A késő őszi csendet csak szórványos lövöldözés zavarta néha-néha. A nap is szinte fáradtan hunyorgott az elcsituló csatazaj fölött. Hírforrásaim szerint a páncélvonat még közlekedik, és rendszeresen befut egészen Gyimesbükk állomásig, és a megfelelő utánpótlást szállítja. Amióta ismerem a Karakói hidat, mindig attól félek, hogy egyszer felmondja a szolgálatot a kelleténél jóval nagyobb igénybevétel miatt.
Jelentették, hogy az öngyilkos karpaszományos fedezéktársa eltűnt. Még eggyel növekedett hát veszteségünk száma. Később kiderült, hogy az illető a németekhez szökött át, akiknél motorkerékpáros hírvivőként szolgált már, Wermacht-egyenruhában. No, csak most legyek okos, hogy ilyenkor mi a teendő, avagy mi a szabály. Mert olyan szabály nincsen, amely kimondja, hogy a dezertálás — még ha egy baráti hadsereghez is — nem katonai bűncselekmény. Ha nagyon-nagyon szabályos akarnék lenni, akkor bizony el kellene fognom és agyonlövetnem, mint a hadra kelt sereg katonaszökevényét. De hirtelen eszembe jut a saját kis csínyem is: hiszen épp az imént engedtem szabadon két rajra való orosz foglyot!
Lehet, hogy még kevés a harctéri tapasztalatom, hogy a haza védelméhez, vagy úgy is lehet mondani: ilyen háborúhoz, véres harcokhoz, nemcsak hazaszeretet, kötelességérzet, mások előtt való szégyenérzet, hanem még számos más dolog is kell.
Ilyen lehet az ellenségnek valamiféle gyűlölete is. Ez igen fontos dolog, mert elképzeltem magamban, hogy ha például engem a közelharcban láthatóan meg akarnak ölni, akkor nemcsak a védekezési reflex: „te ölsz meg engem, vagy én téged”, hanem egyfajta gyűlölet is munkál. Bár még rövid harci tapasztalattal rendelkeztünk — a sors kedve szerint viszont szaporán —, de azért már láttuk barátainkat, bajtársainkat, a falubelieket holtan vagy darabokban, súlyos sebesülten vagy nyomorékká váltan, pedig ismertük feleségeiket, gyermekeiket is... Ilyenkor feltétlenül éreztünk, éreznünk kellett gyűlöletet is. Ez szükséges volt, hogy túléljük a mai napot, és bosszúval gondoljunk a holnapra. Mert a holnapot is el kellett viselnünk, meg kellett harcolnunk.
Távbeszélősöm hív a harcálláspontra, hogy Bőbl ezredes úr engem keres. Már szinte el is felejtettem, hogy ő ott van a Bilibókon, a Székely Határőrséggel. Bőbl ezredes a tőle megszokott öblös és kemény hangon: „Mindennap figyelem, hogy odalent mit csinálsz, a legnagyobb dicséretemet fogadd el, kérlek, hogy sürgősen írd le az eddig történteket, küldd fel hozzám, és annak alapján felterjesztelek a Tiszti Arany Vitézségi Érem kitüntetésre”. Hát erre nem számítottam. Nekem egyszerűen eddig még eszembe se jutott sok gondom-bajom közt, hogy létezik kitüntetés is a világon. Nem is tudtam magamról elképzelni, hogy mindazt, ami eddig történt, valamiféle kitüntetésért csinálom. „Köszönöm, ezredes úr, mihelyt az oroszok békén hagynak — legalább egy délutánra —, akkor összeírom”. Rövid információcsere után letettük a kagylót.
Aztán később elgondolkoztam erről. Ha Bőbl ezredes látta a távcsövével, hogy mi történik a szorosban (mert az onnan valóban látható volt), akkor miért nekem kell leírni az eseményeket, miért nem írja le ő? (Bár az is lehet, hogy mindezt meg is tette, leírta, felterjesztette, csak közben minden irata megsemmisült.)
