A foglyokkal, további sorsukat illetően, ugyancsak megnőtt a bajom az elmúlt események miatt. Ha a németek kezébe kerülnek, akkor ugyanazt teszik velük, mint amit az oroszok a 72. német gránátos ezreddel. Hiába adták meg magukat, a palancai völgyben egy éjszaka valamennyi németet megsemmisítették. Akármerre próbálnám hátra küldeni őket, a németek kezébe kerülhetnének. Ezért aztán úgy határoztam, hogy megszabadulok tőlük a legegyszerűbb módon: hazaküldöm őket. Ma sem hiszem, hogy ez valami nagyon szabályos eljárás volt, de lelkiismeretem azt diktálta, hogy ez a legegyszerűbb s egyben a leghumánusabb is. Még akkor is, ha az orosz foglyok jobban szerettek volna magyar fogságba esni, mert ezzel részükre vége lett volna a háborúnak.
Soha nem hittem volna, hogy néhány hadifogoly sorsa ennyire gondolkodóba ejthet. Főleg a végrehajtás okozott gondot. Hogyan, merre küldjem vissza őket, kinek szabad csak tudnia a dologról? Hiszen a harcászati szabályzat ilyesmikről nem beszél. Vagy az ellenséggel való paktálásnak számít, vagy egy humanitárius cselekedetnek, amit soha senki nem fog viszonozni. (A későbbiek folyamán volt olyan érzésem, hogy viszonozták eljárásomat, mert többször is előfordult, hogy nem törtek rám, mikor megtehették volna, pl. a kitörés alkalmával).
Azt hiszem, hogy arra sem volt törvény vagy szabály, hogy a hazánk területén tartózkodó idegen csapatok nálunk mit tehetnek és mit nem, mibe avatkozhatnak be, és ha ellenvéleményünk van, akkor mit tehetünk és mit nem? Azt hiszem, végül is az erőviszonyok döntik el a mindenkori lehetőségeket, mint ahogy azt a harctéren a németekkel való kapcsolatomban is tapasztaltam.
A szabadon bocsátás szempontjából a németek állásai előtti terep nem jöhetett számításba, csak a pipási védőállásunk területe. Mindamellett még aznap le kellett bonyolítani az akciót, mert éjszakára már nem tudtam volna megfelelő helyiséget és biztonságot találni a részükre. Hosszas vívódás után azt gondoltam ki, hogy a jobbszárnyon, az erdő szélén eresztem el őket úgy, hogy értesítem a legénységet, hogy egy bizonyos ideig ne lőjenek a mozgásra, mivel ezeket az embereket a sebesültek és halottak összeszedésére küldtem ki.
Czakó tőrzsörmestert biztam meg a végrehajtással. Tudtam, hogy rá számíthatok. Halk szavú, szelíd ember volt, aki senkit sem bántott feleslegesen, és nem élt benne gyűlölet senki iránt. A helyben, az időben és a végrehajtás módjában is egyetértett velem. (Czakó büszke volt rá, hogy mindig egyenrangú félként, baráti módon értekeztem vele, a szigorú parancsolgatás helyett.)
Egy órát kapott a végrehajtásra. Ezalatt erre a területre semmiféle fegyverünk nem kapott tűzparancsot, azaz a délutáni parancs maradt életben, mely szerint a sebesültek és holtak összeszedése alatt nem tüzelünk senkire sem. Az előterepet sem világítottam meg rakétákkal, így Czakó teljes biztonságban hajthatta végre kényes feladatát. Úgy tett, mint aki hátrakíséri a foglyokat. A fegyvereiket természetesen nem kapták vissza. Visszaérkezve jelentette, hogy minden a legnagyobb rendben folyt le.
Ezt követően már végre én is nyugovóra térhettem a fárasztó, idegkimerítő, félelemmel és borzalmakkal teli nap után. Mint egy fatuskó dőltem a fedezékem szalmájára, és már a fekhelyem látványára aludtam, ami után már nem emlékszem semmire.
Soha nem hittem volna, hogy néhány hadifogoly sorsa ennyire gondolkodóba ejthet. Főleg a végrehajtás okozott gondot. Hogyan, merre küldjem vissza őket, kinek szabad csak tudnia a dologról? Hiszen a harcászati szabályzat ilyesmikről nem beszél. Vagy az ellenséggel való paktálásnak számít, vagy egy humanitárius cselekedetnek, amit soha senki nem fog viszonozni. (A későbbiek folyamán volt olyan érzésem, hogy viszonozták eljárásomat, mert többször is előfordult, hogy nem törtek rám, mikor megtehették volna, pl. a kitörés alkalmával).
Azt hiszem, hogy arra sem volt törvény vagy szabály, hogy a hazánk területén tartózkodó idegen csapatok nálunk mit tehetnek és mit nem, mibe avatkozhatnak be, és ha ellenvéleményünk van, akkor mit tehetünk és mit nem? Azt hiszem, végül is az erőviszonyok döntik el a mindenkori lehetőségeket, mint ahogy azt a harctéren a németekkel való kapcsolatomban is tapasztaltam.
A szabadon bocsátás szempontjából a németek állásai előtti terep nem jöhetett számításba, csak a pipási védőállásunk területe. Mindamellett még aznap le kellett bonyolítani az akciót, mert éjszakára már nem tudtam volna megfelelő helyiséget és biztonságot találni a részükre. Hosszas vívódás után azt gondoltam ki, hogy a jobbszárnyon, az erdő szélén eresztem el őket úgy, hogy értesítem a legénységet, hogy egy bizonyos ideig ne lőjenek a mozgásra, mivel ezeket az embereket a sebesültek és halottak összeszedésére küldtem ki.
Czakó tőrzsörmestert biztam meg a végrehajtással. Tudtam, hogy rá számíthatok. Halk szavú, szelíd ember volt, aki senkit sem bántott feleslegesen, és nem élt benne gyűlölet senki iránt. A helyben, az időben és a végrehajtás módjában is egyetértett velem. (Czakó büszke volt rá, hogy mindig egyenrangú félként, baráti módon értekeztem vele, a szigorú parancsolgatás helyett.)
Egy órát kapott a végrehajtásra. Ezalatt erre a területre semmiféle fegyverünk nem kapott tűzparancsot, azaz a délutáni parancs maradt életben, mely szerint a sebesültek és holtak összeszedése alatt nem tüzelünk senkire sem. Az előterepet sem világítottam meg rakétákkal, így Czakó teljes biztonságban hajthatta végre kényes feladatát. Úgy tett, mint aki hátrakíséri a foglyokat. A fegyvereiket természetesen nem kapták vissza. Visszaérkezve jelentette, hogy minden a legnagyobb rendben folyt le.
Ezt követően már végre én is nyugovóra térhettem a fárasztó, idegkimerítő, félelemmel és borzalmakkal teli nap után. Mint egy fatuskó dőltem a fedezékem szalmájára, és már a fekhelyem látványára aludtam, ami után már nem emlékszem semmire.
