Kételkedéssel és aggodalommal eltelve indultam jelentkezni a német százados harcálláspontjára. Magammal vittem szolgálatvezetőmet, Czakó törzsőrmestert, aki géppisztollyal volt felszerelve. Tájékoztattam őt a várható eseményekről. Azt ugyanis már eldöntöttem magamban, hogy nem maradok itt, hogy fedezzem a németek visszavonulását. (Czakó egy jóindulatú és halk szavú ember volt, tökéletes ellentéte a szolgálatvezetőkről kialakult általános képnek. Jó természetét, ragaszkodását és hűségét a későbbiekben számtalanszor megtapasztaltam.)

A német századossal folytatott tárgyalás rövid volt. Közöltem vele: látom, hogy visszavonuláshoz készülődik. Az én egységem ereje azonban nem képes ennek fedezését elvállalni, ezért visszavonulok a magyar határra, és ott fogok berendezkedni védelemre. Elvörösödött mérgében, előkapta pisztolyát, a Parabellumot, és üvölteni kezdett. A német káromkodások nem olyan választékosak ugyan, mint a magyar, de annyit megértettem belőle, hogy lelő, ha nem teljesítem parancsaikat. Az üvöltésében szerepelt a klasszikus „szakrament krucifix” is, erre jól emlékszem. A pisztolyt komolyan a mellemnek szegezte, és mivel kb. másfél méterre állt tőlem, nem volt kétséges, hogy nem fog célt téveszteni. Ekkor az én jámbor Czakóm hirtelen bevágta géppisztolyát, és a Hauptmannra tartotta. Az egységem odakint állt az úton, további menetre készen. Bár csak kb. század erejű volt, a málhásállatokkal együtt igen nagy erőnek tűnhetett. Talán ez győzte meg a Hauptmannt, aki most már megértette, hogy nem tréfálunk.

A műúton nem akartam visszamenni, mert tartottam a németek mesterkedéseitől, azonkívül olyan terepen kívántam vonulni, ahonnan az ellenséges oldal is belátható, és ha kell, akár erőszakos felderítés közben is eljuthatunk a Kökényes-patak nyugati oldalán (a Csülemér havas mellékgerincén) a Bilibók-tető felé.

Ahogy közeledtünk az ebédidőhöz, egyre melegebb lett, és a fölfelé menetben ugyancsak megizzadtunk. (Nem csoda, hiszen hadi posztóruhában voltunk.) Az induláskor csak felmelegített ebéd — a magasság növekedésének hatására — forrni kezdett a főzőládákban. Az 1197-es magassági pont közelében pihenőt tartottunk az erdőben, és megebédeltünk.


Eddig sehol sem tapasztaltunk orosz jelenlétet. Valószínű, hogy a Tatros, műút és vasútvonaltól északra még nem merészkedtek, talán még nem kaptak román vezetőt, aki tudja és ismeri a hegyi-erdei utakat határaink felé. Így már nyugodtabban folytattuk menetünket a Bilibók 1197-es magassági pont felé. Eközben egy iszonyatos nagy robbanás reszkettette meg a hegyeket-erdőket. A német robbantórészleg most ért a szorosi hidakhoz. Hiába szereltük le a a gyutacsok gyújtózsinórjait, a németek újraszerelték és mégis felrobbantották őket. Ezek úgy viselkednek a mi hazánkban, mint a megszállók: semmit sem kérdeznek, csak rombolnak.


A Bilibók tetőig még ugyanannyi volt az út, mint Palánkától idáig. A nap teljes erővel igyekezett levetkőztetni bennünket. Az biztos, hogy a hegyi menetelés jóval nehezebb a síkföldinél, akár fel, akár lefelé visz az út. Késő délután érkeztünk a Bilibók 1167-es magassági pontra. Körülnézve láttam, hogy a hegy gerincében már védelemre berendezkedett csapatok vannak. A 70. Székely Határőr Csoport idős korosztálya volt ott, tőlük délre beásva tüzelőállásban az 1. Székely Hegyiágyús Tüzérosztály egy ütege, négy löveggel. Tűzérfigyelője lent, a Rákóczi-vártól kb. 1 km-re nyugatra helyezkedett el az éles gerincű határvonalon.


Felelős parancsnokot nem találtam itt, de tájékoztattak, hogy a szorosban már várnak rám, hogy harccsoport-parancsnokként átvegyem a terület védelmét.