Szerencsére az éjszaka langyos volt. A csillagok olyan testesen ragyogtak, hogy csodálattal kellett bámulni. Hátborzongató kontrasztként időnként megszólaltak a gépfegyverek s világítólövedékeik fénybe borították az éjszakát. Mintha a világmindenség valamennyi hullócsillaga gyűlt volna össze itt a gyimesi égbolton, átszelve a világűrt néhány üstökös kíséretében. Borzalmas arra gondolni, hogy ezek a mi világító csíkjaink az öldöklést készítik elő, és nem egy békés világ szórakoztatását.
Állásaink még tulajdonképpen nem voltak teljesen kiépítve, a lövészek csak lövészteknőket készítettek maguknak, mivel a pár centi puha talaj alatt kemény szikla állt ellen a beásásnak. Ezért aztán más védekezési és biztonsági szerkezeteken kellett gondolkodni. (aug. 31.)
Mindenekelőtt a németekkel kellett rendezni sorainkat, mivel védelmi szervezetembe sehogyan sem illett bele egy olyan egység jelenléte, amely idegen parancsnokság alatt fejti ki harci tevékenységét. Úgy viselkedtek, mint akik otthon vannak, vagy legalábbis egy ellenséges területen, ahol mindennek parancsaik szerint kell történnie. Mivel a napokban kemény tapasztalatot szereztem magatartásukról, elhatároztam, hogy én még keményebb leszek velük szemben. A Gyimesi-szorosban, közelebbről Gyimesbükkön én voltam a legmagasabb rangú tiszt, ezért én voltam a helyőrségparancsnok is. Ezt kívántam elismertetni velük is.
Küldöncöt küldtem (egy karpaszományos tizedest, aki jól beszélt németül, és pár nappal később átállt a németekhez BMV-motoros hírvivőnek) Fuchs századoshoz, hogy néhány óra múlva meglátogatom.
Szívélyesen fogadott, és megbeszélésünk folyamán megértette, hogy érvelésem helyes: egységes harcvezetés egy szoros védelmében csak egységes parancsnokság alatt lehet eredményes. Megegyeztünk tehát, hogy egy német századot az én parancsnokságom alá rendel, azzal a kikötéssel, hogy a kiadott parancsokról én őt mindig tájékoztatom. Azon frissiben közöltem is vele a német századra vonatkozó parancsaimat, melyek kijelölték a védelemben rájuk váró feladatokat.
A szoros legszűkebb teknőjében, ott, ahol a műút, a vasút és a Tatros-patak halad át, műszaki csapataink már harckocsitámadás elleni harckocsiárkot ástak. Ennek a műszaki zárnak védelmére rendeltem a német századot, mely jobbszárnyával a Rákóczi-várra támaszkodott, balszárnyával a Tarhavas és Csülemér havas közötti patak 704 háromszögelési pontjára, járőrökkel a patakon felfelé. A védelem szempontjából ez volt a legkellemetlenebb szakasz, mivel a Csülemér 1085 három- szögelési pont felől teljesen belátható, belőhető terep volt, ahol az út, vasút és a Tatros-patak kanyarodott Románia felé egy jókora lapos árterülettel. Fedettebb terület csak a templom és temető mellől a Bilibók tető felé tartó keskeny völgybevágás volt. A temető fás, bokros rész volt, ahol egy páncéltörő ágyút telepítettem. Bár a harckocsiárok akadály mögött volt állásban, nem kell azt hinni, hogy harckocsi-elhárításra alkalmas lett volna a maga 37 mm-es öblével. Csupán nehézfegyverfészkek kilövésére használhattuk, mivel igen pontosan lehetett vele lőni.
A székely legények lelkivilágának, babonás érzelmeinek nem tett jót, hogy az ágyúállás beásásakor koporsók koppantak a szerszámok alatt. Arról nem is beszélve, amikor később a lövések az ágyút még jobban belenyomták a már porhanyós koporsókba a csontok közé... A legények azt kezdték híresztelni, hogy a holdvilágos éjszakákon a csontok világítanak. A holdvilág különben is sejtelmes árnyékokat vetett a fenyőcsonkok és bokrok közé.