A Palancától keletre lévő és észak felől lefutó patakvölgyekbe tovább folyt a felvonulás, mint már korábban említettem, főleg tüzérség, közepes lövegek, aknavetők, ahogyan ki lehetett venni a tüzérfigyelő szögtávcsövével, 120 mm-es aknavetőkről volt szó. Sajnos a mi hegyiágyús ütegünk lőtávolságával ezt a felvonulást nem értük el, aknavetőinkkel még kevésbé. Ezért nyugodtan folytathatták a felvonulást még nappal is. Ebből nyilvánvaló, hogy a felderítésük is jól működik. Tisztában voltak azzal, hogy nekünk nincsenek páncélosaink és repülőink. Még jó, hogy nekik sem voltak.
A lovasegységek átszivárgása — egyenként, nagyobb távolságra követve egymást — tovább folyt. Ez rövidesen igen veszélyessé vált védekezésünkre nézve, mivel a lovasok a Pipás alatti erdőben gyülekeztek, onnan pedig az erdő védelme alatt a hátunkba kerülhettek volna. Tudtuk, hogy az idevezető utat a románok meg fogják nekik mutatni. Úgy gondoltam, hogy ezt az átszivárgást valahogyan meg kellene szüntetni, s mivel már körvonalazódott bennem egyfajta megoldás, elhatároztam, hogy megbeszélést folytatok a témáról Tálas főhadnaggyal.
A mai napi piszkot és mocskot még nem mostam le magamról, ezért elhatároztam, hogy a most következő legfontosabb programom a tisztálkodás lesz, s ennek már a gondolata is örömet szerzett. Lesétáltam az állásaim mentén a Rákóczi-várhoz, ott meglátogattam az ottani sorozatlövő fegyverek állásait, elbeszélgettem az embereimmel, akik jókedvűen fogadtak, azzal a felszabadult örömmel, hogy „ezt a napot is megúsztuk”, és életben vagyunk. A nap melegen sütött, bár már leáldozóban volt. A vár mögött csúszkáltam le a meredeken a Tatros-patakhoz. Ott egy kicsit folyásának ellenében mentem addig, amíg elértem azt a kimélyített fürdőhelyet, amelyet még tavaly csináltunk, s fellengzősen strandnak neveztünk. Lehúztam csizmámat — aminek szerintem az is örült —, majd teljesen levetkőzve beledobtam magam a nem éppen meleg vízbe. Olyan jólesett, hogy észre se vettem, milyen hűs a víz. Úszkáltam benne, ledörzsöltem magam, és teljesen felfrissülve majdhogynem jókedvem lett. Míg fürödtem, ruháimat kiteregettem, hogy addig is szellőzzenek. (Sajnos, ugyanazt a kapcát kellett a csizmámba húzni, pedig legszívesebben eldobtam volna.)
Felöltözve felvettem felszerelésemet is, majd elindultam a német parancsnok harcálláspontja felé, ha már itt lent vagyok. Hauptmann Fuchs igen nagy örömmel fogadott, és megosztotta velem felderítésének eredményeit, valamint azokat a friss információkat, melyeket a német felsőbb vezetéstől kapott. Most kezdtem csak jobban átlátni az erdélyi hadműveletek nagyobb összefüggéseit, és így tisztábban körvonalazódtak bennem a közös feladatok is itt a Gyimes völgyében.
Ezek szerint a Déli-Kárpátokon keresztül, a románokkal együtt betört ellenség igen nagy erőkkel nyomul észak felé a visszavonuló magyar hadsereggel és a német részekkel együtt. Ha az Északi-Kárpátokban sikeresen áttörnek az oroszok, akkor az egész magyar hadsereg fogságba kerül a két német hadsereg egységeivel együtt. Ezért a német és magyar páncélosegységeket Debrecen térségében kívánták összevonni, hogy be ne keríthessék őket.
Az Uz völgyébe is betörtek már az oroszok, ez volt a 32. hv. zlj. jobbszélső védőkörlete. Azt is megtudtam, hogy tőlem délebbre a legközelebbi határvadász őrs is elesett. Itt halt hősi halált Antal Domonkos barátom: az íróasztala mögött ülve találta telibe egy orosz páncéltörő lövedék. (Nem sokkal azután történt, hogy nálam járt látogatóban, s derekas becsípéssel ünnepeltük meg a csúfnevét, a „Rumos Dódi”-t.)
