Október harmadika vagy negyedike lehetett, amikor kiérkeztünk arra a makadámútra, amelyen már más csapatok is gyülekeztek, jobban mondva tolakodtak. Ennek a tolakodásnak már a végére érkeztünk, mert mire a hátrahagyott utóvédjeink utóvédrajai is megérkeztek, addigra már egyedül maradtunk ezen az úton, az Isten végzései szerint ismét mint utóvéd szerepelhettünk ebben a zivatarosan nagy káoszban. Most már nagyon kívántam magamnak valami igazi parancsnokot, aki megmondja, hogy mit kell tennem, mert ebben a végtelenné vált tolongásban és zűrzavaros harcban jólesett volna egy főnök, aki tudja, merre van az lsten és a felettes parancsnoksága, akinek még rádiója is van, és meg tudná mondani, hogy van-e nékünk hazánk, vagy már az is elfogyott valamelyik árverésen a nagyhatalmak kalapácsai alatt?!
A kövesútra kijutva a Sósfürdő Délen értünk Alsóidecsre, innen a Maroson át Marosfelfaluba. A Marosfelfalu és Szászrégen közötti sík területen szomorú látvány fogadott. Egy szétdúlt repülőteret láttunk itt, felrobbantott német repülőgépek, főleg zuhanóbombázók roncsaival. Nem lehettek bombázás áldozatai, mert körülöttük gránát- vagy bombatölcséreket nem láttunk. Valószínűleg üzemanyaghiány miatt robbantották fel őket, hogy ne kerülhessenek orosz kézre. Sajnáltam ezeket a stukákat, amelyek megmentettek bennünket Gyimesben, s megakadályozták a szoros előtt felvonuló szovjet hadseregek előnyomulását.
Dedrád után nekivágtunk a hegyeknek nyugatra és északnyugati irányba Teke faluig. Ennek közelében töltöttük az éjszakát, fokozott készültségben, ami azt jelentette, hogy a várható orosz előnyomulással szemben állást foglaltunk. Az első vonal — velem együtt — jórészt kész árkok felhasználásával fészkelte be magát, melyeket az előttünk harcoló csapatok hagytak itt számunkra. Ezekben a gödrökben készültünk éjjeli pihenőre.
Aránylag kopasz magaslati hely volt ez, jól ráláthattunk az erdős előterepre, ahonnan az oroszokat várhattuk. A szomszédban németek voltak, akikkel már korábban is találkoztam, és sok szívességet tettem nekik azzal, hogy mindig tovább tartottam fel az ellenséget, mint ahogy az kötelességem lett volna, s ezért ők kényelmesen tudtak visszavonulni. Nyilván érezték, hogy a hálánál kicsit többel is tartoznak nekem, mert a szomszéd német főhadnagy átjött hozzám az árokba, és ott a helyszínen kiállított számomra egy igazolást másodosztályú német vaskeresztről, amelyet az éremmel együtt átnyújtott nekem. (Erre valószínűleg a magasabb német parancsnoksága utasította.)
Ezen az estén történt az is, hogy egy lombos nagy fa alatt húzódó, L-alakú árokban két katonám szörnyethalt a fát érintő orosz akna repeszeitől. Az aknabecsapódás azt jelentette, hogy 2 km-en belül vannak már az előrenyomuló oroszok. Szokásaikat kiismerve tudtuk, hogy ők az aknavetőiket az első vonalba is kivitték, és feltételezett célpontokra vagy egyes emberekre is lőttek vele. Ettől függetlenül az őrök és járőrök jelentései szerint az éjszaka folyamán támadásukra már nemigen kellett számítanunk.
Korán reggel, alig pirkadt, és már lehetett látni. Lódobogásra ébredtem, felnéztem, és egy lovat láttam, nyergében valakit. Az első meglepetésemben azt sem fogtam föl, hogy az illető magyarul szól hozzám. Mikor láttam, hogy egy ezredes költöget, s kérdi, hogy én vagyok-e Sebő főhadnagy, ennek a csapatnak a parancsnoka, azonnal az kiugrottam árkomból, jelentkeztem, és bemutatkoztam, hogy én vagyok az. Hogy honnan, kitől tájékozódott felőlem, azt őszintén szólva ma sem tudom, s később sem nyílt alkalmam megtudni tőle. Mindenesetre nagy meglepetésként ért, amit a továbbiakban igen komoly és hivatalos arccal mondott: „Harkay ezredes vagyok a 22. gyalog tábori pótezred parancsnoka, és mivel a II. zászlóaljam teljes egészében megsemmisült, téged nevezlek ki a 22/II. zászlóalj parancsnokának. Röviden szedd össze egységedet, menet Szászlekence község, ott megkapod a további parancsokat.”
(Későbbi információim szerint a volt 2/II. zászlóalj parancsnoka előbb Kund Béla alezredes, a 32. határvadász-zászlóalj parancsnoka volt, majd őt Werner főhadnagy követte. Lehetséges, hogy az alezredes adhott információkat rólam Harkay ezredesnek. Mert az elképzelhetetlen, hogy egy árokban szenvedő főhadnagyot csak úgy egy látásra zászlóaljparancsnokká neveznének ki. A későbbiekben Kund Béla alezredes a 22. ezred egy másik zászlóaljának lett a parancsnoka, de nem hosszú ideig.)
