Már korábban kinéztem magamnak még a szigorú téli időben az Ugratetőt, az Ugrapataka és a Borospataka között húzódó gerincet, amely az Apahavastól kezdetben gyengéden, majd meredekebben lejt Gyimesfelsőlok vasútállomásáig. Ezt a kirándulást egyszemélyesre terveztem. Egymagamban akartam csodálni a gyönyörű tájat, és egyedül szerettem volna lenni az isteni Kárpátokkal. Vasárnap reggel sílécet kötöttem. A legerősebb mogyorófa síbotot vettem magamhoz, bekalkulálva a jeges lejtőre szaladást is. A láb közé szorítva ezzel jól lehet fékezni. Számításomban nem is csalódtam.
Bár húsz fok mínusz volt, szikrázó napsütés derített még jobb kedvre. Mivel a felfelé haladás bizonyult hosszabb és erősebb menetnek (tekintettel a sítalpra), ezért egész nyáriasan öltözve vágtam neki az útnak. Gáborokpatakán indultam felfelé először az 1227. magaslatra, onnan az 1272,5 pontra. Ezt mintegy száz méterre elhagyva — a térkép szerint — egy keresztnek kellett volna következni a gerincen, de bárhogy tekergettem is a nyakam, nem találtam meg. Nem volt vitás, hogy ez a kereszt a térképfelvétel idején még létezett, hiszen ezek az ötvenezres térképek frissen készültek, színesek és világviszonylatban is korszerűek, megbízhatóak voltak. Ezt a keresztet tehát eltávolíthatták azóta, mégpedig nem jóindulatból... Megfogadtam, hogy mihelyt módom lesz rá a keresztet vissza fogom állítani a helyére.
A gerinc mentén a következő háromszögelési pontokat értem el: 1331,8; 1389,6; 1339,5 s végül a Fakács teteje 1305,3 háromszögelési pont, aznapi végcélom következett egy hosszabb pihenővel. Innen az Apahavas már csak egy-két kilométerre esett, a Pipás még ennél is közelebb. Az eddig megtett út is volt vagy 8 kilométer, ami jócskán elvett a tervezett időmből.
Visszafelé szintén a gerincen csicsonkáztam az enyhe lejtésű, igen jó hóban egészen az 1227-es háromszögelési pontig. Innen a gerinc déli oldala felé vettem utamat, mert arra hosszabb és erősebb lejtő ígérkezett, egészen a gyimesfelsőloki vasútállomásig. Mikor azonban már javában ereszkedtem lefelé, és a visszafordulás szóba sem jöhetett, nagy meglepetés ért: a lejtőt teljesen jég borította. A déli lejtőt a napsütés nappal megolvasztotta, majd az éjjeli és hajnali fagy jéggé fagyasztotta. A lécem óriási zajt csapva megiramodott a jégen, reszketett és dobolt minden. Ennek már a fele sem volt tréfa. Először a léccel próbáltam valamit csinálni, de ez nem jött be. Akkor ráültem a lábam közé vett vastag mogyorófa síbotokra, de ettől csak még gyorsabbnak tűnt a száguldásom. Szemüveg nem volt rajtam, a sebességtől folytak a könnyeim, alig láttam, csak azt érzékeltem, hogy merre van lefelé. Fázni kezdtem. A kezemen egy béleletlen bőrkesztyű volt, amelyből a botok szorongatására az ujjaim kibújtak. Kezdetben irgalmatlan fáztak, majd furcsa meleget éreztem az ujjvégeken. Mivel könnyeimtől a kezemig sem láttam, csak a vasúti töltés árkában vettem észre, hogy az ujjaim már fehérek voltak. Az árokban jó vastag hóba fejeltem bele mindenféle csonttörés nélkül.
Erről az egyszemélyes kirándulásról bölcsen hallgattam barátaim előtt. Látható nyomokat nem viseltem magamon, a sílécem is épségben maradt, tehát jó képet vágtam, és vidáman felelgettem a kérdésekre, hogy milyen jót síztem tegnap. A hiányzó keresztről is beszámoltam, és megállapodtunk abban, hogy tavasszal egy menetgyakorlatot tervezünk majd arrafelé, és helyreállítjuk.
