HTML

Sebő Ödön: A halálra ítélt zászlóalj

A címben említett könyvet már nem lehet sehol kapni, pedig három kiadást is megért.
A szerző már nem él, de örökösei hozzájárultak, hogy a könyv folytatásokban megjelenjen az interneten azok számára, akik most szeretnének megismerkedni vele.

A kör bezárul

2007.07.18. 14:36 szerkesztő

Elkerülendő, hogy első vonalakban, a határon harcoló védőinket bekerítsék és megsemmisítsék, elhatároztam, hogy a védelmi erő nagyobbik részét hátrább helyezem, a régi állásokban pedig fenntartom azt a látszatot, mintha minden a régiben maradt volna.

Erre a lépésre már megérett az idő, mivel a jobbszárnyam már gyakorlatilag teljesen be volt kerítve, az oldalból való felgöngyölítést pedig csak a bekanyarított jobbszárny elaknásított része hiúsította meg. A jobbról való átkarolás túlhaladta már ennek a szárnynak a végét is. Egy szovjet géppuskás fészek tűnt fel az Áldomáspataka északi lejtőjén, rálövési lehetőségei a Tatros teljes völgyére kiterjedtek egészen a Rákóczi-várig s a másik oldalon a vasútállomásig. Nemigen tevékenykedett eddig, csupán megmutatta, hogy van.

Ettől a géppuskaállástól egypár száz méterre, a 707-es magassági pont közelében, a Tatros bal partján egy módosabb házban jelöltem ki új harcálláspontomat. Az összeköttetés megszervezése és kiépítése egy éjszakát vett igénybe. A kerítéseken réseket nyitottunk állásaink felé, a szabad közlekedés biztosítása céljábóll. A védelem mélységi tagozódása még mélységibb lett és meggondoltabban helyeztem el a tűzfegyvereket, különös tekintettel az aknavetőszakaszra. Azt a feladatot kapták, hogy elülső állásaink előterébe megfelelő zárótüzet adjanak, már ami a gyatra lőszerkészletből telik. (A lőszerraktáram még mindig működött, bár majdnem teljesen kiürült már.) A kötözőhely is hátrább települt, bár most már se kötszer, se gyógyszer, se érzéstelenítő. A súlyos sebesülteket egyelőre csak hátrább szállítjuk, és házaknál helyezzük el.

Mivel a fő ellenállási vonal maradt a régi, ezért az új harcálláspontomról sokkal többet kellett gyalogoljak, ha az egységeimet meg akartam látogatni és a lelket tartani bennük. Erre csak a sötétség beálltával nyílt lehetőség, ami nem volt veszélytelen vállalkozás, mivel már mindenki tudta, hogy a beszivárgások állandóak, és mindenki gyanús, aki mozog. Jelszó kiadása csaknem lehetetlen volt, akkora területen voltunk szétszórva és olyan ritka volt már a védelem.

Már csak abban lehetett bízni, hogy a stukák támadása nyomán amúgy is lecsökkent szovjet tevékenység egyelőre kevéssé fokozódik. Az a benyomásuk támadhatott, hogy ha ekkora bevetésre is elszánta magát a védelem (légierők hiánya), akkor valami nagyobb segítségre számít, amely beérkezett, vagy hamarosan be fog érkezni. Mint Friessner tábornok könyvéből kiderül, a szovjetek fő erőkkel az Ojtoz-, Békás- és Gyimesi-szorosokat jelölték a zöm áttörésére, s ehhez nagyobb páncéloserőket tartalékoltak a három szoros hátterében, bevetésre készen. Mivel ez nem történt meg, minden jel arra vallott, hogy a szovjet erőket átcsoportosították, és előbbi tervükkel felhagytak, mivel a Keleti-Kárpátokban folytatott harcaik már eddig is túl sok áldozatot követeltek.

„Szeptember 25-én kifullad a szovjet offenzíva! Kelet-Magyarországon nem sikerült áttörni az arcvonalat! Néhány hadosztály a romániai összeomlás után beérkezett német harccsoporttal együtt védekezve, egyértelmű győzelmet aratott az összesen 31 gyalogoshadosztályból és négy gyorshadtestből álló három szovjet gyalogos- és harckocsihadsereg felett. A nagyszámú halott és több mint 2000 hadifogoly mellett az ellenség elveszített 144 harckocsit és rohamlöveget, 247 löveget, 99 aknavetőt és 1220 géppuskát. Légierőnk, amely mind a légvédelmi tüzérséggel, mind a hajózó kötelékek több ezer akciójával kiválóan támogatta a védelmet, további 91 harckocsi, 69 löveg, 157 repülőgép, több mint 1400 jármű, 4 vasúti szerelvény, 50 tartálykocsi, több üzemanyag- és lőszerraktár megsemmisítésével, valamint 105 mozdony és 35 harckocsi megrongálásával járult hozzá a bolsevisták számára kedvezőtlen szeptemberi mérleghez.

Az erdélyi harcok eredménye lényegében az volt, hogy egyelőre sikerült meghiúsítani az ellenség akadálytalan behatolását Közép-Európába; kifáradtak az ellenséges erők, és a német hadvezetés időt nyert csapatainak rendezésére, megerősítésére. Mindezzel azonban még nem szűnt meg a hadseregcsoportot fenyegető veszély.

A szovjetek, miután Erdélyben füstbe mentek a terveik, nyugati irányú átcsoportosítást hajtottak végre, kezdetét vette a nagy megoldás.”
(Hans Friessner, 122. o.)

Saját élményeim csak megerősíthetik a tábornok véleményét. Az első vonalban ugyanezek a jelenségek voltak tapasztalhatók. Mi azt hittük, hogy végünk van, az oroszok pedig azt, hogy nekik van végük. Ebből a helyzetből előny is származott: mindkét fél tartózkodott a nagyobb vérengzéstől.

Friessner tábornok megnyilatkozásaihoz még annyit szeretnék hozzátenni, hogy a Keleti-Kárpátok gerincén magyar hegyi határvadász alakulatok néztek farkasszemet az ellenséggel. Ők fogták fel a legnagyobb rohamokat az ezeréves határon. Az itt harcolók többsége székely honvédekből állott, akik fényes példáját adták annak, hogy milyen hősiességre képesek még reménytelen helyzetekben is, hazájuk védelmében. Ha eddig nem tudták volna, itt megtanulhatták a szovjet egységek, hogy a magyar honvédek kemény ellenfelek.

Szólj hozzá!

Címkék: az arcvonalban

A bejegyzés trackback címe:

https://donci.blog.hu/api/trackback/id/tr83120467

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása