Szeptember utolsó napjai voltak. Ilyen csendesen langyos nyárutó már szinte bele sem illik a képbe. A kék égbolton csak itt-ott tévedt el egy-egy bárányfelhő, hogy fehér vattapamacsaival még elevenebbé varázsolja az ég kékjét.
Az előttünk lévő terep (az oroszok felé) kukoricás. Már száraz és zörög, ha ember vagy vad ér hozzá. Akkor is iszonyatosan surrog, zörög, mikor géppisztolysorozat szeli át.
Pihenünk a horhosban. Szívünkbe békesség költözik, pedig felettünk a géppisztolyok sorozatai fütyülnek, páncéltörő ágyúk lőnek át rajtunk ismeretlen célra.
Egy ilyen gránát találta telibe, metszette el azt a felettünk magasodó fát is, mely a horhos szélén állt egymagában. A csonk füstösen meredezett az égnek, a szaga undorító dögszag, mint minden közel robbant ágyúlövedéké.
Együtt üldögél, bolhászkodik itt törzsemmel egy-két ideszorult német is a szomszéd zászlóaljból, von Boist főhadnagy emberei. Köztük egy bécsi fiú. Jó kedélyével felvidít, operettdalokat énekel, majd pedig mintha összebeszéltünk volna, letoljuk a nadrágainkat és miközben „nagydolgunkat” végezzük, egykedvűen szemelgetjük a gatyánk korcából a tetveket. Eközben egy madár szállott a szétlőtt fa csonkjára és önfeledten trillázásba kezdett. Hát nem szép idill?
A fenti kényelmes WC-ről jut eszembe a tegnapi hasonló, de kényelmetlenebb eset a kukoricásban, amikor a lövészgödrömben jött rám hasonló szükség. Ahányszor magam ástam a gödrömet, inkább egy lövészkúthoz hasonlított, amiből ki-be ugrálni nem is olyan könnyű, de leguggolni biztosan nem lehet. A szóban forgó művelethez pedig ajánlatos ülőhelyzetet felvenni. Mivel felettem a kukoricást aprították az oroszok mindenféle sorozatlövő fegyverekkel, kimenni halálos könnyelműség lett volna. Ezért először a térdeimnek kellett egy oldalaknát fúrni. Az innen kitermelődött föld lesz a végeredményt betemető anyag. Persze a gödör fenekén is kotortam egy kis lyukat a gyalogsági ásómmal mint fúróeszközzel a végeredmény befogadására. De előbb az ásómmal bekanalaztam egy kukoricaszárat, leveleit törlőeszköznek használni. Ezután jöhetett a nadrág helyrehozása stb. A külső csatazaj elnyomott minden más hangot. A betemetés és rendbehozatal megkönnyebbült állapotban már sima ügynek számított.
Kásva — Kásva-pataki védelem — németekkel együtt
A szép és nyugodt idillt hangos kiabálás, huri-huri zavarta meg. Orosz géppisztolyok zörgették meg a kukoricást és a mi embereink a németekkel együtt pánikba esve rohantak visszafelé. Kiugorva a horhosból von Boist Oberleutnantot már fent találtam. Terpeszállásban ordított embereire, hogy „vissza” - én pedig szintén pisztollyal a kézben ordítottam, hogy aki nálam hátrább megy, azt lelövöm.
Embereim még nem láttak ilyennek, és ez volt a szerencsém, mert ez a fellépés oldotta fel a pánikot. Egy pillanatra dermedten megtorpantak, majd észrevették, hogy náluk is van fegyver, visszafordulva csípőből kezdtek lövöldözni, és velem együtt rohamra indultak a kukoricás széle ellen. Az oroszok valószínűleg szintén megtorpantak a láthatatlan ellenségtől, és visszaugráltak lövészárkaikba. Ez ismét jó példája volt annak, hogy a háborúnak ebben a szakaszában csak a személyes jelenlét tarthatja ez embereket harcban. Estére ismét csend és nyugalom lett.