Ez a tapasztalat mindenesetre jó volt arra, hogy ilyen ismeretlen tájakra és ilyen messzire egyedül nem tanácsos elindulni.
A tél további részét hasonló kirándulásokkal töltöttük, természetesen a legénységgel együtt kivonulva. Ahogy haladtunk a patakvölgyekben a majdnem húszfokos hidegben, a menetzajt hallva a kis csángó gyerekek kiálltak a kapuba, és bámulták a katonákat egy szál pendelyben, mezítláb, úgy, ahogyan kiugrottak az ágyból. Én bizony nagyon fáztam volna a helyükben!
A Gyimes völgyének talpát a Tatros folyó két oldalán elterülő kevés kis termőföld alkotja, ritkásan épített házakkal. Északnak és délnek, a sík szélétől, már kezdődtek a fenyőerdők. Egyik nap ismét megszállt a kalandvágy és a veszélykeresés. Ezen a napon az addigi friss hóra még esett, és így a fenyők ágait vastag hótakaró nyomta a föld felé. Gondoltam, felmászok a leghavasabb és legmagosabb fenyőre, és a tetejéről — ráülve az ágak havas felületére — lecsúszok a földre, azaz a már megszemlélt mélységű és puhaságú hóra. A fenyő elég sűrű ágazatú volt, így nem okozott gondot a felmászás, csak a lefelé nézés kétségbeejtő: kb. három emelet magasságról lehetett szó. Mivel a sulykot már elvetettem, mert elmondtam már a legénységnek, hogy utánam ők fognak felmászni és leugrani, úgy, ahogyan én azt megmutatom, visszalépés nem volt. Hanyatt dobtam magamat az első ágra, onnan lecsúsztam a következőre, ami már kijjebb állt, és így tovább. Szerencsére nem is estem fejre, hanem talppal előre érkeztem meg a hóba, ahonnan némi segítséggel kimásztam. A legénység vagányan utánam csinálta, hiszen senki nem akart nálam gyengébbnek mutatkozni. Én megkönnyebbülve, ők pedig roppant büszkén, zárt menetoszlopban meneteltek a laktanya felé. Csak egy rövid epizód törte meg a menetelést, amikor észrevettem, hogy vészesen fehérülnek a fülek. „Állj, fület hóval dörzsölni!” — kiáltottam rájuk, s a fiúk rövidesen kipirosodott fülekkel, ép bőrrel, büszkén vonultak be ebédelni.
Bár húsz fok mínusz volt, szikrázó napsütés derített még jobb kedvre. Mivel a felfelé haladás bizonyult hosszabb és erősebb menetnek (tekintettel a sítalpra), ezért egész nyáriasan öltözve vágtam neki az útnak. Gáborokpatakán indultam felfelé először az 1227. magaslatra, onnan az 1272,5 pontra. Ezt mintegy száz méterre elhagyva — a térkép szerint — egy keresztnek kellett volna következni a gerincen, de bárhogy tekergettem is a nyakam, nem találtam meg. Nem volt vitás, hogy ez a kereszt a térképfelvétel idején még létezett, hiszen ezek az ötvenezres térképek frissen készültek, színesek és világviszonylatban is korszerűek, megbízhatóak voltak. Ezt a keresztet tehát eltávolíthatták azóta, mégpedig nem jóindulatból... Megfogadtam, hogy mihelyt módom lesz rá a keresztet vissza fogom állítani a helyére.
A gerinc mentén a következő háromszögelési pontokat értem el: 1331,8; 1389,6; 1339,5 s végül a Fakács teteje 1305,3 háromszögelési pont, aznapi végcélom következett egy hosszabb pihenővel. Innen az Apahavas már csak egy-két kilométerre esett, a Pipás még ennél is közelebb. Az eddig megtett út is volt vagy 8 kilométer, ami jócskán elvett a tervezett időmből.
