csapatok zöme keletről, a Gyimesi-szoros román része felől jött, igen kevesen nyugatról, Középlok irányából. A málhás állatok és a szállító járművek már korábban benne voltak a patakvölgyben. A patak mellett sűrűn sorakozó házak igen jól fedezték a mozgásainkat. Az elágazás pontja, a visszavonulás főiránya Kováspataka volt, Csíkszentdomokos céllal. A Kovás-patak itt torkollott a Hidegségpatakába, és előtte a Hidegségpataka jelentősen kiszélesedett. Itt alakult ki a fő gyülekezőhely az összes egység számára. Itt is égett egy esztena, és megvilágította a nagy tömeget, amely lassan utánam indult a Kováspatakán felfelé.
Egy jó darabon még házak szegélyezték a patakot, de a terep már jelentősen emelkedni kezdett. A szekérút eléggé járható volt, száraz. Ezzel kezdődött az emlékezetes éjszakai menet, amely igazában attól volt olyan borzalmas valamennyiünk számára, hogy a visszavonulók zöme már a teljes kimerülés határán volt, velem együtt. A fegyverek elhallgattak, a nagy csend még félelmetesebbé tette a siralmas menetet. Fájdalmas volt elhagyni a szeretett hegyeket, völgyeket, fenyőket, ezt az itteni, szívünkhöz nőtt népet, a csángó magyarokat, Erdélyt.
A kováspataki házak — alig félóra múltán — elfogytak mellettünk, s az út még meredekebben kezdett emelkedni. A Kovás-patak forrása előtt az erdő mélyéről visszapillantva látszott a nagy gyülekező- és elágazóhely még mindig sejtelmesen világító esztenájának tüze, jelezve, hogy merre kell folytatnunk az utat. Lángjai kísérteties árnyékokat vetettek a környező házakra, fenyőkre és a még ott mindig tömegesen gyülekezőkre, akik talán nem is tudták, hogy merre akarnak menni, csak követtek bennünket, akik tudtuk, hogy merre osonjunk ki a gyűrűből.
Szomorú katonák és csüggedten ballagó, terheket cipelő hegyi lovak kanyarogtak felfelé. A kis mulik időnként nagyokat horkantottak. Ennek nem nagyon örültünk, mert azt jelentette, hogy valamilyen szagot éreznek. Vadállatokét, vagy rosszabb esetben hirtelen támadó ellenségét...
A Kovás-patak forrása után igen meredeken haladtunk felfelé a Kondrakereszt 1487 háromszögelési ponthoz. Itt főleg az erdőben haladtunk. A nagy sötétségben épp hogy láttuk az előttünk haladó állatot vagy embert. Mindenki a másik után ment, fáradtan, kimerülten, álmosan. Libasorban lehetett csak haladni, mivel az út főleg egycsapású volt, csak később vált szekérút szélességűvé. Helyenként dorongútra léptünk, illetve botladoztunk. Ezeket az utakat még az első világháborúban borították dorongokkal, valószínűleg azért, hogy a járművekkel lövegeket lehessen vontatni akkor is, ha eső áztatta a kerékvágást.
A kitörés útvonala
Hidegségpatakától már vagy tíz kilométert tettünk meg. Nem tudtam, hogy hány óra lehetett, mert fényt gyújtani tilos volt, és nem is voltam annyira kíváncsi rá. Már eddig is ítéletidőnek tűnt az egész, végeláthatatlan kínlódásnak. Hallgatag volt a menet, senkinek sem volt kedve, se ereje a beszélgetésre. Ezért aztán különösen feltűnt az az út mellé leülő német katona, aki hangosan és fájdalmasan nyöszörögte, hogy ő nem bánja, akármi történjék vele, ő olyan fáradt és gyenge, hogy egy lépést sem megy tovább. Mindegy, hogy ki fogja agyonlőni, az már neki megváltás lesz. Ez a fiú a hozzám beosztott német század katonája volt, s a Gyimesi-szorosbeli harcok, az állandó közelharc teljesen kikészítette szellemileg és fizikailag.
