A gyimesbükki őrs hadifelszerelése és a harctérre való indulása 1944. augusztus 28-án kezdődött meg. Lázas készülődés volt: a vadonatúj ruházat és felszerelés, fegyverzet, lőszer kiosztása, lovak nyergelése. Az egész környék az új bőrszagtól illatozott.
A csendes — a románoktól már elhagyott — határ előtt „toporzékolt” ember, állat. Az alkalom ünnepélyességét csak egy kellemetlen esemény zavarta meg: kaptam egy szolgálati jegyet, melyet az itt állomásozó német zászlóalj parancsnoka kézbesített számomra. A lényege az volt, hogy egységemet a német parancsnokság alá rendelik. Arra utasított, hogy egységemmel jelentkezzek az első vonalbeli német egység parancsnokánál (egy századosnál akinek a nevét ma már nem tudom kiolvasni), egységét váltsam le, hogy ők zavartalanul visszavonulhassanak.
Nem értettem, milyen címen rendelkeznek a németek magyar egységekkel. Ilyesmiről nem kaptam semmiféle jelzést a saját felettes parancsnokságomtól. Ez a papír nem magyar parancs, hanem német szerkesztésű, aláírója az általam ismert Fuchs százados volt, aki egyébként még a nevemet sem tudta pontosan. Erős volt a gyanúm, hogy ez az egész Fuchs saját ötlete. Ezért e kétes hitelű parancs végrehajtását amolyan székelyes módon kívántam megoldani: engedetlenséggel se legyek vádolható, de a németek önző kívánsága se teljesüljön.
Először is hatástalaníttattam a vasúti híd robbantásra előkészített szerelését, mivel úgy gondoltam, hogy e híd felrobbantásának hadászati szempontból már semmi értelme nincs, hiszen a németek a vasútvonal román részét robbantják már. Ezután következett a mozgósítási és egyéb titkos iratokat tartalmazó páncélszekrény megsemmisítése. (Felrakattam a páncélszekrény mellett álló íróasztalomra egy 200 literes hordót, benzinnel. Magam szereltem rá a két rúd TNT-t, mellé a gyutacsot és a gyújtózsinórt.) Az egységet elindítottam a rendeltetési hely felé, s a hordó akkor robbant, amikor már olyan 200 m-re értünk a megerősített gyimesbükki őrslaktanyától. A lángok a ház tetején csaptak ki a röpülő hordóval együtt, és égni kezdett minden.
Szomorúan néztem vissza az égő épületre, és belém hasított az érzés: egy vesztett háború részese vagyok. De az is bennem élt, hogy szent kötelességem védelmezni a Kárpátok koszorújával kirajzolódó ezeréves magyar határt, mely a leggyönyörűbb hazát övezte, a világ egyik legszebb országát, amelyben majd minden folyó az ország belsejébe igyekezett.
Ragyogó napsütésben indult el az egységem román területre, ahol az utasítás szerint egy német századosnál kellett jelentkeznem, hogy ő adja majd meg a további eligazítást. Palanca előtt már látható volt az első vonal, a németek hevenyészve beásott állásaival, a faluban pedig már javában készülődtek a visszavonulásra, gondolván, hogy majd a magyaroknak adják át a védelmet és az utóvéd felelősségét.
(Közben láttuk, milyen szervezetten, nagy szakértelemmel robbantják a síneket a németek. Egy vitte a robbanóanyagot. Háromméterenként a sín mellé rakta, és odakötötte a két rudat: egyiket a bal oldali sínre, másikat a jobb oldalira. Az utána jövő beszerelte a gyutacsot és gyújtózsinórt, majd a harmadik begyújtotta a zsinórt. Mire robbant, ők már kellő távolságra jártak, így aztán elég gyorsan haladtak a munkával.)
Német szolgálati jegy (1944. augusztus 28.)
A német szolgálati jegy hátoldala
A csendes — a románoktól már elhagyott — határ előtt „toporzékolt” ember, állat. Az alkalom ünnepélyességét csak egy kellemetlen esemény zavarta meg: kaptam egy szolgálati jegyet, melyet az itt állomásozó német zászlóalj parancsnoka kézbesített számomra. A lényege az volt, hogy egységemet a német parancsnokság alá rendelik. Arra utasított, hogy egységemmel jelentkezzek az első vonalbeli német egység parancsnokánál (egy századosnál akinek a nevét ma már nem tudom kiolvasni), egységét váltsam le, hogy ők zavartalanul visszavonulhassanak.
Nem értettem, milyen címen rendelkeznek a németek magyar egységekkel. Ilyesmiről nem kaptam semmiféle jelzést a saját felettes parancsnokságomtól. Ez a papír nem magyar parancs, hanem német szerkesztésű, aláírója az általam ismert Fuchs százados volt, aki egyébként még a nevemet sem tudta pontosan. Erős volt a gyanúm, hogy ez az egész Fuchs saját ötlete. Ezért e kétes hitelű parancs végrehajtását amolyan székelyes módon kívántam megoldani: engedetlenséggel se legyek vádolható, de a németek önző kívánsága se teljesüljön.
Először is hatástalaníttattam a vasúti híd robbantásra előkészített szerelését, mivel úgy gondoltam, hogy e híd felrobbantásának hadászati szempontból már semmi értelme nincs, hiszen a németek a vasútvonal román részét robbantják már. Ezután következett a mozgósítási és egyéb titkos iratokat tartalmazó páncélszekrény megsemmisítése. (Felrakattam a páncélszekrény mellett álló íróasztalomra egy 200 literes hordót, benzinnel. Magam szereltem rá a két rúd TNT-t, mellé a gyutacsot és a gyújtózsinórt.) Az egységet elindítottam a rendeltetési hely felé, s a hordó akkor robbant, amikor már olyan 200 m-re értünk a megerősített gyimesbükki őrslaktanyától. A lángok a ház tetején csaptak ki a röpülő hordóval együtt, és égni kezdett minden.
Szomorúan néztem vissza az égő épületre, és belém hasított az érzés: egy vesztett háború részese vagyok. De az is bennem élt, hogy szent kötelességem védelmezni a Kárpátok koszorújával kirajzolódó ezeréves magyar határt, mely a leggyönyörűbb hazát övezte, a világ egyik legszebb országát, amelyben majd minden folyó az ország belsejébe igyekezett.
Ragyogó napsütésben indult el az egységem román területre, ahol az utasítás szerint egy német századosnál kellett jelentkeznem, hogy ő adja majd meg a további eligazítást. Palanca előtt már látható volt az első vonal, a németek hevenyészve beásott állásaival, a faluban pedig már javában készülődtek a visszavonulásra, gondolván, hogy majd a magyaroknak adják át a védelmet és az utóvéd felelősségét.
(Közben láttuk, milyen szervezetten, nagy szakértelemmel robbantják a síneket a németek. Egy vitte a robbanóanyagot. Háromméterenként a sín mellé rakta, és odakötötte a két rudat: egyiket a bal oldali sínre, másikat a jobb oldalira. Az utána jövő beszerelte a gyutacsot és gyújtózsinórt, majd a harmadik begyújtotta a zsinórt. Mire robbant, ők már kellő távolságra jártak, így aztán elég gyorsan haladtak a munkával.)
Német szolgálati jegy (1944. augusztus 28.)
A német szolgálati jegy hátoldala
