Szomorú hírrel kezdődött a napom. Megtudtam, hogy a németek felrobbantották a Karakói hidat. (Bilibók Ágoston szíves közlése szerint a robbantás szeptember 6-án a kora délutáni órákban történt.) Az lehetett az okuk rá, hogy nagyobb német egységek is beszorultak a csíki medencébe, miközben az oroszok észak felől erősen nyomultak előre, és így a székelyföldi hadseregtesteket a teljes egészében való bekerítés és fogságba esés veszélye fenyegette. Helyi előnye az lehetett a híd felrobbantásának, hogy a nagy erőkkel, a szorosból esetleges közeledő oroszok előrenyomulását késleltette, illetve akadályozta volna.
A híd felrobbantása azt jelentette, hogy a vízválasztónál bezárult az egész Gyimes völgye, melynek következtében ezentúl már semmiféle utánpótlásra nem számíthatunk, mindamellett súlyos sebesültjeinket sem lehet már kórházba szállítani. Itt a völgyben nincsenek meg a sürgős műtétek elvégzéséhez szükséges felszerelések, s a későbbiekben már az érzéstelenítő is elfogyott.
Híreket kaptam arról is, hogy már a vízválasztón innen is erős harcok folynak Felsőlokon és Középlokon is mindkét oldalról — a havasok felől — beszivárgott ellenséggel szemben, akiket a román vezetők juttattak a hátunkba.
A hírek között az is szerepelt, hogy felsőloki bajtársunk, a mindig vidám és kedves Bakos Ervin főhadnagy elesett.
A vénasszonyok nyara még mindig tartott, a szabad ég alatt aludni és takarózni még mindig nem jelentett gondot. Ez az időjárás alkalmas volt arra is, hogy a célpontok jól kivehetők legyenek, s a tüzérségek részére jó belövési lehetőségeket nyújtsanak. Az orosz tüzérség ezen a napon is megkezdte a szokásos tüzérségi előkészítéseit, a belövéseket, melyek mind érzékenyebb pontjainkra irányultak. Már oldalainkon is beszivárogtak megfigyelői a magasabb pontokon, a fenyőfák magasabb ágain. Közepes tüzérségi előkészítés folyt, időközönként pedig nehézaknavetők is belebeszéltek a közepes hangzavarba. Első vonalainkban nem sok kárt tudtak tenni, mert a főgerinc annyira éles volt, hogy vagy elé, vagy mögé lőttek.
Az én harcálláspontomat nem volt nehéz felfedezniük, mivel azt az oldalmagaslatokról és főleg hátulról meg lehetett ismerni a forgalomról. Engem is felismertek, mivel gyakran láttak be- és kijárni tiszti csizmával a lábamon. Kemény tüzérségi tüzet zúdítottak oda. Rajtam kívül még bent volt a távbeszélős, öt hírvivő és a legényem. Be voltunk szorítva a fedezékembe, ami tulajdonképpen tüzérségi becsapódás ellen nem volt védelem, mert vékony födéme volt. (Telitalálat esetén a tüzérségi gránát a belső térben robban, s akkor ott senki sem marad életben.) A gránátok szerencsére a bejárat előtt csapódtak be, mégpedig olyan sűrűséggel, hogy a pergőtűzszerű robbanások az összes távbeszélővonalunkat szétszaggatták, így aztán senkivel nem volt összeköttetés, mivel rádió nem volt a fedezékben. Toporogtam, idegességemet embereim is látták, pedig nagyon szerettem volna előttük eltitkolni.
Ekkor olyasmi történt, amit még ma sem tudok teljesen megérteni és indítékait igaznak elfogadni: először az egyik hírvivő jelentkezett, hogy ő összeköti a vonalakat. Hiába mérsékeltem azzal, hogy kicsit várjunk, hátha elcsendesedik a tűz, de meg sem várta a mondatom végét, máris kirohant, és próbálta a vonalat összekötni. Alig kezdte el a munkát, amikor egy gránát végzett vele. Erre egy másik hírvivő szólalt meg, és azt mondta, hogy muszáj összekötni a vezetékeket, mert különben az egész védelmi csoport bajba kerül, és már ment is kifelé, kezében egy fogóval. Mihelyt lehajolt, hogy felvegye az elszakított szálakat, vele is végzett egy becsapódó gránát. Mire mozdult a harmadik, már ordítottam, hogy maradjon, nem látja, hogy mi van? Mintha nem is hallotta volna, már rohant kifelé, és sikerült összekötnie két vezetéket, a többire már nem volt ideje, mert súlyosan megsebesült, elterült a földön a szemünk láttára.
