Hogy az éjjel mennyi eső esett, avagy zuhogott, azt csak reggel mérhettem fel, mert az árkomban oldalamon fekve a szám széléig ért e víz. Kiszállva a hideg fürdőből úgy fáztam, úgy reszkettem, hogy nem tudtam beszélni a fogaim vacogásától. Ugrálnom kellett, hogy legalább annyi meleget termeljek, hogy meg tudjak szólalni, képes legyek intézkedni.
Nem tudom, pontosan hány óra lehetett, de igen kimerültek voltunk. Valószínűleg már délutánra járt az idő. Mivel mindenem csupa víz volt, így a fegyverzetem is, próbából elővettem az olasz kapitánytól kapott Beretta pisztolyomat, és a levegőbe lőttem vele egyet. Működött. De a babonás szellem is, mert mintha startpisztoly lett volna a kezemben, előttem a dombon egy T—34-es harckocsi jelent meg tőlem talán 50 m-re, és egyenesen felém tartva ágyújából leadott egy lövést, ami a fülem mellett pattant el.
Sohasem tudtam meg, hogy látott-e engem, vagy tőlünk valakit, vagy csak a dombtetőre érve ijesztésül vagy ijedtében lőtt egyet. Gyalogság nem kísérte, ezért azt feltételeztem, hogy a főerők oldalvédje vagy felderítő járőr. Rajtunk gyorsan átment, több nem jött, ebből nyilvánvaló lett, hogy a főerők a főútvonalon már talán Szamosveresmarton lehetnek, tehát mi az úton nem vonulhatunk, sőt a mellékterepen sem, hanem majd nagy ívben ki kell kerülnünk a falut és az oroszokat is.
A sötétedés előtt mozdulatlanoknak kellett maradnunk. Tehát maradt egy kevés idő az áttörés megszervezésére. Századparancsnokaim ekkor a csíkszeredai Sprencz testvérek, zászlósok voltak, a 3. század parancsnoka akkor Pethő zászlós, aki később segédtisztem lett. A nálunk lévő nehézfegyverek okozták a legtöbb gondot, mert a térkép szerint is egy vízfolyáson kell majd átgázolnunk, ami már nedvességünket illetően nem okozhatott meglepetést.
Az eső ismét zuhogni kezdett. Nedvesebbek nem lettünk tőle, az igaz, csak elkeseredettebbek. Fáztunk a megszáradás reménye nélkül. A kitörést a térkép alapján terveztem meg, feltételezve azt, hogy az orosz támadás is csak a legközelebbi faluig haladt, ők ott fognak éjszakázni, ők is áznak. Nekünk tehát ezt a falut kell kikerülnünk É-i nagy ívben.
Mire a kitörés legkisebb részleteit is megbeszéltük, a sötétség beállt, indulás. 50 lépésenként irányegyeztetést végeztem a korábban térképről levett tájolóirányban. A zászlóalj libasorban, egymás puskáját fogva haladt. A köpenyem takarásában végeztem — iránytűvel — a térkép azonosítását s az újabb irány kitűzését. A fényt gyufa szolgáltatta, jól letakarva. Először erdőn haladtunk át, majd nemsokára elértük a folyót, melybe óvatosan ereszkedtünk belé, nem lettünk még nedvesebbek, de nem volt kellemes. Szerencsére nem volt túl mély, és nemsokára felkapaszkodtunk a túlsó partra. Hogy a katonáim hogy tudtak ilyen fegyelmezetten, csendesen, zúgolódás nélkül követni, még ma is csodálom.
Hajnalban értük el az országutat. A következő községben még nem láttak oroszokat, ezért megállás nélkül meneteltünk tovább egy fárasztó menetben Szatmárnémeti felé.
Félig harcszerűen meneteltünk az út két árkában, arra számítva, hogy ha bármely oldalról támadás érne, az árok fedezéket nyújt. Az éjszakai kitörés a bekerítésből nagyon lefárasztotta a katonákat. Ez az út árkában való vánszorogás nem hasonlított a díszlépéshez. A zászlóalj elejét nem is láthattam, mivel én a legutolsó emberként ballagtam mögöttük, ahogyan ezt a szabályzat a harcoló egység parancsnokának előírja.
Olyan állapotban voltunk, hogy a fáradtságtól az egykedvűség, levertség és éhség uralta gondolatainkat. Addig el sem jutottunk, hogy mi értelme van ennek a sok szenvedésnek, hiszen úgy néz ki, hogy minden elveszett. Már rég nem az vezérelt bennünket, hogy a hazát védjük, hanem inkább az, hogy nem akarunk bolsevizmust. Elég sokat láttunk és tapasztaltunk ahhoz, hogy azt az életet ne kívánjuk, s ha kell, a harcot is vállaljuk ellene.
