Ebben az időben a mihályszállási őrs parancsnok nélkül maradt, és engem szándékoztak oda kinevezni. Ez nem ment simán, mert a 32. zászlóalj orvosa, Mike Gyula orvos százados jelentése alapján hosszabb fogászati kezelésre kellett bevonulnom Marosvásárhelyre. (Egyik zápfogam begyulladt, bal orcám feldagadt, és ettől olyan izületi gyulladást kaptam, hogy három napig nem tudtam felkelni az ágyból. Mike Gyuszi azt javasolta, hogy a fogat gyorsan ki kell húzni, de mivel teljes gyulladásban van a képem, itt a fájdalomcsillapító injekció nem fog érvényesülni. Jobb, ha vállalom az érzéstelenítés nélküli foghúzást. Hát vállaltam. Mert nem tudtam, mit vállalok. Gyuszi szinte kéjjel készült a műveletre. Én is. Elhatároztam, hogy meg sem nyikkanok. Már csak azért is, mert be akartam bizonyítani, hogy egy ludovikás hadnagy, akit már az Akadémián mindenféle kínzásnak kitettek, nem ijed meg semmitől. Szóval beültem a székbe. Meg kell jegyeznem, hogy Mike Gyuszi nem volt fogorvos, ezt csak szükségből tette, akár én is csinálhattam volna.
A fog kihúzása érzéstelenítés nélkül kb. olyan, mintha az ember agyából kitépnének valamit. Mikor túl voltam rajta és fel akartam lélegezni – lám, nyikkanás nélkül kibírtam –, Gyuszi kárörvendő mosollyal közölte, hogy sajnos a gyökér beletörött. Nekilátott emelőműszereivel kotorászni az állkapcsomban. No, ezt már le sem írom, kb. olyan volt, mint akit élve boncolnak. Azaz még annál is rosszabb, mert későbbi életemben még olyat is átéltem, mikor úgy láttak neki a gyomoroperációmnak, hogy elfelejtettek hibernálni, és élőben vágták fel a hasamat. Mindezek után Gyuszi azt javasolta a zászlóaljparancsnoknak, hogy előbb hozassam rendbe a fogaimat, és ezért küldjenek Marosvásárhelyre a katonai fogászatra kb. egy hónap időtartamra.
Az események gyorsan peregtek. Másnap már Marosvásárhelyre vezényeltek s a kezelési időn túl a helyi gyalogezreddel kellett volna kivonulnom. Azt hiszem, hogy azért ezt senki sem gondolta komolyan, én sem. Egyszer-kétszer ugyan kivonultam, de a sehová tartozás nem volt ínyemre. Mikor ennek hangot adtam – mintegy hallgatólagos engedéllyel –, már szabad emberként élhettem Vásárhelyen. Egy bőrkereskedő zsidó család lakásában utaltak ki részemre egy szobát. Nagyon kellemesen éreztem magamat náluk. A kezelések után egész nap csavarogtam, a Teleki Tékába jártam, esténként a Főtér egyik éttermében vacsoráztam, ahol rövidesen már törzsvendégnek számítottam. Közben nem tagadhatom le, hogy csinos nők után is jártam, egész jó eredménnyel.
Anyai ágon erdélyiek voltunk. Anyámnak volt még tíz testvére, ezeknek rengeteg gyermeke. Így nekem is volt igen sok unokatestvérem, nagybácsim stb. Egy alkalommal felkerestem egy nagybácsiféle rokont, aki még a román érában ment nyugdíjba. Városi jegyzői állását lelépésért eladta, de úgy, hogy a fizetését továbbra is ő vette fel. Így egész jó jövedelme volt. A vevő pedig az ügyfelekből élt, borsos áron írta a kérvényeket, és intézte az emberek ügyes-bajos dolgait. (Hasonló mentalitás hozta létre az őrmesterek telepét is, egy olyan Rózsadomb-félét, ahol őrmesterek építettek szép villákat. Egyik unokatestvérem mesélte, hogy ő is itt szolgált két évet, de csak egy hetet volt a laktanyában. Minden két hétben megjelent, és hozta az őrmesternek a hízott libát, leadta, és már utazott is haza.)