Visszafelé szintén a gerincen csicsonkáztam az enyhe lejtésű, igen jó hóban egészen az 1227-es háromszögelési pontig. Innen a gerinc déli oldala felé vettem utamat, mert arra hosszabb és erősebb lejtő ígérkezett, egészen a gyimesfelsőloki vasútállomásig. Mikor azonban már javában ereszkedtem lefelé, és a visszafordulás szóba sem jöhetett, nagy meglepetés ért: a lejtőt teljesen jég borította. A déli lejtőt a napsütés nappal megolvasztotta, majd az éjjeli és hajnali fagy jéggé fagyasztotta. A lécem óriási zajt csapva megiramodott a jégen, reszketett és dobolt minden. Ennek már a fele sem volt tréfa. Először a léccel próbáltam valamit csinálni, de ez nem jött be. Akkor ráültem a lábam közé vett vastag mogyorófa síbotokra, de ettől csak még gyorsabbnak tűnt a száguldásom. Szemüveg nem volt rajtam, a sebességtől folytak a könnyeim, alig láttam, csak azt érzékeltem, hogy merre van lefelé. Fázni kezdtem. A kezemen egy béleletlen bőrkesztyű volt, amelyből a botok szorongatására az ujjaim kibújtak. Kezdetben irgalmatlan fáztak, majd furcsa meleget éreztem az ujjvégeken. Mivel könnyeimtől a kezemig sem láttam, csak a vasúti töltés árkában vettem észre, hogy az ujjaim már fehérek voltak. Az árokban jó vastag hóba fejeltem bele mindenféle csonttörés nélkül.
Erről az egyszemélyes kirándulásról bölcsen hallgattam barátaim előtt. Látható nyomokat nem viseltem magamon, a sílécem is épségben maradt, tehát jó képet vágtam, és vidáman felelgettem a kérdésekre, hogy milyen jót síztem tegnap. A hiányzó keresztről is beszámoltam, és megállapodtunk abban, hogy tavasszal egy menetgyakorlatot tervezünk majd arrafelé, és helyreállítjuk.
Ez a tapasztalat mindenesetre jó volt arra, hogy ilyen ismeretlen tájakra és ilyen messzire egyedül nem tanácsos elindulni.
A tél további részét hasonló kirándulásokkal töltöttük, természetesen a legénységgel együtt kivonulva. Ahogy haladtunk a patakvölgyekben a majdnem húszfokos hidegben, a menetzajt hallva a kis csángó gyerekek kiálltak a kapuba, és bámulták a katonákat egy szál pendelyben, mezítláb, úgy, ahogyan kiugrottak az ágyból. Én bizony nagyon fáztam volna a helyükben!
A Gyimes völgyének talpát a Tatros folyó két oldalán elterülő kevés kis termőföld alkotja, ritkásan épített házakkal. Északnak és délnek, a sík szélétől, már kezdődtek a fenyőerdők. Egyik nap ismét megszállt a kalandvágy és a veszélykeresés. Ezen a napon az addigi friss hóra még esett, és így a fenyők ágait vastag hótakaró nyomta a föld felé. Gondoltam, felmászok a leghavasabb és legmagosabb fenyőre, és a tetejéről — ráülve az ágak havas felületére — lecsúszok a földre, azaz a már megszemlélt mélységű és puhaságú hóra. A fenyő elég sűrű ágazatú volt, így nem okozott gondot a felmászás, csak a lefelé nézés kétségbeejtő: kb. három emelet magasságról lehetett szó. Mivel a sulykot már elvetettem, mert elmondtam már a legénységnek, hogy utánam ők fognak felmászni és leugrani, úgy, ahogyan én azt megmutatom, visszalépés nem volt. Hanyatt dobtam magamat az első ágra, onnan lecsúsztam a következőre, ami már kijjebb állt, és így tovább. Szerencsére nem is estem fejre, hanem talppal előre érkeztem meg a hóba, ahonnan némi segítséggel kimásztam. A legénység vagányan utánam csinálta, hiszen senki nem akart nálam gyengébbnek mutatkozni. Én megkönnyebbülve, ők pedig roppant büszkén, zárt menetoszlopban meneteltek a laktanya felé. Csak egy rövid epizód törte meg a menetelést, amikor észrevettem, hogy vészesen fehérülnek a fülek. „Állj, fület hóval dörzsölni!” — kiáltottam rájuk, s a fiúk rövidesen kipirosodott fülekkel, ép bőrrel, büszkén vonultak be ebédelni.