A helyzet eléggé kritikus volt, de hogy ezek az egyszerű emberek hogyan tudtak ilyen önfeláldozóan viselkedni, azt a mai eszemmel már nem értem, mert a mostani környezetemben ez elképzelhetetlen lenne. A negyedik ember is kirohant, aki a maradék vonalakat összekötötte, de ő is megsebesült, igaz, nem súlyosan. Ha reájuk gondolok, csodálatom még ma sem csökken. Mindent felülmúló bajtársiasságuk, önfeláldozásuk ma is példaként áll előttem. De közben ma is keresem indítékaikat, vajon mi lehetett tetteik igazi rugója. Ezt elvitték magukkal az örök vadászmezőkre, Csaba királyfi országába.
A tüzérség tüze gyengült, majd hátrább helyezték. Ez minden esetben a gyalogság támadását jelezte, s ez nem is váratott magára sokáig.
Ismét feljutottak a gerincre, kisebb csoportokban, de az ismételten átcsoportosított tűzfegyverek váratlan megszólalására nem számítottak, ezért nem sok sikerrel jártak. Egy-két helyen közelharcra került sor, de végül is rohamuk megfutamodással végződött.
Az ismételten összekuszált védelem rendezése következett: újabb tüzelőállások kiépítése, lőszerutánpótlás. A sebesültek elszállítása után az összeköttetések helyreállítása volt a legfontosabb feladat. Kiderült, hogy nemcsak a tőlem induló vonalakat verte szét a tüzérségük, hanem másokat is, ezért az eredeti összeköttetési állapot helyreállítása hosszabb munkát vett igénybe. A Bilibókon még tartott a harci zaj. Mikor az összeköttetés helyreállott velük, megtudtam, hogy nagy nyomásnak vannak kitéve, Bőbl ezredes úr még a helyén van, valahol a védelmi vonaluk közelében. A sötétséget meg kellett várni ahhoz, hogy a mozgókonyha ki tudjon jönni a napi főtt étellel, és ki tudják osztani a másnapi hideg élelmet, felvételezhessem a lőszert, azonkívül ismét váltóállásokat kell kiépíteni, mert veszélyesen belátnak bennünket már hátulról is.
Fáradtak vagyunk, én is, a legénység is, ami már nemcsak fizikai kimerültség, hanem a reménytelenség fáradalma is, mert egyre jobban érezzük, hogy ekkora nyomásnak és ilyen erőnek már nemigen tudunk ellenállni.
A lőszerraktárunk is kimerülőben van, amit már csak a teljes sötétségben, éjszaka tudunk üzemeltetni. Rakétalövedékünk már igen elfogyott, alig pár darab maradt, melyeket a fontos esetekre tartogattam.
A Bilibókon mélységes csend uralkodik, összeköttetésem velük megszűnt. Lehet, hogy a korábban hallott harci zaj végeredménye az, hogy a székelyeket állásaikból kivetették, legalábbis részben. A tüzérfigyelőnek még van összeköttetése az üteggel, de ők nem tudnak semmit a tőlük északra levő állások, az 1279-es magaslat környéki eseményekről, sőt a közelükben lévő egységek sem tudnak semmit felőlük. A sötétséggel csend borult a hegyre. A hegyiágyús üteg még az éjjel zavaró tüzet ad le egypár pontra, ugyanezt teszi a légvédelmi gépágyú is. A zászlós már panaszkodik, hogy a lőszere fogytán van.
Késő este lelátogatok a kötözőhelyre, ahol igen szomorú állapotokat találok. A főnök már komolyan a végveszélyt látja a sebesültek ellátásában, hiszen ez nem kórház, operációs feszerelésük nincsen. Ennél nagyobb baj, hogy érzéstelenítő sincsen már, és sokan halnak meg azok közül, akiken még mütéttel segíteni lehetett volna. Így is olyan primitív körülmények között végeznek kisebb műtéteket, hogy csodálat illeti a sebesülteket, hogy kibírják. Három egymásba nyíló szobás épületben fekszenek a sebesültek a leterített szénán, borzalmas jajgatások és szenvedések közepette.