Egy útkanyarban szokatlan látvány tárult elém. Egy piros színű Steyer 55-ös autó, ami közismerten a csendőrség kocsija volt. Előtte állt egy csendőr ezredes, kezében pisztolyt tartott, és a parancsnok után érdeklődött. Egy honvédem hátramutatott, hogy ott jövök, a sor végén. Odaérkeztem, és a „ki a parancsnok” felszólításra előreléptem. Lejelentkeztem, mint a 22/II. utóvédzászlóalj parancsnoka. Az ezredes: „Főhadnagy úr, micsoda rendetlen visszavonulás ez, itt helyben felkoncolom”, és emelte rám a pisztolyát. Erre a mellettem lévő „függelékem”, ki sohasem megy tőlem 2 méternél messzebb, bevágta a géppisztolyát, ráfogta az ezredesre. Ugyanígy tettek a többi közelemben lévő honvédek is. A csendőr (vagy tábori csendőr?) leeresztette a pisztolyát, és gépkocsijához indult volna, de embereim megakadályozták ebben, és gyalogfutásra kényszerítették. Nagyon gyorsan eltűnt, nem is tudom, hogy merre, de jól tette, mert ha késlekedik, nem ússza meg élve. Pár száz méterre előbbre ugyanis a telefonpóznákon akasztott magyar katonákat láttunk, s ez mélységesen felháborította az egész zászlóaljat.
Ebben az időben mindenki tudta, hogy nem a győzelem felé haladunk, hanem ki-ki hazafelé. Szétvert magyar katonák csellengtek mindenfelé, alakulatot keresve maguknak. Ilyen szerencsétleneket „koncoltak” itt fel. Ekkor villant belém, hogy valami végzetes dolog történhetett odahaza. A csend-őrezredes autójának motorjába egy robbanótöltetet tettünk, és egy kézigránáttal felrobbantottuk.
Október 21-22-23. Fáradt, kullogó menet volt ez a visszavonulás. Azt hiszem, hogy az egész zászlóalj legfáradtabb katonája én voltam, hiszen az elmúlt napokban vajmi keveset aludtam, s azt is vízben, elcsigázva. Mögöttem volt a barlafalui helységharc éjjel, a Remetemező utáni éjjeli kitörés vízben és esőben. Szinte félálomban meneteltünk, és szomorúan gondoltunk az úton látott akasztott katonákra. Ezekről sejtettük, hogy milyen uralmi viszonyok lehetnek odahaza. Már nem is mertem arra gondolni, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége. Az egyetlen erőtadó valami talán most már csak az volt, hogy hazafelé tartunk, de arról sem tudhattuk, hogy az még megvan-e.
Nem tudom, pontosan hány óra lehetett, de igen kimerültek voltunk. Valószínűleg már délutánra járt az idő. Mivel mindenem csupa víz volt, így a fegyverzetem is, próbából elővettem az olasz kapitánytól kapott Beretta pisztolyomat, és a levegőbe lőttem vele egyet. Működött. De a babonás szellem is, mert mintha startpisztoly lett volna a kezemben, előttem a dombon egy T—34-es harckocsi jelent meg tőlem talán 50 m-re, és egyenesen felém tartva ágyújából leadott egy lövést, ami a fülem mellett pattant el.
Sohasem tudtam meg, hogy látott-e engem, vagy tőlünk valakit, vagy csak a dombtetőre érve ijesztésül vagy ijedtében lőtt egyet. Gyalogság nem kísérte, ezért azt feltételeztem, hogy a főerők oldalvédje vagy felderítő járőr. Rajtunk gyorsan átment, több nem jött, ebből nyilvánvaló lett, hogy a főerők a főútvonalon már talán Szamosveresmarton lehetnek, tehát mi az úton nem vonulhatunk, sőt a mellékterepen sem, hanem majd nagy ívben ki kell kerülnünk a falut és az oroszokat is.
A sötétedés előtt mozdulatlanoknak kellett maradnunk. Tehát maradt egy kevés idő az áttörés megszervezésére. Századparancsnokaim ekkor a csíkszeredai Sprencz testvérek, zászlósok voltak, a 3. század parancsnoka akkor Pethő zászlós, aki később segédtisztem lett. A nálunk lévő nehézfegyverek okozták a legtöbb gondot, mert a térkép szerint is egy vízfolyáson kell majd átgázolnunk, ami már nedvességünket illetően nem okozhatott meglepetést.
Az eső ismét zuhogni kezdett. Nedvesebbek nem lettünk tőle, az igaz, csak elkeseredettebbek. Fáztunk a megszáradás reménye nélkül. A kitörést a térkép alapján terveztem meg, feltételezve azt, hogy az orosz támadás is csak a legközelebbi faluig haladt, ők ott fognak éjszakázni, ők is áznak. Nekünk tehát ezt a falut kell kikerülnünk É-i nagy ívben.
