HTML

Sebő Ödön: A halálra ítélt zászlóalj

A címben említett könyvet már nem lehet sehol kapni, pedig három kiadást is megért.
A szerző már nem él, de örökösei hozzájárultak, hogy a könyv folytatásokban megjelenjen az interneten azok számára, akik most szeretnének megismerkedni vele.

Akit nem fog a golyó

2007.09.09. 23:31 szerkesztő

Az állandóan változó irányból hallatszó harci zajokról arra következtettem, hogy a szászrégeni térségben igen változó kimenetelű harcok folyhatnak. Egy-egy terület hol orosz, hol pedig német—magyar birtokban volt. Erre vallott az is, hogy időnként nem is kellett lövészárkot ásni, csak beleugrani a készbe, mivel ott már voltak harcok. Az ilyen alig használt állásokban kaptuk meg ruháinkba a német nemzetiségű tetveket, amelyeket csak nagy ritkán tudtunk kiirtani, mert ebben az időben ennek csak egyetlen hatásos módja volt, ha a nadrág és alsónemü korcát forró vasalóval vasaltuk. llyen alkalom azonban igen ritkán adódott.

Alig voltunk ebben az állásban egy-két napja, az orosz tüzérfelderítők és más járőrök már teljesen beláttak harcálláspontunkra, állásainkra. Szép napos délutánon, mikor a törzsbeliek az udvari szárnyasokra vadásztak, von Boisttal beszélgettünk a veranda tartóoszlopának támaszkodva, amikor egyes lövésekkel belőttek az udvarra. Ezek nem lehettek nagyon messze. Attól fogva a biztonságunk megszűnt. De még nem volt veszedelmes a fenyegetés, úgyhogy a német parancsnokkal emlékeztünk apáink háborús emlékeire, akik ilyenkor kitették lábukat célnak egy-egy százkoronás lövésért. A különbség csak annyi volt, hogy akkor kizárólag normál lövedékkel lőttek, most pedig ide, az udvarra robbanógolyók érkeztek, amelyek teljesen összeroncsolják a csontot is.

Egy ilyen robbanógolyós találat okozta majdnem a végzetünket. Azt a német katonát érte a bokáján sötétedés után egy robbanógolyó, akit az ellenség felőli oldalon lévő konyhában kötözött egy egészségügyi katona gyertyavilágítás mellett.

Azt a gyertyát nem lett volna szabad használni az ellenség felé nyíló ablakban, mert a kötözést még be sem fejezte, amikor egy tüzérségi lövedékgránát sípolt el a ház felett, és utána csapódott be a túlsó ablak alatt. A középső nagy szobában én tartózkodtam, Czakó törzsőrmester és hat törzsbeli honvéd, kezükben egy-egy megkopasztott csirke lógott. Ekkor még egy éles sípolás hallatszott egészen közelről. Csak annyi időm volt, hogy elkiáltsam magamat: feküdj! Én az ágy mellé hasaltam le, Czakó az íróasztalra vetette magát, a törzs emberei pedig az ajtóknál torlódtak kifelé, nem feküdtek le. Ez a gránát a szoba mennyezetének közepén hatolt be, és a szobában robbant. Az óriási por, vakolattörmelék miatt alig lehetett látni.

Sem én, sem Czakó nem tudtunk felállni, mivel köpenyben voltunk, kigombolva, szétnyílva a gránát ujjnyi hosszú repeszei a padlóhoz, illetve az íróasztalra szegezett bennünket. Kiszakítottuk magunkat és az ablakon kiugráltunk, ami teljesen felesleges volt, mert mivel a telitalálat láttán az orosz figyelők megnyugodtak, és több lövés nem érkezett.

Ez a szerencsés találat volt a vesztem, mert Czakó most már meg volt bizonyosodva arról, hogy engem nem fog a golyó, és ezért azt mondta nekem nyíltan és ártatlan arccal, hogy főhadnagy úr ne is haragudjon, én a főhadnagy úr mellől soha többé nem megyek el két méternél messzebb, még akkor sem, ha agyonlő. Hiába magyaráztam el neki, hogy ha folyton mellettem van, akkor már felfigyelnek ránk a távcsövesek is, mivel két csizmásra már többet lőnek, míg egyre nem is figyelnek oda. Nem értem el eredményt. Ezután volt egy árnyékom, akit más egyébre nemigen tudtam használni, hacsak arra nem, hogy „Czakó, adjál tüzet”.

Másnap délután meg akartam szemlélni a patak menti házakban és a túloldalon állásainkat, ezért Czakó elől meg kellett szöknöm, és úgy indultam el. A kocsiúton kellett átrohannom a túlsó oldali házba, míg észre nem vesznek az oroszok. Már a kövesút felénél voltam, amikor egy aknagránát a lábam mellett csapódott le és nem robbant fel. Szépen oldalra fordult csendesen. (Hát nem igaza volt Czakónak!) Ez nem az első nem is utolsó olyan esetem az eddigi és ezutáni harcaim alatt, amikor az életben maradás szinte csodának számított.

Szólj hozzá!

Címkék: a kitörés

A bejegyzés trackback címe:

https://donci.blog.hu/api/trackback/id/tr24161420

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.