Fuchs véleménye szerint itt mi semmiféle támogatásra nem számíthatunk. Ez volt az én véleményem is. A megbeszélés hangulata olyan volt, mint amikor az utóvédet olyan feladattal látják el, amelyről az első pillanatban látszik, hogy az egység fel lesz áldozva. Ekkor döbbentem rá, hogy „halálraítélt zászlóalj” vagyunk, amelynek ettől kezdve már csak egy lehetősége van: felkészülni az élethalálharcra.
Éjszakára előkészítettem a megfelelő világítórakétákat, amelyekkel már takarékoskodni kellett, mert erősen fogytán volt a készlet. Ezért felhívtam a gépágyús tüzér zászlóst, hogy mit szólna az újonnan támadt ötletemhez. Az előterepen, az erdő széle és a lapos Tatros völgyében lévő házak között még az oldalban is vannak kalibák fából építve, olyanok mint a havasi esztenák épületei. Ezek közül vajon melyiket tudná elérni egy-két lövéssel, mégpedig gyujtógránáttal? A tüzérem kapott az alkalmon, és máris jelezte: átnézi a térképet, megkeresi a házat, és ha be tudja lőni, jelezni fog.
Nem sokat kellett várnom, máris jelentkezett, várja a parancsot az időpontra. Este 22 órára kértem a tüzet. Addig még lepihentem egy keveset. Gondoltam, ha elaludnék, akkor majd a lövések felébresztenek. Valóban így is történt minden, a megbeszélés szerint. Három lövést adott le, mire a kalyiba lángra lobbant, és a legjobb helyen világította be az egész terepet. Igy hát ezúttal nem kellett fölé s alá kóborolnom a világítórakétákkal.
A harcálláspontom őrszemeivel beszélgettem, élvezve a csendet és a csillagos éjszakát. Az egyik őrszem csendesen, mintha magában beszélgetne, így szólt: „Főhadnagy úr, most hallottam a kuvik hangját, ami nálunk azt jelenti, hogy a holnapot még élve éljük meg.” Azt reméltem, hogy ezt minden ember tudja, és akkor sokkal könnyebb lesz a holnap.
Ma sem kellett ringatni engem, már csak azért is mert fürdő után voltam, és akkor nagyon jólesik az alvás.
Jelentették, hogy az öngyilkos karpaszományos fedezéktársa eltűnt. Még eggyel növekedett hát veszteségünk száma. Később kiderült, hogy az illető a németekhez szökött át, akiknél motorkerékpáros hírvivőként szolgált már, Wermacht-egyenruhában. No, csak most legyek okos, hogy ilyenkor mi a teendő, avagy mi a szabály. Mert olyan szabály nincsen, amely kimondja, hogy a dezertálás — még ha egy baráti hadsereghez is — nem katonai bűncselekmény. Ha nagyon-nagyon szabályos akarnék lenni, akkor bizony el kellene fognom és agyonlövetnem, mint a hadra kelt sereg katonaszökevényét. De hirtelen eszembe jut a saját kis csínyem is: hiszen épp az imént engedtem szabadon két rajra való orosz foglyot!
Lehet, hogy még kevés a harctéri tapasztalatom, hogy a haza védelméhez, vagy úgy is lehet mondani: ilyen háborúhoz, véres harcokhoz, nemcsak hazaszeretet, kötelességérzet, mások előtt való szégyenérzet, hanem még számos más dolog is kell.
Ilyen lehet az ellenségnek valamiféle gyűlölete is. Ez igen fontos dolog, mert elképzeltem magamban, hogy ha például engem a közelharcban láthatóan meg akarnak ölni, akkor nemcsak a védekezési reflex: „te ölsz meg engem, vagy én téged”, hanem egyfajta gyűlölet is munkál. Bár még rövid harci tapasztalattal rendelkeztünk — a sors kedve szerint viszont szaporán —, de azért már láttuk barátainkat, bajtársainkat, a falubelieket holtan vagy darabokban, súlyos sebesülten vagy nyomorékká váltan, pedig ismertük feleségeiket, gyermekeiket is... Ilyenkor feltétlenül éreztünk, éreznünk kellett gyűlöletet is. Ez szükséges volt, hogy túléljük a mai napot, és bosszúval gondoljunk a holnapra. Mert a holnapot is el kellett viselnünk, meg kellett harcolnunk.