A fent említett jegyző rokon a túlvilági szellemekkel foglalkozott szeánszain. Erre igen kíváncsi voltam, és kértem, hogy vegyen be a dologba. Eleinte nagyon tiltakozott, mert szerinte egy katona nem hisz az ilyesmiben, és a hitetlenek csak zavarják a szeánszot. Erősen bizonygattam hitemet, így aztán nagy nehezen beadta a derekát, és meghívott a legközelebbi szeánszára, ahol a reinkarnáció volt a téma. Én magam nem voltam ugyan hitetlen, de a túlvilági élet valahogyan nem jött össze bennem. Megnyugtatóbb volt azt hinnem, hogy a halállal megszűnik minden, következik a nagy Nirvána, megszűnik a fájdalom és minden rossz, de jó is.
Magamban úgy készültem tehát, hogy én most végre leleplezem ezt az egész szeánszdolgot, amiről annyi sokat hallottam. Ilyen felkészüléssel jelentem meg a lakásán. A két szoba egyikében volt az oltár, a másikban a médiumok helyei, székek, pamlagok a résztvevőknek. A sarokban, az oltár háta mögött volt egy ágy, én oda ültem le. A másik szoba ajtaja nyitva volt, onnan is lehetett látni az oltárt, de csak az egyik feléből, ami az ajtóval szemben volt. Ez a helyiség tele volt emberekkel, férfiakkal és nőkkel egyforma arányban.
A médiumok helyén három nő ült, akikről később kiderült, hogy közülük kettő írni-olvasni sem tudott, csak a magyar nyelvet beszélték, a románt is csak igen kevessé...
A szeánsz úgy kezdődött, hogy a vezető (rokonom) az oltárnál imádkozott, majd az imát megszakítva időnként bekérte a kérdéseket. Ezeket papírra leírva, összehajtogatva az oltárra tették. Ismét imádság következett, majd az egyik médium megszólalása jelezte, hogy transzba esett.
Én három kérdést tettem fel:
1. Hogyan halt meg Kincses őrmester, mesélje el utolsó óráját.
2. Miért halt meg Bertalan őrnagy?
3. A reinkarnációban mikor éltem utoljára, és miért kell most újra élnem?
Úgy helyezkedtem el, hogy a médiumok engem az oltártól nem láthattak, én viszont jól szemmel tarthattam az oltáron a cédulámat, amelyhez senki nem nyúlt hozzá. Ezt erősen figyeltem.
A jelenlévők minden kérdésére válaszoltak a kérdezett szellemek, amelyek közül csak két dolgot emelek ki. Egy férfinak azt mondta a médium, hogy a hívott szellem most mentette meg a kisfiát egy autó elől, majdnem elgázolták. Másnap a Főtéren találkoztam vele, és elmesélte, hogy a felesége hazajött a gyerekkel, és valóban megtörtént az eset.
Egy másik idézett halott franciául beszélt a médiumon keresztül, méghozzá – amennyit én tudok franciául – teljesen tökéletes hangsúlyozással. A médium viszont köztudottan nem tudott franciául, írástudatlan nőszemély volt.
Ami az én kérdéseimet illeti, a következő válaszokat kaptam:
1. „A zsinór beleakadt a fegyverembe, minden erőm kevés volt, hogy eltépjem.” (Valójában az történt, hogy Kincses őrmester kisernyője – amelynek ki kell húznia a nagyernyőt – beleakadt a puskájába. Ezt a zsinórt próbálta eltépni, de nem sikerült. Még így is csoda, hogy két szálat el tudott szakítani belőle. Ehhez is emberfeletti erő kellett, amit csak a megriadt életösztön magyaráz.)
2. „Túl volt terhelve a repülőgép, és így lezuhantunk.” (Ezt követően az őrnagy – Bertalan Árpád – egy hazafias beszédet intézett hozzám, a fiatal hadnagyhoz, amelynek nem éppen a tartalma volt rémisztően meglepő, hanem a hangsúlyozása, beszédmodora, katonás kijelentései és szakmai kifejezései. Teljesen elámultam.)
3. (Most a második médium lépett munkába, és a harmadik kérdésemre válaszolva így kezdte:) „Van itt közöttünk egy hitetlen hadnagy, akinek azért válaszolok.” És elmondta, hogy 1848-ban a szabadságharc idején én ezredesként harcoltam. Egy ápolónőbe voltam szerelmes, akit egy alkalommal féltékenységből megöltem. Ezért kell most élnem, vezekelnem és bűnhődnöm, hogy egy jobb élettel kiérdemelhessem a túlvilági örömöket.
A szeánszról távozva azon tépelődtem, hogy vajon hol csaptak be. A mai napig nem tudom, hogy az igazságot hallottam-e, de néha tartok tőle, hogy igen.