Az ellenség nagyságáról, helyzetéről tulajdonképpen még semmit sem tudtunk, a németek információi sem voltak bővebbek. Csak annyit tudtunk magunkról, hogy ki nem nevezett és harci feladattal el nem látott önkéntes utóvédek vagyunk. (A németeknek valószínűleg az volt a feladatuk, hogy vigyázzanak reánk.) Így aztán újra és újra előállt az a helyzet, melyet már az eddigi harcok során is gyakran átéltem, hogy magamnak kellett eldönteni, hogy merre van „előre”. Nem ártott jól kifigyelni, hogy vajon a körülöttünk szóló fegyverek zaja a mieinktől, a németektől, vagy az oroszoktól származik-e, mert ez igazíthatott el némileg afelől, hogy merre van előre, hátra és oldalt.
Az oroszokat könnyen azonosíthattuk, ha géppisztolyt használtak, mert a dobtáras géppisztolynak jellegzetes hangja volt. Arról nem is beszélve, hogy rendszerint a fejünk fölé lőttek vele, mert a fegyvernek az volt a tulajdonsága, hogy a lövés — főleg, ha hosszabb sorozatot lőttek vele — felkapta a géppisztolyt.
Aknavetőiket nem lehetett felismerni, mert azok hasonlóan viselkedtek a mieinkhez és a németekéihez, kivéve, ha a 120-assal lőttek, azt is csak a becsapódásakor ismertük fel.
A tüzérségből a magyar és a német 10,5-ös hasonló „Göring” tarack volt, ezeket a hangzásuk alapján nem lehetett szétválasztani. Az minden-esetre megállapítható volt, hogy „szövetséges”. A rakétavetők felismerhetők voltak, mert a németek ugynevezett „Hitler kutyájának” félelmetes vijjogó hangja volt, és sokkal kevesebb lövedéket lőtt ki egyszerre, mint az oroszok katyusája. Azonkívül az oroszokénak az volt a kellemetlen hatása, hogy míg az utolsó rakéta is leesett, szinte végtelennek tűnő idő telt el. Repeszei nem csináltak akkora veszedelmet, mint a hangja.
Az orosz tüzérség felismerhető volt arról, hogy főleg 15-ösökkel lőttek, de nagyon jól és pontosan; rádiót nem volt tanácsos használnunk, amikor már tüzérségük állásban volt, mert percek alatt bemérték a rádiót és ezzel a parancsnokság harcálláspontját is. Az orosz páncéltörő, a „csinn-bumm” volt a legveszélyesebb lövegük, amivel közvetlen irányba lőttek igen pontosan, nehézfegyverekre, sőt még egyes emberekre is, ha abban parancsnokot feltételeztek.
A tűzfegyverek ismeretében gyorsan meg lehetett állapítani azt, hogy velünk szemben milyen erők, milyen szándékkal vannak jelen. Kis erők felderítői, komolyabb harcfelderítő egységek vagy pedig már támadásra elkészült magasabb egységek, ekkor már a tüzérségük is állásban van, figyelőik már látnak bennünket a templomtoronyból, magasabb hegyről vagy fák tetejéről.
Az előző napi zavaros események után a német főhadnaggyal elhatároztuk, hogy egy kedvezőbben védhető állást foglalunk el. Az sem volt mellékes szempont, hogy az éjszakák kezdtek hűvösödni, és jó lett volna egyszer már fedél alatt, netán ágy közelében vagy éppen benne aludni. Folyamatosan kívántunk új állásba vonulni, de előbb ketten szemrevételeztük — egy-két hírvivő segítségével — az új állásokat, a terepet, a tűzfegyverek helyét, az utánpótlás felderítését. (Az igazság az, hogy nem mindig tudtuk, hogy pillanatnyilag hol van az elsősegélyhely, hol a lőszer, az élelem és a többi.)