Távbeszélősöm hív a harcálláspontra, hogy Bőbl ezredes úr engem keres. Már szinte el is felejtettem, hogy ő ott van a Bilibókon, a Székely Határőrséggel. Bőbl ezredes a tőle megszokott öblös és kemény hangon: „Mindennap figyelem, hogy odalent mit csinálsz, a legnagyobb dicséretemet fogadd el, kérlek, hogy sürgősen írd le az eddig történteket, küldd fel hozzám, és annak alapján felterjesztelek a Tiszti Arany Vitézségi Érem kitüntetésre”. Hát erre nem számítottam. Nekem egyszerűen eddig még eszembe se jutott sok gondom-bajom közt, hogy létezik kitüntetés is a világon. Nem is tudtam magamról elképzelni, hogy mindazt, ami eddig történt, valamiféle kitüntetésért csinálom. „Köszönöm, ezredes úr, mihelyt az oroszok békén hagynak — legalább egy délutánra —, akkor összeírom”. Rövid információcsere után letettük a kagylót.
Aztán később elgondolkoztam erről. Ha Bőbl ezredes látta a távcsövével, hogy mi történik a szorosban (mert az onnan valóban látható volt), akkor miért nekem kell leírni az eseményeket, miért nem írja le ő? (Bár az is lehet, hogy mindezt meg is tette, leírta, felterjesztette, csak közben minden irata megsemmisült.)
A Palancától keletre lévő és észak felől lefutó patakvölgyekbe tovább folyt a felvonulás, mint már korábban említettem, főleg tüzérség, közepes lövegek, aknavetők, ahogyan ki lehetett venni a tüzérfigyelő szögtávcsövével, 120 mm-es aknavetőkről volt szó. Sajnos a mi hegyiágyús ütegünk lőtávolságával ezt a felvonulást nem értük el, aknavetőinkkel még kevésbé. Ezért nyugodtan folytathatták a felvonulást még nappal is. Ebből nyilvánvaló, hogy a felderítésük is jól működik. Tisztában voltak azzal, hogy nekünk nincsenek páncélosaink és repülőink. Még jó, hogy nekik sem voltak.
A lovasegységek átszivárgása — egyenként, nagyobb távolságra követve egymást — tovább folyt. Ez rövidesen igen veszélyessé vált védekezésünkre nézve, mivel a lovasok a Pipás alatti erdőben gyülekeztek, onnan pedig az erdő védelme alatt a hátunkba kerülhettek volna. Tudtuk, hogy az idevezető utat a románok meg fogják nekik mutatni. Úgy gondoltam, hogy ezt az átszivárgást valahogyan meg kellene szüntetni, s mivel már körvonalazódott bennem egyfajta megoldás, elhatároztam, hogy megbeszélést folytatok a témáról Tálas főhadnaggyal.
A mai napi piszkot és mocskot még nem mostam le magamról, ezért elhatároztam, hogy a most következő legfontosabb programom a tisztálkodás lesz, s ennek már a gondolata is örömet szerzett. Lesétáltam az állásaim mentén a Rákóczi-várhoz, ott meglátogattam az ottani sorozatlövő fegyverek állásait, elbeszélgettem az embereimmel, akik jókedvűen fogadtak, azzal a felszabadult örömmel, hogy „ezt a napot is megúsztuk”, és életben vagyunk. A nap melegen sütött, bár már leáldozóban volt. A vár mögött csúszkáltam le a meredeken a Tatros-patakhoz. Ott egy kicsit folyásának ellenében mentem addig, amíg elértem azt a kimélyített fürdőhelyet, amelyet még tavaly csináltunk, s fellengzősen strandnak neveztünk. Lehúztam csizmámat — aminek szerintem az is örült —, majd teljesen levetkőzve beledobtam magam a nem éppen meleg vízbe. Olyan jólesett, hogy észre se vettem, milyen hűs a víz. Úszkáltam benne, ledörzsöltem magam, és teljesen felfrissülve majdhogynem jókedvem lett. Míg fürödtem, ruháimat kiteregettem, hogy addig is szellőzzenek. (Sajnos, ugyanazt a kapcát kellett a csizmámba húzni, pedig legszívesebben eldobtam volna.)