Az első napokban sokat kellett járkálnom a védelmi vonalak mentén, mert a teljes védelem megszervezése nem bizonyult olyan egyszerűnek, mint gondoltam. Már csak azért sem, mert az ellenség tulajdonképpen csak felvonulóban volt még, minden fegyverét nem telepítette, nem volt mihez alkalmazkodnom. Ezekre az utakra egyedül mentem nappal is, éjjel is, hogy ne keltsek feltűnést, és útjaimból ne tudjanak következtetéseket levonni, hiszen védelmünk (kevés kivétellel) a túloldali hegyek erdőinek fáiról belátható volt.
A védelem gerincét a Rákóczi-várral kezdődő nyugati, majd délnyugati irányban húzódó hegygerinc képezte. A Rákóczi-várhoz közelebb eső szakasza oly meredeken lejtett Románia felé, hogy a ledobott kő legurult rajta. Ugyanígy gördült itt később a kézigránát is lefelé, míg fel nem robbant. Eleinte úgy tűnt, hogy ez az éles gerincbe torkolló meredek fal lesz a legkönnyebben védhető, de a gerinc délnyugatra nyúló szakasza már mindkét oldalán megszelídülve, lankásabban lejtett.
A határgerinc Románia felé lejtő oldala (1998)
A 894.7 háromszögelési pontról jól le lehetett látni a romániai Palanca vasútállomásig. Az árterületen egy hosszú fahíd vezetett át a domboldal felé DNy. irányban. Majd a 934.2 háromszögelési ponton folytatódott a határvonal, amely még itt is a fő ellenállási vonalra esett. Az 1155 háromszögelési ponttól még gyengén megmászható határvonal húzódott egészen a Pipás 1278 háromszögelési pontig, ahol egy tisztáson szögellt ki, ahol egy saját építésű kisőrsöm volt, kb. 5 km-re a Rákóczi--vártól. Ezt az egész vonalat ugyan nem tudtam megszállni, védeni kevés erőmmel, de harcjárőrökkel ellenőriztem.
A védelem fő tervei még nem készültek el teljesen, de a legfontosabb tűzfegyverek ideiglenes állásait már kijelöltem. A mélységi védelem megoldása is odébb volt még. Ezért úgy terveztem, hogy a jobbszárnyamat le fogom zárni tányéraknazárral. Az aknavető szakaszt négy vetővel a harcálláspontom alatt, Áldomáspatakától keletre lévő mélyedésbe rendeltem, tőlem kb. 500 m-re, telefon-összeköttetéssel.
Áldomáspatakának keleti oldalában, a 934.2 háromszögelési ponttól északra álló üres esztenát jelöltem ki kézi lőszerraktárnak. Raktárosnak egy szakaszvezetőt neveztem ki. A közelébe eső aknavető egység lőszerutánpótlása így remekül megoldódott. Ezenkívül egyéb lőszert, világító rakétákat és kézigánátokat is kívántam ott tárolni. (Később, a szorosi harcok alatt nagyon jól működött ez a raktár, még akkor is, amikor területét az oroszok már elfoglalták. A szakaszvezető ugyanis átöltözött csángó népviseletbe, és éjszakánként működtette.)
Az oroszok valószínű műveletei a jobbszárnyon voltak várhatók, azért is, mert az erdő fáinak tetejéről tulajdonképpen az egész védelem hátulról belátható, felderíthető. Ezért később ezeket a helyeket a gépágyúval állandó tűz alatt tartottam.
A Gyimesi-szoros védelme (1944. augusztus 29.)
Az elsősegélyhelyet Gyimesbükk község Románia felé eső részének végén, a fő útvonalon jelöltem ki. A harcok folyamán kevésnek bizonyult a hely, ezért egy nagyobb házat is elfoglaltattam, amely négy nagy egybenyíló helyiségből állt.