Az orvos tehetetlenségében majd sírva fakad, mert a legnagyobb részüknek semmiféle segítséget nem tud nyújtani. A konyhások híreire ha támaszkodom, akkor úgy néz ki a dolog, hogy nemcsak Gyimesbükkön, hanem már Gyimesközéplokon és Gyimesfelsőlokon is a belterületeken szórványos harcok folynak.
A híd felrobbantása azt jelentette, hogy a vízválasztónál bezárult az egész Gyimes völgye, melynek következtében ezentúl már semmiféle utánpótlásra nem számíthatunk, mindamellett súlyos sebesültjeinket sem lehet már kórházba szállítani. Itt a völgyben nincsenek meg a sürgős műtétek elvégzéséhez szükséges felszerelések, s a későbbiekben már az érzéstelenítő is elfogyott.
Híreket kaptam arról is, hogy már a vízválasztón innen is erős harcok folynak Felsőlokon és Középlokon is mindkét oldalról — a havasok felől — beszivárgott ellenséggel szemben, akiket a román vezetők juttattak a hátunkba.
A hírek között az is szerepelt, hogy felsőloki bajtársunk, a mindig vidám és kedves Bakos Ervin főhadnagy elesett.
A vénasszonyok nyara még mindig tartott, a szabad ég alatt aludni és takarózni még mindig nem jelentett gondot. Ez az időjárás alkalmas volt arra is, hogy a célpontok jól kivehetők legyenek, s a tüzérségek részére jó belövési lehetőségeket nyújtsanak. Az orosz tüzérség ezen a napon is megkezdte a szokásos tüzérségi előkészítéseit, a belövéseket, melyek mind érzékenyebb pontjainkra irányultak. Már oldalainkon is beszivárogtak megfigyelői a magasabb pontokon, a fenyőfák magasabb ágain. Közepes tüzérségi előkészítés folyt, időközönként pedig nehézaknavetők is belebeszéltek a közepes hangzavarba. Első vonalainkban nem sok kárt tudtak tenni, mert a főgerinc annyira éles volt, hogy vagy elé, vagy mögé lőttek.
Az én harcálláspontomat nem volt nehéz felfedezniük, mivel azt az oldalmagaslatokról és főleg hátulról meg lehetett ismerni a forgalomról. Engem is felismertek, mivel gyakran láttak be- és kijárni tiszti csizmával a lábamon. Kemény tüzérségi tüzet zúdítottak oda. Rajtam kívül még bent volt a távbeszélős, öt hírvivő és a legényem. Be voltunk szorítva a fedezékembe, ami tulajdonképpen tüzérségi becsapódás ellen nem volt védelem, mert vékony födéme volt. (Telitalálat esetén a tüzérségi gránát a belső térben robban, s akkor ott senki sem marad életben.) A gránátok szerencsére a bejárat előtt csapódtak be, mégpedig olyan sűrűséggel, hogy a pergőtűzszerű robbanások az összes távbeszélővonalunkat szétszaggatták, így aztán senkivel nem volt összeköttetés, mivel rádió nem volt a fedezékben. Toporogtam, idegességemet embereim is látták, pedig nagyon szerettem volna előttük eltitkolni.
Ekkor olyasmi történt, amit még ma sem tudok teljesen megérteni és indítékait igaznak elfogadni: először az egyik hírvivő jelentkezett, hogy ő összeköti a vonalakat. Hiába mérsékeltem azzal, hogy kicsit várjunk, hátha elcsendesedik a tűz, de meg sem várta a mondatom végét, máris kirohant, és próbálta a vonalat összekötni. Alig kezdte el a munkát, amikor egy gránát végzett vele. Erre egy másik hírvivő szólalt meg, és azt mondta, hogy muszáj összekötni a vezetékeket, mert különben az egész védelmi csoport bajba kerül, és már ment is kifelé, kezében egy fogóval. Mihelyt lehajolt, hogy felvegye az elszakított szálakat, vele is végzett egy becsapódó gránát. Mire mozdult a harmadik, már ordítottam, hogy maradjon, nem látja, hogy mi van? Mintha nem is hallotta volna, már rohant kifelé, és sikerült összekötnie két vezetéket, a többire már nem volt ideje, mert súlyosan megsebesült, elterült a földön a szemünk láttára.