Nem voltam messze ettől a hangulattól én sem. Először még csak menet közben szundikáltam el. Ébredéskor akkorákat zökkentem, hogy a gyomrom majd kiszakadt bele. (Most ütött vissza, hogy napok óta alig aludtam valamit.) Amikor már ez a menet közbeni alvás sem ment, egy géppuskás muli mögé osontam, megfogtam a farkát, azzal huzattam magamat, és úgy aludtam. Néha nekiestem a farának, de legtöbbször a farka tövének, azaz a seggének. Ilyenkor felijedtem, de utána azonnal elaludtam ismét. Nem tudom, hogy meddig tűrte szegény állat ezt a „bizalmaskodást”, de némileg felfrissültem tőle.
Jó ideje hegygerincen mentünk már, végtelen kígyózó libasorban, melynek sem a végét, sem az elejét nem láthattam. Azt is jó lett volna tudni, hogy hány óra van, hogy hol lehetünk, hogy kik előtt és kik után ballagok, mert a sötétben minden katona egyforma, az arcokat kivenni nem lehetett. De, azt hiszem, ők sem tudták, hogy a parancsnokuk egy szegény málhás muli fenekébe kapaszkodva potyázik.
A vízválasztó (1998)
Aztán már lejtett az útunk (talán a Rézteteje 1435,5-ös háromszögelési pont után), és innen kezdve az erdős területek kaszálókkal váltakoztak, amire a légáramlás is utalt. A sor eleje azt az általános parancsot kapta, hogy a következő éjszakát Csíkszentdomokoson töltjük, akár esik, akár fúj. (Annyira kimerült már az egész oszlop, hogy nem is volt elképzelhető a további menet.) Az előőrsök csak akkor jelezzenek, ha nagyobb orosz támadás érné őket.
Elmúlt már éjfél, mire az 1163 magassági pontra értünk. Innen sorozatos nyeregalakulatokon haladtunk tovább, mind lassabban és lassabban. Hidegségpatakától megközelítőleg 20 kilométert tettünk meg a Kurta sarok 1085,8-as háromszögelési pontig. Ez a körülményekhez képest (a nehéz egyéni felszerelést, a gépfegyvereket, a leharcoltságot, kimerültséget beszámítva) komoly teljesítménynek számított.
Nagy szerencsénkre nem ütköztünk oroszokba, vagy tán ha láttak is, nem szóltak. Mindenesetre nem volt szándékomban harcra felfejlődni semmiféle támadás esetén se, mert még mindig bíztam a sötétségben és abban, hogy az élen haladó, javarészt csíkszentdomokosi embereim ismerik a terepet.
Miután az utolsó nappal a szokásos harci tevékenységgel telt el, semmilyen akadály nem mutatkozott az igazi főprogram végrehajtására való felkészülésben. Az esti programot mindannyian kívülről tudtuk már. Csodálatosan működött minden; még most is csodálattal gondolok az események lefolyására.
Sem a legénység, sem én nem tudhattuk, hogy vajon Középlokon, Felsőlokon mi történt, s főleg mi lett a harcok kimenetele a vízválasztón, ahol az út Csíkszereda felé vezet. Én azt feltételeztem, hogy ezek az utak már nem jöhetnek számításba a visszavonulással kapcsolatban. A legénység csak a tisztjeiben bízhatott. Ez a bizalom jelenthette számukra az egyetlen menekülési lehetőséget is. Ez annyira megnövelte a felelősségemet, hogy szinte hipnotizáltam saját magamat a végrehajtás sikerére. Lehet, hogy az ellenséget is?
Minden egységemnek újra a lelkére kötöttem, hogy hol van elaknásított terület a védelem jobbszárnyán, nehogy arra a területre lépve próbáljanak visszavonulni. Egy idevaló csángót megkértem, hogy maradjon a helyén és tájékoztassa a helyben maradó lakosságot a veszélyes területek helyéről és nagyságáról. Fontosnak tartottam, hogy minél többen tudjanak erről.
A műszaki emberek megkapták a parancsot, hogy a tervezett világítást biztosítandó gyújtsanak fel a három megbeszélt helyen egy-egy fagerendából épült melléképületet, pajtát. (Ez a három hely: az Áldomás-patak torkolata a Tatrosnál, szemben a vasútállomással, a második a Bartosokpataka a Tatros völgyénél, a harmadik a Hidegség-patak és a Tatros találkozásánál, az örmény vegyeskereskedő üzletének-házának hátsó kertje.) Ez ad jelzést a kitörés irányáról, és egyben meg is világítja a terepet.
