HTML

Sebő Ödön: A halálra ítélt zászlóalj

A címben említett könyvet már nem lehet sehol kapni, pedig három kiadást is megért.
A szerző már nem él, de örökösei hozzájárultak, hogy a könyv folytatásokban megjelenjen az interneten azok számára, akik most szeretnének megismerkedni vele.

A német tábori csendőrök

2007.07.03. 10:29 szerkesztő

A német tábori csendőrökkel akadt még ezután is dolgom. Jöttek a szerelvények egymás után — német szerelvények —, amelyek tele voltak „kiürítési” anyagokkal. (Ugye milyen szép körülírás ez?) Az állomásfőnök barátom jóvoltából néha belenéztem a zártabb vagonok belsejébe. Így találtam egy vagont, amelyben némi deszkaanyagon kívül három remek kozák ló is volt. Ezt a kísérő németektől igen kevés pengőért megvásároltam, és egy mellékvágányra tolattam. Nem sok időm maradt, hogy elgondolkodjam afelől, vajon mit is kezdek majd ezekkel a remek állatokkal itt a háború küszöbén, mert másnapra a német tábori csendőr hauptmann felkeresett. Keményen felszólított, hogy tegyem vissza helyére a vagont, különben az érintett német katonát kivégzik. Nem volt mit tenni, visszacsináltuk az üzletet, de egyúttal meg is könnyebbültem, hiszen úgysem tudtam volna mit kezdeni a szerzeménnyel.

Valahogyan híre ment, hogy a német szerelvények nemcsak a saját seregeiket és felszereléseiket, gépkocsijaikat menekítik a hátország felé. Ezeken a vonatokon bizony jelentős mennyiségű „zsákmány” is utazott, köztük igen sok jármű: személy- és tehergépkocsik. Mivel hazánkban a gépkocsigumi már hónapok óta hiánycikk volt, hivatalos megbízást kaptam arra, hogy gumiabroncsokat vásároljak a németektől. Erre a célra egy nagyobb összeget hoztak hozzám a páncélszekrénybe.

A vásárlási lehetőségeket már kipróbáltam a lovak esetében, az nem volt járható út. Ezért — senkinek nem szólva — kidolgoztam az abroncsszerzés sajátos módszerét. Összeállítottam egy gumiszerelő járőrt, amely a bejövő szerelvényeket már a határon megállította, azon végigment, és megszemlélte a lehetőségeket. Mindezt persze a sötétség beálltával volt tanácsos intézni. El voltak látva szerszámmal, s ezzel leszerelték és a határtól a vasútállomásig terjedő útszakaszon ledobták a vonatról az abroncsokat, de legfőképpen a kívül felerősített pótgumikat. Jelzésükre egy másik járőr összeszedte és nálunk beraktározta a gumikat. Az üzlet elég jól ment, több teherautó rakomány fordult a hátsó területek felé. Amikor azt kérdezték, hogy van-e még pénzem, óvatosan kellett felelnem, mert addigra, mire az ellenség elérte a határunkat, már a teljes összeget visszaküldtem. A választ már nem is tudtam bevárni, és ezzel ez az ügy el is évült.

A német tábori csendőrség megpuhítása elég nehéz diónak bizonyult. Mivel sehogy sem akartak továbbállni, igyekeztem jó viszonyt kialakítani a parancsnokukkal. Ezért egy napon meghívtam őzmájreggelire az őrsre, de azzal a feltétellel, hogy ehhez a lakomához egy vadászat keretében szerezzük meg az őzet. Az őzikék egy közeli málnás hegyoldalon szokták kora hajnali harmatos reggelijüket fogyasztani, ott teljes biztonsággal elérhetők voltak. Megkértem a németet, hogy hozzon magával saját puskát, hogy ettől is nyugodtabb legyen. (Ebben az időben a németek már jobban voltak informálva a magyar kiugrási kísérletekről, mint mi, ezért némi fenntartással viseltettek irányunkban.) Én csak azért vittem a vadászpuskámat, hogy a csoportunk vadászjelleget öltsön.

Hajnali öt óra körül lehetett, amikor az őrsről elindultunk a Bilibók oldalába egy szekérvágáson. A németet előreengedtem, de úgy tűnt, hogy nemigen örült neki, mert gyakran nézegetett hátrafelé. Alig mentünk vagy ötszáz métert enyhén felfelé, amikor dörrent a német hadipuskája.  Egy kis sündisznót talált el nagy izgalmában, amelyet a szürkület ködében vadnak nézett. Gondoltam, nem érjük be sündisznómájjal, ezért intettem, hogy haladjunk csak tovább, az őz még távolabb van. Nem sokat kellett várnunk a lesen, a szamócabokorban némán legelésző őzikék járkáltak tőlünk vagy ötven-száz méteres körben. Intettem a németnek, hogy lőjön, hadd legyen az övé a vadászsiker élménye. Mikor aztán már az őzmájat reggeliztük, teljesen lenyugodott, és még jó társaságbeli úrnak is látszott. Nagyon hálás volt a meghívásért és az élményért. Ezek után több bajom nem is volt a tábori csendőrökkel.

Szólj hozzá!

Címkék: a békés évek

A bejegyzés trackback címe:

https://donci.blog.hu/api/trackback/id/tr46110621

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.