Az éles gerincen települt hegyiágyús üteg tüzérfigyelőjéből már nappal is lehetett mozgásokat észlelni az előterep házai között. Ezek egy valószínű támadás előkészületei voltak, fegyvereket, lőszereket hordoztak itt-ott! Ezekre nem volt érdemes még tüzet nyitni, mivel csak a tűzfegyvereink helyét árultuk volna el idő előtt. Annál is inkább ezt kellett tennünk, mivel még a váltóállások nem készültek el.
Hogy a hátam mögött milyen egységek helyezkedtek el, azt egész idő alatt nem tudtam meg, illetve nem volt időm megtudni. Annyi biztos volt, hogy Gyimesközéplokon volt az erődszázad a kis betonbunkereivel, de ez tőlem légvonalban is kb. 7 km-re esett. A legvalószínűbb bekerítési manőverrel a már említett Pipás-patakon felfelé a Pipás 1278 háromszögelési ponton át a Hidegkúti v., majd Borospatakán lefelé Gyimesközéplok háta mögé lehetett kerülni, vagy ugyancsak a Pipás 1278 háromszögelési pontról a Kápolnapatakán le Középlok központjába, az erődrendszer hátába jutni.
A Rönkpatak szádában volt tüzelőállásban a vasútállomás közelében egy, azaz egy darab légvédelmi gépágyú (eredetileg a vasútállomás védelmére rendelve) légitámadások elhárítására. Mivel a Gyimesi-szoros harcai alatt orosz légitámadás nem volt, a földi célok lövésében segítette a szoros védelmét, mégpedig igen derekasan, egy légvédelmi tüzér zászlós parancsnoksága alatt.
Fáradságos napom volt ez, mivel a sürgős védelmi intézkedéseket kellett megtennem. Igen nagyon fáradt lettem arra az időre, mikor a nap nyugovóra készült. A hegyek már eltakarták a napot, a világosság még tartott, és a színek előbukkantak olyan tarka gyönyörűséggel, hogy szinte nem is lehetett elhinni, hogy háborúban vagyok, ahol emberek készülnek arra, hogy valami felsőbb parancsra egymást megöljék. Ez a gondolatsor annyira magával ragadott, hogy semmi nem jutott eszembe, se család, se kedves szerető, csak a természet gyönyörűsége és kegyetlensége. Miért, miért...?
Állásaink még tulajdonképpen nem voltak teljesen kiépítve, a lövészek csak lövészteknőket készítettek maguknak, mivel a pár centi puha talaj alatt kemény szikla állt ellen a beásásnak. Ezért aztán más védekezési és biztonsági szerkezeteken kellett gondolkodni. (aug. 31.)
Mindenekelőtt a németekkel kellett rendezni sorainkat, mivel védelmi szervezetembe sehogyan sem illett bele egy olyan egység jelenléte, amely idegen parancsnokság alatt fejti ki harci tevékenységét. Úgy viselkedtek, mint akik otthon vannak, vagy legalábbis egy ellenséges területen, ahol mindennek parancsaik szerint kell történnie. Mivel a napokban kemény tapasztalatot szereztem magatartásukról, elhatároztam, hogy én még keményebb leszek velük szemben. A Gyimesi-szorosban, közelebbről Gyimesbükkön én voltam a legmagasabb rangú tiszt, ezért én voltam a helyőrségparancsnok is. Ezt kívántam elismertetni velük is.
Küldöncöt küldtem (egy karpaszományos tizedest, aki jól beszélt németül, és pár nappal később átállt a németekhez BMV-motoros hírvivőnek) Fuchs századoshoz, hogy néhány óra múlva meglátogatom.
Szívélyesen fogadott, és megbeszélésünk folyamán megértette, hogy érvelésem helyes: egységes harcvezetés egy szoros védelmében csak egységes parancsnokság alatt lehet eredményes. Megegyeztünk tehát, hogy egy német századot az én parancsnokságom alá rendel, azzal a kikötéssel, hogy a kiadott parancsokról én őt mindig tájékoztatom. Azon frissiben közöltem is vele a német századra vonatkozó parancsaimat, melyek kijelölték a védelemben rájuk váró feladatokat.