Elkezdődött az észrevétlennek tűnő visszavonás. Útközben egy szénaboglyából — ahogy elhaladtunk mellette — nyöszörgést hallottunk. A velem lévő hírvivő legény szuronyt tűzött, és bele akart bökdösni a szénaboglyába. Az utolsó pillanatban akadályoztam meg azzal, hogy talán nem biztos, hogy orosz bújik ebben a boglyában, hiszen a környéken még nemigen voltak oroszok, hátha egy magyar vagy német sebesült nyöszörög ott. Megbontottuk a boglyát, és bizony abból egy magyar baka került elő. Nem éppen fiatal, a szakálla alvadt vérrel szennyezett, és a fél álla szinte lógott az arcából. Csúnya, visszataszító sebesült volt, és valóban kiéhezve, szomjazva, ki tudja, hány napja bujkált itt sebesülten.
Egészében véve csak abban tévedtem, hogy azt hittem, a környéken nincsenek oroszok. Pedig itt már harcok is lehettek, csak sajnos ettől a sebesült katonától semmit sem tudhattunk meg az itt lezajlott eseményekről, mivel beszélni, értelmes hangot kiadni nem volt képes a szerencsétlen.
Utóvédharc Kásva faluban
A német egységek is részletenként jöttek hátra von Boist személyes ellenőrzése mellett. Mindannyian a Kásva-patak melletti épületek felé tartottunk. Szóváltás hallatszott a németek felől. Én is oda tartottam, hogy lássam, mi történik. Egy bokor mellett az egyik német földhöz vágta a géppuskarakaszt, azzal, hogy vele kitolnak, mert mindig vele vitetik a tele rakaszt, neki ebből már elege van, s a továbbvitelre vonatkozó parancsot megtagadta. Von Boist látta, hallotta az egész esetet, kiengedte szeméből a monoklit, elővette parabellumját, és fejbe akarta lőni a parancsmegtagadót. Hirtelen odakaptam a pisztolya csövéhez, és kértem, hogy az én kedvemért kegyelmezzen neki, mivel az embereim lelkivilágának egy ilyen esemény nem használna. Megkönnyebbültem, amikor eltette pisztolyát a kedvemért.
A templom közelében lévő paplakban rendeztük be közös harcálláspontunkat. A paplak már ki volt fosztva, hogy kik tették, nem tudtam, de nem is voltam rá kíváncsi. Egy-két üres szekrény, komód, íróasztal, pár kopasz ágy árválkodott a három egybenyíló nagy szobában. Volt néhány üres mellékhelyiség, az udvarra néző üveges veranda, kilátással a Kásva-patak felé. Az udvaron még egypár szárnyas árválkodott, halálra ítélten, egyrészt, mert ilyesmit már régen ettünk, másrészt, mert semmi értelme nem lett volna meghagyni az oroszoknak. Az meg végképp nem hiányzott, hogy ezért a zsákmányért jöjjenek korábban, mint kellene.
A német parancsnok egy kisebbik szobát választott, az enyém lett a középső nagyobb, amiben egy ágy is volt, azonkívül egy íróasztal meg valami kredenc. A harmadik szobát és a mellékhelyiségeket a törzsek lakták, az enyém hét főből állott, a németé kevesebb.
A szeptember végi jó idő még mindig tartott. Szállásunkkal szemben a patakra boruló magas, erdős hegy volt, a patak mindkét partján szétszórt házak, amelyekben senki sem lakott, valószínűleg mindenki elmenekült, de valamennyi állatot nem tudták magukkal vinni, főleg az apró szárnyasokat nem. Az állásaink a hegy közvetlen aljában voltak, a patak túlsó oldalán. Tőlünk jobbra, egy kis síkság után egy magosabb hegyen valószínűleg saját tüzérfelderítő volt, vagy az oroszok vélelmezték, mert állandó tüzérségi tűz alatt tartották. Távolabbról tüzérségi és egyéb harci zaj hallatszott állandóan, talán Libánfalva vagy Görgénysóakna felől.
