HTML

Sebő Ödön: A halálra ítélt zászlóalj

A címben említett könyvet már nem lehet sehol kapni, pedig három kiadást is megért.
A szerző már nem él, de örökösei hozzájárultak, hogy a könyv folytatásokban megjelenjen az interneten azok számára, akik most szeretnének megismerkedni vele.

Mátészalka

2007.09.14. 23:22 szerkesztő

A következő elérendő helység Mátészalka, ami legalább 60 km távolságra volt innen.

Itt el kell mondanom a hátaslovam különös történetét. Még Csíkban esett meg, hogy kivételesen lóháton ballagtam az út jobb oldali árkában a menetoszlopunk mellett s váratlanul egy 120-as aknagránát csapódott a lovam lába mellé. A légnyomástól tántorogni kezdett, s a szédülés nem akart neki elmúlni. (Már az is csoda volt, hogy egyikünk sem sebesült meg!) Valahogyan előkerült egy német állatorvos, akinek elmeséltem a történteket. Ő átvette a lovamat, és azt mondta, hogy bízzam csak rájuk, majd ők meggyógyítják. Hittem is, nem is. Ilyen szédülésesen nem tudtam hasznát venni a lónak, ezért hát átadtam nekik. A debreceni csata idején aztán megint egy igazi csoda esett meg velem: a németek megtaláltak, és meghozták a lovamat gyógyultan. (Igaz, ettől kezdve nem volt hajlandó az út jobb oldalán menni.)

Most nem ültem a lóra, hanem a legfáradtabb katonám fegyvereit raktam fel rá. Ez nagyon tetszett a fiúknak, és szinte erőre kaptak. A másik intézkedésem az volt, hogy egy kevésbé megterhelt országos járműbe a legjobb és pihent lovakat fogattam be, akik előrementek, és szállást készítettek elő Mátészalkán, de úgy, hogy a beérkezéskor a házakba terített szalmák legyenek előkészítve, hogy menetelő katonáim azonnal beledőlhessenek és elaludhassanak. Ha előbb megállítanám őket, akkor ugyanezt az út árkában tennék meg, és még másnap sem tudnám felállítani őket.

Szomorú menet volt ez. Emlékeim között a legélénkebben az út melletti legelőkön üvöltő tehenek látványa él. Már napok óta nem fejte meg őket senki, ezért iszonyú feszítő fájdalmat éreztek. Mi ugyan éhesek is voltunk, de megállni még nagyobb veszélyt jelentett volna.

Dél felől, Debrecen felől nyomultak előre az oroszok, és itt már úgy nézett ki, hogy Nyíregyházát el is foglalták, pedig az útirányunk és célunk Nyíregyháza volt, akkor is, ha azt vissza kell foglalnunk, hogy továbbmehessünk Rakamaz, a közelben létező egyetlen tiszai átkelőhely felé.

Távolabbi harci zaj — főleg tüzérségi — már hallatszott, repülőtevékenység is volt, a raták megsorozták az országutat egypárszor. Ebből arra következtettem, hogy vagy a hátukba, vagy az oldaluk felé közeledünk. Később ez be is bizonyosodott, mert ha nem is szándékosan, de a Nyíregyháza térségében lévő orosz egységeket bekerítettük.


Az útvonal Gyimestől Nyíregyházáig

Szólj hozzá!

Címkék: a halálra ítélt zászlóalj

A bejegyzés trackback címe:

https://donci.blog.hu/api/trackback/id/tr48165798

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.