A szoros legszűkebb teknőjében, ott, ahol a műút, a vasút és a Tatros-patak halad át, műszaki csapataink már harckocsitámadás elleni harckocsiárkot ástak. Ennek a műszaki zárnak védelmére rendeltem a német századot, mely jobbszárnyával a Rákóczi-várra támaszkodott, balszárnyával a Tarhavas és Csülemér havas közötti patak 704 háromszögelési pontjára, járőrökkel a patakon felfelé. A védelem szempontjából ez volt a legkellemetlenebb szakasz, mivel a Csülemér 1085 három- szögelési pont felől teljesen belátható, belőhető terep volt, ahol az út, vasút és a Tatros-patak kanyarodott Románia felé egy jókora lapos árterülettel. Fedettebb terület csak a templom és temető mellől a Bilibók tető felé tartó keskeny völgybevágás volt. A temető fás, bokros rész volt, ahol egy páncéltörő ágyút telepítettem. Bár a harckocsiárok akadály mögött volt állásban, nem kell azt hinni, hogy harckocsi-elhárításra alkalmas lett volna a maga 37 mm-es öblével. Csupán nehézfegyverfészkek kilövésére használhattuk, mivel igen pontosan lehetett vele lőni.
A székely legények lelkivilágának, babonás érzelmeinek nem tett jót, hogy az ágyúállás beásásakor koporsók koppantak a szerszámok alatt. Arról nem is beszélve, amikor később a lövések az ágyút még jobban belenyomták a már porhanyós koporsókba a csontok közé... A legények azt kezdték híresztelni, hogy a holdvilágos éjszakákon a csontok világítanak. A holdvilág különben is sejtelmes árnyékokat vetett a fenyőcsonkok és bokrok közé.
Az első napokban sokat kellett járkálnom a védelmi vonalak mentén, mert a teljes védelem megszervezése nem bizonyult olyan egyszerűnek, mint gondoltam. Már csak azért sem, mert az ellenség tulajdonképpen csak felvonulóban volt még, minden fegyverét nem telepítette, nem volt mihez alkalmazkodnom. Ezekre az utakra egyedül mentem nappal is, éjjel is, hogy ne keltsek feltűnést, és útjaimból ne tudjanak következtetéseket levonni, hiszen védelmünk (kevés kivétellel) a túloldali hegyek erdőinek fáiról belátható volt.
A védelem gerincét a Rákóczi-várral kezdődő nyugati, majd délnyugati irányban húzódó hegygerinc képezte. A Rákóczi-várhoz közelebb eső szakasza oly meredeken lejtett Románia felé, hogy a ledobott kő legurult rajta. Ugyanígy gördült itt később a kézigránát is lefelé, míg fel nem robbant. Eleinte úgy tűnt, hogy ez az éles gerincbe torkolló meredek fal lesz a legkönnyebben védhető, de a gerinc délnyugatra nyúló szakasza már mindkét oldalán megszelídülve, lankásabban lejtett.
A határgerinc Románia felé lejtő oldala (1998)
A 894.7 háromszögelési pontról jól le lehetett látni a romániai Palanca vasútállomásig. Az árterületen egy hosszú fahíd vezetett át a domboldal felé DNy. irányban. Majd a 934.2 háromszögelési ponton folytatódott a határvonal, amely még itt is a fő ellenállási vonalra esett. Az 1155 háromszögelési ponttól még gyengén megmászható határvonal húzódott egészen a Pipás 1278 háromszögelési pontig, ahol egy tisztáson szögellt ki, ahol egy saját építésű kisőrsöm volt, kb. 5 km-re a Rákóczi--vártól. Ezt az egész vonalat ugyan nem tudtam megszállni, védeni kevés erőmmel, de harcjárőrökkel ellenőriztem.