Felöltözve felvettem felszerelésemet is, majd elindultam a német parancsnok harcálláspontja felé, ha már itt lent vagyok. Hauptmann Fuchs igen nagy örömmel fogadott, és megosztotta velem felderítésének eredményeit, valamint azokat a friss információkat, melyeket a német felsőbb vezetéstől kapott. Most kezdtem csak jobban átlátni az erdélyi hadműveletek nagyobb összefüggéseit, és így tisztábban körvonalazódtak bennem a közös feladatok is itt a Gyimes völgyében.
Ezek szerint a Déli-Kárpátokon keresztül, a románokkal együtt betört ellenség igen nagy erőkkel nyomul észak felé a visszavonuló magyar hadsereggel és a német részekkel együtt. Ha az Északi-Kárpátokban sikeresen áttörnek az oroszok, akkor az egész magyar hadsereg fogságba kerül a két német hadsereg egységeivel együtt. Ezért a német és magyar páncélosegységeket Debrecen térségében kívánták összevonni, hogy be ne keríthessék őket.
Az Uz völgyébe is betörtek már az oroszok, ez volt a 32. hv. zlj. jobbszélső védőkörlete. Azt is megtudtam, hogy tőlem délebbre a legközelebbi határvadász őrs is elesett. Itt halt hősi halált Antal Domonkos barátom: az íróasztala mögött ülve találta telibe egy orosz páncéltörő lövedék. (Nem sokkal azután történt, hogy nálam járt látogatóban, s derekas becsípéssel ünnepeltük meg a csúfnevét, a „Rumos Dódi”-t.)
Fuchs véleménye szerint itt mi semmiféle támogatásra nem számíthatunk. Ez volt az én véleményem is. A megbeszélés hangulata olyan volt, mint amikor az utóvédet olyan feladattal látják el, amelyről az első pillanatban látszik, hogy az egység fel lesz áldozva. Ekkor döbbentem rá, hogy „halálraítélt zászlóalj” vagyunk, amelynek ettől kezdve már csak egy lehetősége van: felkészülni az élethalálharcra.
Éjszakára előkészítettem a megfelelő világítórakétákat, amelyekkel már takarékoskodni kellett, mert erősen fogytán volt a készlet. Ezért felhívtam a gépágyús tüzér zászlóst, hogy mit szólna az újonnan támadt ötletemhez. Az előterepen, az erdő széle és a lapos Tatros völgyében lévő házak között még az oldalban is vannak kalibák fából építve, olyanok mint a havasi esztenák épületei. Ezek közül vajon melyiket tudná elérni egy-két lövéssel, mégpedig gyujtógránáttal? A tüzérem kapott az alkalmon, és máris jelezte: átnézi a térképet, megkeresi a házat, és ha be tudja lőni, jelezni fog.
Nem sokat kellett várnom, máris jelentkezett, várja a parancsot az időpontra. Este 22 órára kértem a tüzet. Addig még lepihentem egy keveset. Gondoltam, ha elaludnék, akkor majd a lövések felébresztenek. Valóban így is történt minden, a megbeszélés szerint. Három lövést adott le, mire a kalyiba lángra lobbant, és a legjobb helyen világította be az egész terepet. Igy hát ezúttal nem kellett fölé s alá kóborolnom a világítórakétákkal.
A harcálláspontom őrszemeivel beszélgettem, élvezve a csendet és a csillagos éjszakát. Az egyik őrszem csendesen, mintha magában beszélgetne, így szólt: „Főhadnagy úr, most hallottam a kuvik hangját, ami nálunk azt jelenti, hogy a holnapot még élve éljük meg.” Azt reméltem, hogy ezt minden ember tudja, és akkor sokkal könnyebb lesz a holnap.
Ma sem kellett ringatni engem, már csak azért is mert fürdő után voltam, és akkor nagyon jólesik az alvás.