Az előttünk lévő terep (az oroszok felé) kukoricás. Már száraz és zörög, ha ember vagy vad ér hozzá. Akkor is iszonyatosan surrog, zörög, mikor géppisztolysorozat szeli át.
Pihenünk a horhosban. Szívünkbe békesség költözik, pedig felettünk a géppisztolyok sorozatai fütyülnek, páncéltörő ágyúk lőnek át rajtunk ismeretlen célra.
Egy ilyen gránát találta telibe, metszette el azt a felettünk magasodó fát is, mely a horhos szélén állt egymagában. A csonk füstösen meredezett az égnek, a szaga undorító dögszag, mint minden közel robbant ágyúlövedéké.
Együtt üldögél, bolhászkodik itt törzsemmel egy-két ideszorult német is a szomszéd zászlóaljból, von Boist főhadnagy emberei. Köztük egy bécsi fiú. Jó kedélyével felvidít, operettdalokat énekel, majd pedig mintha összebeszéltünk volna, letoljuk a nadrágainkat és miközben „nagydolgunkat” végezzük, egykedvűen szemelgetjük a gatyánk korcából a tetveket. Eközben egy madár szállott a szétlőtt fa csonkjára és önfeledten trillázásba kezdett. Hát nem szép idill?
A fenti kényelmes WC-ről jut eszembe a tegnapi hasonló, de kényelmetlenebb eset a kukoricásban, amikor a lövészgödrömben jött rám hasonló szükség. Ahányszor magam ástam a gödrömet, inkább egy lövészkúthoz hasonlított, amiből ki-be ugrálni nem is olyan könnyű, de leguggolni biztosan nem lehet. A szóban forgó művelethez pedig ajánlatos ülőhelyzetet felvenni. Mivel felettem a kukoricást aprították az oroszok mindenféle sorozatlövő fegyverekkel, kimenni halálos könnyelműség lett volna. Ezért először a térdeimnek kellett egy oldalaknát fúrni. Az innen kitermelődött föld lesz a végeredményt betemető anyag. Persze a gödör fenekén is kotortam egy kis lyukat a gyalogsági ásómmal mint fúróeszközzel a végeredmény befogadására. De előbb az ásómmal bekanalaztam egy kukoricaszárat, leveleit törlőeszköznek használni. Ezután jöhetett a nadrág helyrehozása stb. A külső csatazaj elnyomott minden más hangot. A betemetés és rendbehozatal megkönnyebbült állapotban már sima ügynek számított.
Kásva — Kásva-pataki védelem — németekkel együtt
A szép és nyugodt idillt hangos kiabálás, huri-huri zavarta meg. Orosz géppisztolyok zörgették meg a kukoricást és a mi embereink a németekkel együtt pánikba esve rohantak visszafelé. Kiugorva a horhosból von Boist Oberleutnantot már fent találtam. Terpeszállásban ordított embereire, hogy „vissza” - én pedig szintén pisztollyal a kézben ordítottam, hogy aki nálam hátrább megy, azt lelövöm.
Embereim még nem láttak ilyennek, és ez volt a szerencsém, mert ez a fellépés oldotta fel a pánikot. Egy pillanatra dermedten megtorpantak, majd észrevették, hogy náluk is van fegyver, visszafordulva csípőből kezdtek lövöldözni, és velem együtt rohamra indultak a kukoricás széle ellen. Az oroszok valószínűleg szintén megtorpantak a láthatatlan ellenségtől, és visszaugráltak lövészárkaikba. Ez ismét jó példája volt annak, hogy a háborúnak ebben a szakaszában csak a személyes jelenlét tarthatja ez embereket harcban. Estére ismét csend és nyugalom lett.