Ez a kivilágítás veszélyt is hordozott magában, de arra számítottam, hogy a kitörni készülő egységek nagysága a németekkel együtt még mindig jóval nagyobb, mint a beszivárgott szovjet erők, és ezért a kivonulásba nagy erőkkel beavatkozni nem tudnak, vagy ha igen, azért súlyos árat kell fizessenek.
Az áttörés kezdetének jelzésére egy megbeszélt jel szolgált. A nagy mozgás már a teljes besötétedéskor kezdődött, a megbeszélt és idejében kiadott parancsaim alapján. A németek egységeinek alám rendeltségét megszüntettük, a visszavonulást saját parancsaik alapján, de velünk harmóniában végezték. Ők is megfelelő kisebb utóvédeket visszahagyva kezdték el mozgásukat. A tűzfegyverek pontosan a tervek szerint lőttek itt-ott, éberséget és esetleges támadási látszatot keltve.
Személyes hátizsákomat legényem egy másik emberre (egy Karácsony nevű honvédra) bízta a fényképezőgépemmel együtt, benne színes diafilmre exponált ritka felvételekkel. (Ez sajnos többet nem is került elő, máig sajnálom.) A saját felszerelésem, amit magamon kellett hordanom, a már megszokott harci készletből állott: térképtáska, benne elegendő térképpel, távcső, kenyérzsák, 10 db (öt Vécsey-, öt nyeles) kézigránát és az olaszoktól kapott pisztoly, tartalék tárral. Rajtam legénységi köpeny.
Mikor már magam is a Hidegségpatakának szádájánál voltam, a megbeszélt épületek teljes lánggal égtek, és halvány világítást nyújtottak ahhoz, hogy meg tudjuk különböztetni a sajátot az ellenségtől. A csapatok zöme keletről, a Gyimesi-szoros román része felől jött, igen kevesen nyugatról, Középlok irányából. A málhás állatok és a szállító járművek már korábban benne voltak a patakvölgyben. A patak mellett sűrűn sorakozó házak igen jól fedezték a mozgásainkat. Az elágazás pontja, a visszavonulás főiránya Kováspataka volt, Csíkszentdomokos céllal. A Kovás-patak itt torkollott a Hidegségpatakába, és előtte a Hidegségpataka jelentősen kiszélesedett. Itt alakult ki a fő gyülekezőhely az összes egység számára. Itt is égett egy esztena, és megvilágította a nagy tömeget, amely lassan utánam indult a Kováspatakán felfelé.
Egy jó darabon még házak szegélyezték a patakot, de a terep már jelentősen emelkedni kezdett. A szekérút eléggé járható volt, száraz. Ezzel kezdődött az emlékezetes éjszakai menet, amely igazában attól volt olyan borzalmas valamennyiünk számára, hogy a visszavonulók zöme már a teljes kimerülés határán volt, velem együtt. A fegyverek elhallgattak, a nagy csend még félelmetesebbé tette a siralmas menetet. Fájdalmas volt elhagyni a szeretett hegyeket, völgyeket, fenyőket, ezt az itteni, szívünkhöz nőtt népet, a csángó magyarokat, Erdélyt.
A kováspataki házak — alig félóra múltán — elfogytak mellettünk, s az út még meredekebben kezdett emelkedni. A Kovás-patak forrása előtt az erdő mélyéről visszapillantva látszott a nagy gyülekező- és elágazóhely még mindig sejtelmesen világító esztenájának tüze, jelezve, hogy merre kell folytatnunk az utat. Lángjai kísérteties árnyékokat vetettek a környező házakra, fenyőkre és a még ott mindig tömegesen gyülekezőkre, akik talán nem is tudták, hogy merre akarnak menni, csak követtek bennünket, akik tudtuk, hogy merre osonjunk ki a gyűrűből.
Szomorú katonák és csüggedten ballagó, terheket cipelő hegyi lovak kanyarogtak felfelé. A kis mulik időnként nagyokat horkantottak. Ennek nem nagyon örültünk, mert azt jelentette, hogy valamilyen szagot éreznek. Vadállatokét, vagy rosszabb esetben hirtelen támadó ellenségét...