A védelem fő tervei még nem készültek el teljesen, de a legfontosabb tűzfegyverek ideiglenes állásait már kijelöltem. A mélységi védelem megoldása is odébb volt még. Ezért úgy terveztem, hogy a jobbszárnyamat le fogom zárni tányéraknazárral. Az aknavető szakaszt négy vetővel a harcálláspontom alatt, Áldomáspatakától keletre lévő mélyedésbe rendeltem, tőlem kb. 500 m-re, telefon-összeköttetéssel.
Áldomáspatakának keleti oldalában, a 934.2 háromszögelési ponttól északra álló üres esztenát jelöltem ki kézi lőszerraktárnak. Raktárosnak egy szakaszvezetőt neveztem ki. A közelébe eső aknavető egység lőszerutánpótlása így remekül megoldódott. Ezenkívül egyéb lőszert, világító rakétákat és kézigánátokat is kívántam ott tárolni. (Később, a szorosi harcok alatt nagyon jól működött ez a raktár, még akkor is, amikor területét az oroszok már elfoglalták. A szakaszvezető ugyanis átöltözött csángó népviseletbe, és éjszakánként működtette.)
Az oroszok valószínű műveletei a jobbszárnyon voltak várhatók, azért is, mert az erdő fáinak tetejéről tulajdonképpen az egész védelem hátulról belátható, felderíthető. Ezért később ezeket a helyeket a gépágyúval állandó tűz alatt tartottam.
A Gyimesi-szoros védelme (1944. augusztus 29.)
Az elsősegélyhelyet Gyimesbükk község Románia felé eső részének végén, a fő útvonalon jelöltem ki. A harcok folyamán kevésnek bizonyult a hely, ezért egy nagyobb házat is elfoglaltattam, amely négy nagy egybenyíló helyiségből állt.
Az éles gerincen települt hegyiágyús üteg tüzérfigyelőjéből már nappal is lehetett mozgásokat észlelni az előterep házai között. Ezek egy valószínű támadás előkészületei voltak, fegyvereket, lőszereket hordoztak itt-ott! Ezekre nem volt érdemes még tüzet nyitni, mivel csak a tűzfegyvereink helyét árultuk volna el idő előtt. Annál is inkább ezt kellett tennünk, mivel még a váltóállások nem készültek el.
Hogy a hátam mögött milyen egységek helyezkedtek el, azt egész idő alatt nem tudtam meg, illetve nem volt időm megtudni. Annyi biztos volt, hogy Gyimesközéplokon volt az erődszázad a kis betonbunkereivel, de ez tőlem légvonalban is kb. 7 km-re esett. A legvalószínűbb bekerítési manőverrel a már említett Pipás-patakon felfelé a Pipás 1278 háromszögelési ponton át a Hidegkúti v., majd Borospatakán lefelé Gyimesközéplok háta mögé lehetett kerülni, vagy ugyancsak a Pipás 1278 háromszögelési pontról a Kápolnapatakán le Középlok központjába, az erődrendszer hátába jutni.
A Rönkpatak szádában volt tüzelőállásban a vasútállomás közelében egy, azaz egy darab légvédelmi gépágyú (eredetileg a vasútállomás védelmére rendelve) légitámadások elhárítására. Mivel a Gyimesi-szoros harcai alatt orosz légitámadás nem volt, a földi célok lövésében segítette a szoros védelmét, mégpedig igen derekasan, egy légvédelmi tüzér zászlós parancsnoksága alatt.
Fáradságos napom volt ez, mivel a sürgős védelmi intézkedéseket kellett megtennem. Igen nagyon fáradt lettem arra az időre, mikor a nap nyugovóra készült. A hegyek már eltakarták a napot, a világosság még tartott, és a színek előbukkantak olyan tarka gyönyörűséggel, hogy szinte nem is lehetett elhinni, hogy háborúban vagyok, ahol emberek készülnek arra, hogy valami felsőbb parancsra egymást megöljék. Ez a gondolatsor annyira magával ragadott, hogy semmi nem jutott eszembe, se család, se kedves szerető, csak a természet gyönyörűsége és kegyetlensége. Miért, miért...?