A helyzet eléggé kritikus volt, de hogy ezek az egyszerű emberek hogyan tudtak ilyen önfeláldozóan viselkedni, azt a mai eszemmel már nem értem, mert a mostani környezetemben ez elképzelhetetlen lenne. A negyedik ember is kirohant, aki a maradék vonalakat összekötötte, de ő is megsebesült, igaz, nem súlyosan. Ha reájuk gondolok, csodálatom még ma sem csökken. Mindent felülmúló bajtársiasságuk, önfeláldozásuk ma is példaként áll előttem. De közben ma is keresem indítékaikat, vajon mi lehetett tetteik igazi rugója. Ezt elvitték magukkal az örök vadászmezőkre, Csaba királyfi országába.
A tüzérség tüze gyengült, majd hátrább helyezték. Ez minden esetben a gyalogság támadását jelezte, s ez nem is váratott magára sokáig.
Ismét feljutottak a gerincre, kisebb csoportokban, de az ismételten átcsoportosított tűzfegyverek váratlan megszólalására nem számítottak, ezért nem sok sikerrel jártak. Egy-két helyen közelharcra került sor, de végül is rohamuk megfutamodással végződött.
Az ismételten összekuszált védelem rendezése következett: újabb tüzelőállások kiépítése, lőszerutánpótlás. A sebesültek elszállítása után az összeköttetések helyreállítása volt a legfontosabb feladat. Kiderült, hogy nemcsak a tőlem induló vonalakat verte szét a tüzérségük, hanem másokat is, ezért az eredeti összeköttetési állapot helyreállítása hosszabb munkát vett igénybe. A Bilibókon még tartott a harci zaj. Mikor az összeköttetés helyreállott velük, megtudtam, hogy nagy nyomásnak vannak kitéve, Bőbl ezredes úr még a helyén van, valahol a védelmi vonaluk közelében. A sötétséget meg kellett várni ahhoz, hogy a mozgókonyha ki tudjon jönni a napi főtt étellel, és ki tudják osztani a másnapi hideg élelmet, felvételezhessem a lőszert, azonkívül ismét váltóállásokat kell kiépíteni, mert veszélyesen belátnak bennünket már hátulról is.
Fáradtak vagyunk, én is, a legénység is, ami már nemcsak fizikai kimerültség, hanem a reménytelenség fáradalma is, mert egyre jobban érezzük, hogy ekkora nyomásnak és ilyen erőnek már nemigen tudunk ellenállni.
A lőszerraktárunk is kimerülőben van, amit már csak a teljes sötétségben, éjszaka tudunk üzemeltetni. Rakétalövedékünk már igen elfogyott, alig pár darab maradt, melyeket a fontos esetekre tartogattam.
A Bilibókon mélységes csend uralkodik, összeköttetésem velük megszűnt. Lehet, hogy a korábban hallott harci zaj végeredménye az, hogy a székelyeket állásaikból kivetették, legalábbis részben. A tüzérfigyelőnek még van összeköttetése az üteggel, de ők nem tudnak semmit a tőlük északra levő állások, az 1279-es magaslat környéki eseményekről, sőt a közelükben lévő egységek sem tudnak semmit felőlük. A sötétséggel csend borult a hegyre. A hegyiágyús üteg még az éjjel zavaró tüzet ad le egypár pontra, ugyanezt teszi a légvédelmi gépágyú is. A zászlós már panaszkodik, hogy a lőszere fogytán van.
Késő este lelátogatok a kötözőhelyre, ahol igen szomorú állapotokat találok. A főnök már komolyan a végveszélyt látja a sebesültek ellátásában, hiszen ez nem kórház, operációs feszerelésük nincsen. Ennél nagyobb baj, hogy érzéstelenítő sincsen már, és sokan halnak meg azok közül, akiken még mütéttel segíteni lehetett volna. Így is olyan primitív körülmények között végeznek kisebb műtéteket, hogy csodálat illeti a sebesülteket, hogy kibírják. Három egymásba nyíló szobás épületben fekszenek a sebesültek a leterített szénán, borzalmas jajgatások és szenvedések közepette.
Az orvos tehetetlenségében majd sírva fakad, mert a legnagyobb részüknek semmiféle segítséget nem tud nyújtani. A konyhások híreire ha támaszkodom, akkor úgy néz ki a dolog, hogy nemcsak Gyimesbükkön, hanem már Gyimesközéplokon és Gyimesfelsőlokon is a belterületeken szórványos harcok folynak.