Az ellenség nagyságáról, helyzetéről tulajdonképpen még semmit sem tudtunk, a németek információi sem voltak bővebbek. Csak annyit tudtunk magunkról, hogy ki nem nevezett és harci feladattal el nem látott önkéntes utóvédek vagyunk. (A németeknek valószínűleg az volt a feladatuk, hogy vigyázzanak reánk.) Így aztán újra és újra előállt az a helyzet, melyet már az eddigi harcok során is gyakran átéltem, hogy magamnak kellett eldönteni, hogy merre van „előre”. Nem ártott jól kifigyelni, hogy vajon a körülöttünk szóló fegyverek zaja a mieinktől, a németektől, vagy az oroszoktól származik-e, mert ez igazíthatott el némileg afelől, hogy merre van előre, hátra és oldalt.
Az oroszokat könnyen azonosíthattuk, ha géppisztolyt használtak, mert a dobtáras géppisztolynak jellegzetes hangja volt. Arról nem is beszélve, hogy rendszerint a fejünk fölé lőttek vele, mert a fegyvernek az volt a tulajdonsága, hogy a lövés — főleg, ha hosszabb sorozatot lőttek vele — felkapta a géppisztolyt.
Aknavetőiket nem lehetett felismerni, mert azok hasonlóan viselkedtek a mieinkhez és a németekéihez, kivéve, ha a 120-assal lőttek, azt is csak a becsapódásakor ismertük fel.
A tüzérségből a magyar és a német 10,5-ös hasonló „Göring” tarack volt, ezeket a hangzásuk alapján nem lehetett szétválasztani. Az minden-esetre megállapítható volt, hogy „szövetséges”. A rakétavetők felismerhetők voltak, mert a németek ugynevezett „Hitler kutyájának” félelmetes vijjogó hangja volt, és sokkal kevesebb lövedéket lőtt ki egyszerre, mint az oroszok katyusája. Azonkívül az oroszokénak az volt a kellemetlen hatása, hogy míg az utolsó rakéta is leesett, szinte végtelennek tűnő idő telt el. Repeszei nem csináltak akkora veszedelmet, mint a hangja.
Az orosz tüzérség felismerhető volt arról, hogy főleg 15-ösökkel lőttek, de nagyon jól és pontosan; rádiót nem volt tanácsos használnunk, amikor már tüzérségük állásban volt, mert percek alatt bemérték a rádiót és ezzel a parancsnokság harcálláspontját is. Az orosz páncéltörő, a „csinn-bumm” volt a legveszélyesebb lövegük, amivel közvetlen irányba lőttek igen pontosan, nehézfegyverekre, sőt még egyes emberekre is, ha abban parancsnokot feltételeztek.
A tűzfegyverek ismeretében gyorsan meg lehetett állapítani azt, hogy velünk szemben milyen erők, milyen szándékkal vannak jelen. Kis erők felderítői, komolyabb harcfelderítő egységek vagy pedig már támadásra elkészült magasabb egységek, ekkor már a tüzérségük is állásban van, figyelőik már látnak bennünket a templomtoronyból, magasabb hegyről vagy fák tetejéről.
Az előző napi zavaros események után a német főhadnaggyal elhatároztuk, hogy egy kedvezőbben védhető állást foglalunk el. Az sem volt mellékes szempont, hogy az éjszakák kezdtek hűvösödni, és jó lett volna egyszer már fedél alatt, netán ágy közelében vagy éppen benne aludni. Folyamatosan kívántunk új állásba vonulni, de előbb ketten szemrevételeztük — egy-két hírvivő segítségével — az új állásokat, a terepet, a tűzfegyverek helyét, az utánpótlás felderítését. (Az igazság az, hogy nem mindig tudtuk, hogy pillanatnyilag hol van az elsősegélyhely, hol a lőszer, az élelem és a többi.)