Mindezt azért mondtam el ilyen hosszadalmasan, mert a későbbiekben rengeteg olyasmi történt velem, amelyeknek jó részét csak egy másik világ létének feltételezésével tudtam értelmezni. Számomra ugyanis ekkor az tűnt realitásnak: ha szenvednem kell előbbi életemért, akkor a „Sors” nem adhatja meg azt az ajándékot, hogy a harcok elején egy fejlövéssel elmeneküljek a vezeklés elől. Tehát végig kell élnem az egészet, végig kell szenvednem, végig kell félnem, fáznom kell, szomjaznom kell, vizesárokban aludnom, hóban fagyoskodnom, halott bajtársaim szétroncsolt testét látnom stb. stb.
Ez a hiedelem megnyugtatott némiképp, és megfogadtam magamnak, hogy nem fogom kapkodni a fejemet a golyók elől. (Apám mondta egyszer: „Fiam, ha háborúba kerülsz, a fejedet ne kapkodd a golyók elől, mert még bele találod ütni valamelyikbe!”)
 |
| Mike Gyula orvos százados |
Az események gyorsan peregtek. Másnap már Marosvásárhelyre vezényeltek s a kezelési időn túl a helyi gyalogezreddel kellett volna kivonulnom. Azt hiszem, hogy azért ezt senki sem gondolta komolyan, én sem. Egyszer-kétszer ugyan kivonultam, de a sehová tartozás nem volt ínyemre. Mikor ennek hangot adtam – mintegy hallgatólagos engedéllyel –, már szabad emberként élhettem Vásárhelyen. Egy bőrkereskedő zsidó család lakásában utaltak ki részemre egy szobát. Nagyon kellemesen éreztem magamat náluk. A kezelések után egész nap csavarogtam, a Teleki Tékába jártam, esténként a Főtér egyik éttermében vacsoráztam, ahol rövidesen már törzsvendégnek számítottam. Közben nem tagadhatom le, hogy csinos nők után is jártam, egész jó eredménnyel.
Anyai ágon erdélyiek voltunk. Anyámnak volt még tíz testvére, ezeknek rengeteg gyermeke. Így nekem is volt igen sok unokatestvérem, nagybácsim stb. Egy alkalommal felkerestem egy nagybácsiféle rokont, aki még a román érában ment nyugdíjba. Városi jegyzői állását lelépésért eladta, de úgy, hogy a fizetését továbbra is ő vette fel. Így egész jó jövedelme volt. A vevő pedig az ügyfelekből élt, borsos áron írta a kérvényeket, és intézte az emberek ügyes-bajos dolgait. (Hasonló mentalitás hozta létre az őrmesterek telepét is, egy olyan Rózsadomb-félét, ahol őrmesterek építettek szép villákat. Egyik unokatestvérem mesélte, hogy ő is itt szolgált két évet, de csak egy hetet volt a laktanyában. Minden két hétben megjelent, és hozta az őrmesternek a hízott libát, leadta, és már utazott is haza.)
A fent említett jegyző rokon a túlvilági szellemekkel foglalkozott szeánszain. Erre igen kíváncsi voltam, és kértem, hogy vegyen be a dologba. Eleinte nagyon tiltakozott, mert szerinte egy katona nem hisz az ilyesmiben, és a hitetlenek csak zavarják a szeánszot. Erősen bizonygattam hitemet, így aztán nagy nehezen beadta a derekát, és meghívott a legközelebbi szeánszára, ahol a reinkarnáció volt a téma. Én magam nem voltam ugyan hitetlen, de a túlvilági élet valahogyan nem jött össze bennem. Megnyugtatóbb volt azt hinnem, hogy a halállal megszűnik minden, következik a nagy Nirvána, megszűnik a fájdalom és minden rossz, de jó is.
Magamban úgy készültem tehát, hogy én most végre leleplezem ezt az egész szeánszdolgot, amiről annyi sokat hallottam. Ilyen felkészüléssel jelentem meg a lakásán. A két szoba egyikében volt az oltár, a másikban a médiumok helyei, székek, pamlagok a résztvevőknek. A sarokban, az oltár háta mögött volt egy ágy, én oda ültem le. A másik szoba ajtaja nyitva volt, onnan is lehetett látni az oltárt, de csak az egyik feléből, ami az ajtóval szemben volt. Ez a helyiség tele volt emberekkel, férfiakkal és nőkkel egyforma arányban.