A Kovás-patak forrása után igen meredeken haladtunk felfelé a Kondrakereszt 1487 háromszögelési ponthoz. Itt főleg az erdőben haladtunk. A nagy sötétségben épp hogy láttuk az előttünk haladó állatot vagy embert. Mindenki a másik után ment, fáradtan, kimerülten, álmosan. Libasorban lehetett csak haladni, mivel az út főleg egycsapású volt, csak később vált szekérút szélességűvé. Helyenként dorongútra léptünk, illetve botladoztunk. Ezeket az utakat még az első világháborúban borították dorongokkal, valószínűleg azért, hogy a járművekkel lövegeket lehessen vontatni akkor is, ha eső áztatta a kerékvágást.
A kitörés útvonala
Hidegségpatakától már vagy tíz kilométert tettünk meg. Nem tudtam, hogy hány óra lehetett, mert fényt gyújtani tilos volt, és nem is voltam annyira kíváncsi rá. Már eddig is ítéletidőnek tűnt az egész, végeláthatatlan kínlódásnak. Hallgatag volt a menet, senkinek sem volt kedve, se ereje a beszélgetésre. Ezért aztán különösen feltűnt az az út mellé leülő német katona, aki hangosan és fájdalmasan nyöszörögte, hogy ő nem bánja, akármi történjék vele, ő olyan fáradt és gyenge, hogy egy lépést sem megy tovább. Mindegy, hogy ki fogja agyonlőni, az már neki megváltás lesz. Ez a fiú a hozzám beosztott német század katonája volt, s a Gyimesi-szorosbeli harcok, az állandó közelharc teljesen kikészítette szellemileg és fizikailag.
Nem voltam messze ettől a hangulattól én sem. Először még csak menet közben szundikáltam el. Ébredéskor akkorákat zökkentem, hogy a gyomrom majd kiszakadt bele. (Most ütött vissza, hogy napok óta alig aludtam valamit.) Amikor már ez a menet közbeni alvás sem ment, egy géppuskás muli mögé osontam, megfogtam a farkát, azzal huzattam magamat, és úgy aludtam. Néha nekiestem a farának, de legtöbbször a farka tövének, azaz a seggének. Ilyenkor felijedtem, de utána azonnal elaludtam ismét. Nem tudom, hogy meddig tűrte szegény állat ezt a „bizalmaskodást”, de némileg felfrissültem tőle.
Jó ideje hegygerincen mentünk már, végtelen kígyózó libasorban, melynek sem a végét, sem az elejét nem láthattam. Azt is jó lett volna tudni, hogy hány óra van, hogy hol lehetünk, hogy kik előtt és kik után ballagok, mert a sötétben minden katona egyforma, az arcokat kivenni nem lehetett. De, azt hiszem, ők sem tudták, hogy a parancsnokuk egy szegény málhás muli fenekébe kapaszkodva potyázik.
A vízválasztó (1998)
Aztán már lejtett az útunk (talán a Rézteteje 1435,5-ös háromszögelési pont után), és innen kezdve az erdős területek kaszálókkal váltakoztak, amire a légáramlás is utalt. A sor eleje azt az általános parancsot kapta, hogy a következő éjszakát Csíkszentdomokoson töltjük, akár esik, akár fúj. (Annyira kimerült már az egész oszlop, hogy nem is volt elképzelhető a további menet.) Az előőrsök csak akkor jelezzenek, ha nagyobb orosz támadás érné őket.
Elmúlt már éjfél, mire az 1163 magassági pontra értünk. Innen sorozatos nyeregalakulatokon haladtunk tovább, mind lassabban és lassabban. Hidegségpatakától megközelítőleg 20 kilométert tettünk meg a Kurta sarok 1085,8-as háromszögelési pontig. Ez a körülményekhez képest (a nehéz egyéni felszerelést, a gépfegyvereket, a leharcoltságot, kimerültséget beszámítva) komoly teljesítménynek számított.
Nagy szerencsénkre nem ütköztünk oroszokba, vagy tán ha láttak is, nem szóltak. Mindenesetre nem volt szándékomban harcra felfejlődni semmiféle támadás esetén se, mert még mindig bíztam a sötétségben és abban, hogy az élen haladó, javarészt csíkszentdomokosi embereim ismerik a terepet.