Elkezdődött az észrevétlennek tűnő visszavonás. Útközben egy szénaboglyából — ahogy elhaladtunk mellette — nyöszörgést hallottunk. A velem lévő hírvivő legény szuronyt tűzött, és bele akart bökdösni a szénaboglyába. Az utolsó pillanatban akadályoztam meg azzal, hogy talán nem biztos, hogy orosz bújik ebben a boglyában, hiszen a környéken még nemigen voltak oroszok, hátha egy magyar vagy német sebesült nyöszörög ott. Megbontottuk a boglyát, és bizony abból egy magyar baka került elő. Nem éppen fiatal, a szakálla alvadt vérrel szennyezett, és a fél álla szinte lógott az arcából. Csúnya, visszataszító sebesült volt, és valóban kiéhezve, szomjazva, ki tudja, hány napja bujkált itt sebesülten.
Egészében véve csak abban tévedtem, hogy azt hittem, a környéken nincsenek oroszok. Pedig itt már harcok is lehettek, csak sajnos ettől a sebesült katonától semmit sem tudhattunk meg az itt lezajlott eseményekről, mivel beszélni, értelmes hangot kiadni nem volt képes a szerencsétlen.
Utóvédharc Kásva faluban
A német egységek is részletenként jöttek hátra von Boist személyes ellenőrzése mellett. Mindannyian a Kásva-patak melletti épületek felé tartottunk. Szóváltás hallatszott a németek felől. Én is oda tartottam, hogy lássam, mi történik. Egy bokor mellett az egyik német földhöz vágta a géppuskarakaszt, azzal, hogy vele kitolnak, mert mindig vele vitetik a tele rakaszt, neki ebből már elege van, s a továbbvitelre vonatkozó parancsot megtagadta. Von Boist látta, hallotta az egész esetet, kiengedte szeméből a monoklit, elővette parabellumját, és fejbe akarta lőni a parancsmegtagadót. Hirtelen odakaptam a pisztolya csövéhez, és kértem, hogy az én kedvemért kegyelmezzen neki, mivel az embereim lelkivilágának egy ilyen esemény nem használna. Megkönnyebbültem, amikor eltette pisztolyát a kedvemért.
A templom közelében lévő paplakban rendeztük be közös harcálláspontunkat. A paplak már ki volt fosztva, hogy kik tették, nem tudtam, de nem is voltam rá kíváncsi. Egy-két üres szekrény, komód, íróasztal, pár kopasz ágy árválkodott a három egybenyíló nagy szobában. Volt néhány üres mellékhelyiség, az udvarra néző üveges veranda, kilátással a Kásva-patak felé. Az udvaron még egypár szárnyas árválkodott, halálra ítélten, egyrészt, mert ilyesmit már régen ettünk, másrészt, mert semmi értelme nem lett volna meghagyni az oroszoknak. Az meg végképp nem hiányzott, hogy ezért a zsákmányért jöjjenek korábban, mint kellene.
A német parancsnok egy kisebbik szobát választott, az enyém lett a középső nagyobb, amiben egy ágy is volt, azonkívül egy íróasztal meg valami kredenc. A harmadik szobát és a mellékhelyiségeket a törzsek lakták, az enyém hét főből állott, a németé kevesebb.
A szeptember végi jó idő még mindig tartott. Szállásunkkal szemben a patakra boruló magas, erdős hegy volt, a patak mindkét partján szétszórt házak, amelyekben senki sem lakott, valószínűleg mindenki elmenekült, de valamennyi állatot nem tudták magukkal vinni, főleg az apró szárnyasokat nem. Az állásaink a hegy közvetlen aljában voltak, a patak túlsó oldalán. Tőlünk jobbra, egy kis síkság után egy magosabb hegyen valószínűleg saját tüzérfelderítő volt, vagy az oroszok vélelmezték, mert állandó tüzérségi tűz alatt tartották. Távolabbról tüzérségi és egyéb harci zaj hallatszott állandóan, talán Libánfalva vagy Görgénysóakna felől.