Mire a kitörés legkisebb részleteit is megbeszéltük, a sötétség beállt, indulás. 50 lépésenként irányegyeztetést végeztem a korábban térképről levett tájolóirányban. A zászlóalj libasorban, egymás puskáját fogva haladt. A köpenyem takarásában végeztem — iránytűvel — a térkép azonosítását s az újabb irány kitűzését. A fényt gyufa szolgáltatta, jól letakarva. Először erdőn haladtunk át, majd nemsokára elértük a folyót, melybe óvatosan ereszkedtünk belé, nem lettünk még nedvesebbek, de nem volt kellemes. Szerencsére nem volt túl mély, és nemsokára felkapaszkodtunk a túlsó partra. Hogy a katonáim hogy tudtak ilyen fegyelmezetten, csendesen, zúgolódás nélkül követni, még ma is csodálom.
Hajnalban értük el az országutat. A következő községben még nem láttak oroszokat, ezért megállás nélkül meneteltünk tovább egy fárasztó menetben Szatmárnémeti felé.
Félig harcszerűen meneteltünk az út két árkában, arra számítva, hogy ha bármely oldalról támadás érne, az árok fedezéket nyújt. Az éjszakai kitörés a bekerítésből nagyon lefárasztotta a katonákat. Ez az út árkában való vánszorogás nem hasonlított a díszlépéshez. A zászlóalj elejét nem is láthattam, mivel én a legutolsó emberként ballagtam mögöttük, ahogyan ezt a szabályzat a harcoló egység parancsnokának előírja.
Olyan állapotban voltunk, hogy a fáradtságtól az egykedvűség, levertség és éhség uralta gondolatainkat. Addig el sem jutottunk, hogy mi értelme van ennek a sok szenvedésnek, hiszen úgy néz ki, hogy minden elveszett. Már rég nem az vezérelt bennünket, hogy a hazát védjük, hanem inkább az, hogy nem akarunk bolsevizmust. Elég sokat láttunk és tapasztaltunk ahhoz, hogy azt az életet ne kívánjuk, s ha kell, a harcot is vállaljuk ellene.
Egy útkanyarban szokatlan látvány tárult elém. Egy piros színű Steyer 55-ös autó, ami közismerten a csendőrség kocsija volt. Előtte állt egy csendőr ezredes, kezében pisztolyt tartott, és a parancsnok után érdeklődött. Egy honvédem hátramutatott, hogy ott jövök, a sor végén. Odaérkeztem, és a „ki a parancsnok” felszólításra előreléptem. Lejelentkeztem, mint a 22/II. utóvédzászlóalj parancsnoka. Az ezredes: „Főhadnagy úr, micsoda rendetlen visszavonulás ez, itt helyben felkoncolom”, és emelte rám a pisztolyát. Erre a mellettem lévő „függelékem”, ki sohasem megy tőlem 2 méternél messzebb, bevágta a géppisztolyát, ráfogta az ezredesre. Ugyanígy tettek a többi közelemben lévő honvédek is. A csendőr (vagy tábori csendőr?) leeresztette a pisztolyát, és gépkocsijához indult volna, de embereim megakadályozták ebben, és gyalogfutásra kényszerítették. Nagyon gyorsan eltűnt, nem is tudom, hogy merre, de jól tette, mert ha késlekedik, nem ússza meg élve. Pár száz méterre előbbre ugyanis a telefonpóznákon akasztott magyar katonákat láttunk, s ez mélységesen felháborította az egész zászlóaljat.
Ebben az időben mindenki tudta, hogy nem a győzelem felé haladunk, hanem ki-ki hazafelé. Szétvert magyar katonák csellengtek mindenfelé, alakulatot keresve maguknak. Ilyen szerencsétleneket „koncoltak” itt fel. Ekkor villant belém, hogy valami végzetes dolog történhetett odahaza. A csend-őrezredes autójának motorjába egy robbanótöltetet tettünk, és egy kézigránáttal felrobbantottuk.
Október 21-22-23. Fáradt, kullogó menet volt ez a visszavonulás. Azt hiszem, hogy az egész zászlóalj legfáradtabb katonája én voltam, hiszen az elmúlt napokban vajmi keveset aludtam, s azt is vízben, elcsigázva. Mögöttem volt a barlafalui helységharc éjjel, a Remetemező utáni éjjeli kitörés vízben és esőben. Szinte félálomban meneteltünk, és szomorúan gondoltunk az úton látott akasztott katonákra. Ezekről sejtettük, hogy milyen uralmi viszonyok lehetnek odahaza. Már nem is mertem arra gondolni, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége. Az egyetlen erőtadó valami talán most már csak az volt, hogy hazafelé tartunk, de arról sem tudhattuk, hogy az még megvan-e.