A médiumok helyén három nő ült, akikről később kiderült, hogy közülük kettő írni-olvasni sem tudott, csak a magyar nyelvet beszélték, a románt is csak igen kevessé...
A szeánsz úgy kezdődött, hogy a vezető (rokonom) az oltárnál imádkozott, majd az imát megszakítva időnként bekérte a kérdéseket. Ezeket papírra leírva, összehajtogatva az oltárra tették. Ismét imádság következett, majd az egyik médium megszólalása jelezte, hogy transzba esett.
Én három kérdést tettem fel:
1. Hogyan halt meg Kincses őrmester, mesélje el utolsó óráját.
2. Miért halt meg Bertalan őrnagy?
3. A reinkarnációban mikor éltem utoljára, és miért kell most újra élnem?
Úgy helyezkedtem el, hogy a médiumok engem az oltártól nem láthattak, én viszont jól szemmel tarthattam az oltáron a cédulámat, amelyhez senki nem nyúlt hozzá. Ezt erősen figyeltem.
A jelenlévők minden kérdésére válaszoltak a kérdezett szellemek, amelyek közül csak két dolgot emelek ki. Egy férfinak azt mondta a médium, hogy a hívott szellem most mentette meg a kisfiát egy autó elől, majdnem elgázolták. Másnap a Főtéren találkoztam vele, és elmesélte, hogy a felesége hazajött a gyerekkel, és valóban megtörtént az eset.
Egy másik idézett halott franciául beszélt a médiumon keresztül, méghozzá – amennyit én tudok franciául – teljesen tökéletes hangsúlyozással. A médium viszont köztudottan nem tudott franciául, írástudatlan nőszemély volt.
Ami az én kérdéseimet illeti, a következő válaszokat kaptam:
1. „A zsinór beleakadt a fegyverembe, minden erőm kevés volt, hogy eltépjem.” (Valójában az történt, hogy Kincses őrmester kisernyője – amelynek ki kell húznia a nagyernyőt – beleakadt a puskájába. Ezt a zsinórt próbálta eltépni, de nem sikerült. Még így is csoda, hogy két szálat el tudott szakítani belőle. Ehhez is emberfeletti erő kellett, amit csak a megriadt életösztön magyaráz.)
2. „Túl volt terhelve a repülőgép, és így lezuhantunk.” (Ezt követően az őrnagy – Bertalan Árpád – egy hazafias beszédet intézett hozzám, a fiatal hadnagyhoz, amelynek nem éppen a tartalma volt rémisztően meglepő, hanem a hangsúlyozása, beszédmodora, katonás kijelentései és szakmai kifejezései. Teljesen elámultam.)
3. (Most a második médium lépett munkába, és a harmadik kérdésemre válaszolva így kezdte:) „Van itt közöttünk egy hitetlen hadnagy, akinek azért válaszolok.” És elmondta, hogy 1848-ban a szabadságharc idején én ezredesként harcoltam. Egy ápolónőbe voltam szerelmes, akit egy alkalommal féltékenységből megöltem. Ezért kell most élnem, vezekelnem és bűnhődnöm, hogy egy jobb élettel kiérdemelhessem a túlvilági örömöket.
A szeánszról távozva azon tépelődtem, hogy vajon hol csaptak be. A mai napig nem tudom, hogy az igazságot hallottam-e, de néha tartok tőle, hogy igen.
Mindezt azért mondtam el ilyen hosszadalmasan, mert a későbbiekben rengeteg olyasmi történt velem, amelyeknek jó részét csak egy másik világ létének feltételezésével tudtam értelmezni. Számomra ugyanis ekkor az tűnt realitásnak: ha szenvednem kell előbbi életemért, akkor a „Sors” nem adhatja meg azt az ajándékot, hogy a harcok elején egy fejlövéssel elmeneküljek a vezeklés elől. Tehát végig kell élnem az egészet, végig kell szenvednem, végig kell félnem, fáznom kell, szomjaznom kell, vizesárokban aludnom, hóban fagyoskodnom, halott bajtársaim szétroncsolt testét látnom stb. stb.
Ez a hiedelem megnyugtatott némiképp, és megfogadtam magamnak, hogy nem fogom kapkodni a fejemet a golyók elől. (Apám mondta egyszer: „Fiam, ha háborúba kerülsz, a fejedet ne kapkodd a golyók elől, mert még bele találod ütni valamelyikbe!”)