Hálát adtam az égnek, hogy most már lesz hova tartoznom. Mert már nagyon hiányzott, főleg a legkeményebb harcok alatt, hogy valaki figyeljen rám, netalán megdicsérjen, vagy egyáltalan érdeklődjön a hogylétem iránt.
Egy új szakasz következett el a harctéri szolgálatomban. Zászlóaljam ezentúl utóvédzászlóalj lett, leváltás nélkül, majdnem a háború végéig. Utóvédje lett nemcsak az ezrednek, nemcsak a hadosztálynak, hanem az egész Székelyföldön harcoló magyar hadseregnek is.
A kövesútra kijutva a Sósfürdő Délen értünk Alsóidecsre, innen a Maroson át Marosfelfaluba. A Marosfelfalu és Szászrégen közötti sík területen szomorú látvány fogadott. Egy szétdúlt repülőteret láttunk itt, felrobbantott német repülőgépek, főleg zuhanóbombázók roncsaival. Nem lehettek bombázás áldozatai, mert körülöttük gránát- vagy bombatölcséreket nem láttunk. Valószínűleg üzemanyaghiány miatt robbantották fel őket, hogy ne kerülhessenek orosz kézre. Sajnáltam ezeket a stukákat, amelyek megmentettek bennünket Gyimesben, s megakadályozták a szoros előtt felvonuló szovjet hadseregek előnyomulását.
Dedrád után nekivágtunk a hegyeknek nyugatra és északnyugati irányba Teke faluig. Ennek közelében töltöttük az éjszakát, fokozott készültségben, ami azt jelentette, hogy a várható orosz előnyomulással szemben állást foglaltunk. Az első vonal — velem együtt — jórészt kész árkok felhasználásával fészkelte be magát, melyeket az előttünk harcoló csapatok hagytak itt számunkra. Ezekben a gödrökben készültünk éjjeli pihenőre.
Aránylag kopasz magaslati hely volt ez, jól ráláthattunk az erdős előterepre, ahonnan az oroszokat várhattuk. A szomszédban németek voltak, akikkel már korábban is találkoztam, és sok szívességet tettem nekik azzal, hogy mindig tovább tartottam fel az ellenséget, mint ahogy az kötelességem lett volna, s ezért ők kényelmesen tudtak visszavonulni. Nyilván érezték, hogy a hálánál kicsit többel is tartoznak nekem, mert a szomszéd német főhadnagy átjött hozzám az árokba, és ott a helyszínen kiállított számomra egy igazolást másodosztályú német vaskeresztről, amelyet az éremmel együtt átnyújtott nekem. (Erre valószínűleg a magasabb német parancsnoksága utasította.)
Ezen az estén történt az is, hogy egy lombos nagy fa alatt húzódó, L-alakú árokban két katonám szörnyethalt a fát érintő orosz akna repeszeitől. Az aknabecsapódás azt jelentette, hogy 2 km-en belül vannak már az előrenyomuló oroszok. Szokásaikat kiismerve tudtuk, hogy ők az aknavetőiket az első vonalba is kivitték, és feltételezett célpontokra vagy egyes emberekre is lőttek vele. Ettől függetlenül az őrök és járőrök jelentései szerint az éjszaka folyamán támadásukra már nemigen kellett számítanunk.
Korán reggel, alig pirkadt, és már lehetett látni. Lódobogásra ébredtem, felnéztem, és egy lovat láttam, nyergében valakit. Az első meglepetésemben azt sem fogtam föl, hogy az illető magyarul szól hozzám. Mikor láttam, hogy egy ezredes költöget, s kérdi, hogy én vagyok-e Sebő főhadnagy, ennek a csapatnak a parancsnoka, azonnal az kiugrottam árkomból, jelentkeztem, és bemutatkoztam, hogy én vagyok az. Hogy honnan, kitől tájékozódott felőlem, azt őszintén szólva ma sem tudom, s később sem nyílt alkalmam megtudni tőle. Mindenesetre nagy meglepetésként ért, amit a továbbiakban igen komoly és hivatalos arccal mondott: „Harkay ezredes vagyok a 22. gyalog tábori pótezred parancsnoka, és mivel a II. zászlóaljam teljes egészében megsemmisült, téged nevezlek ki a 22/II. zászlóalj parancsnokának. Röviden szedd össze egységedet, menet Szászlekence község, ott megkapod a további parancsokat.”
(Későbbi információim szerint a volt 2/II. zászlóalj parancsnoka előbb Kund Béla alezredes, a 32. határvadász-zászlóalj parancsnoka volt, majd őt Werner főhadnagy követte. Lehetséges, hogy az alezredes adhott információkat rólam Harkay ezredesnek. Mert az elképzelhetetlen, hogy egy árokban szenvedő főhadnagyot csak úgy egy látásra zászlóaljparancsnokká neveznének ki. A későbbiekben Kund Béla alezredes a 22. ezred egy másik zászlóaljának lett a parancsnoka, de nem hosszú ideig.)
Hálát adtam az égnek, hogy most már lesz hova tartoznom. Mert már nagyon hiányzott, főleg a legkeményebb harcok alatt, hogy valaki figyeljen rám, netalán megdicsérjen, vagy egyáltalan érdeklődjön a hogylétem iránt.
Egy új szakasz következett el a harctéri szolgálatomban. Zászlóaljam ezentúl utóvédzászlóalj lett, leváltás nélkül, majdnem a háború végéig. Utóvédje lett nemcsak az ezrednek, nemcsak a hadosztálynak, hanem az egész Székelyföldön harcoló magyar hadseregnek is.
