HTML

Sebő Ödön: A halálra ítélt zászlóalj

A címben említett könyvet már nem lehet sehol kapni, pedig három kiadást is megért.
A szerző már nem él, de örökösei hozzájárultak, hogy a könyv folytatásokban megjelenjen az interneten azok számára, akik most szeretnének megismerkedni vele.

Gyimesbükk, 1944

2007.07.02. 20:46 szerkesztő

Mihelyt kitavaszodott, kineveztek Gyimesbükkre őrsparancsnoknak s egyben helyőrségparancsnoknak is. A pályaudvar forgalma igencsak fellendült a német visszavonulások, valamint a keleti arcvonalon a harcot befejező olasz csapatok visszavonulása miatt. A Gyimesi-szoros igen fontos útvonalnak számított hadműveleti szempontból, mert itt vezetett át Romániából kövezett út és vasút. Ebben az időszakban annyi igazán jelentős esemény történt, hogy az a pár hónap, ami a harcokig eltelt, szinte éveknek tűnt számomra.

A határon egyre fokozódott a forgalom, olyan mértékben, ahogy a szovjet csapatok előnyomulása teret nyert. A visszaözönlő egységek a legváltozatosabb képet mutatták. Mivel a háborúban leghátul a kiszolgálóegységek vannak, ezért az ilyen típusú egységek jönnek először vissza. A németeknek sokféle segédcsapataik voltak, ezért egyre változatosabbá vált a kép. Kalmüköktől kezdve a tevésosztagokig az egész Szovjetunió valamennyi átállott népe jelentkezett itt. Lovas kozákoktól kezdve anynyiféle fajta jött, hogy ezeken keresztül képet alkothattunk arról, hogy a Szovjetunió hány kisebbségből tevődik össze. Ezek közül az orosz lehet a legkisebb fajta, mivel a többi együtt többséget képez. Azért innen is látszott, hogy a legnagyobb egységes fajta az oroszon kívül az ukrán, a fehérorosz. A szláv többség velük jöhetett létre, de azért úgy gondolom, hogy vagy száz egyéb faj és nyelv is létezik még náluk.

Mivel ez a visszaözönlés egyre gyarapodott a határon, ezzel együtt a problémák is, a határtárgyalások is szaporodtak. A legtöbb náció — köztük a német is — úgy viselkedett határaink elérésekor, mint bármely idegen hadszíntéren, ahol eddig megfordult. Ezért igyekeztem szabályozott keretek között tartani az eseményeket, és mindenkivel elfogadtatnom, hogy ez itt Magyarország, amelynek ezeréves határai vannak, és ahol a mi törvényeink érvényesek. Ez nem tetszett a németeknek, de nagy nehezen megértettem a vonatkísérőikkel és a velük érkező tábori csend-őrökkel, hogy itt, Magyarországon olyan ügyekben, amelyek rendes körülmények között kizárólag a magyar hatóságok illetékességi körébe tartoznak, ők nem parancsolnak. (Persze ezek a németek sem voltak igazán tájékozottak afelől, hogy Magyarországon ők valójában már megszállók s ezért mindenhez joguk van, mivel a magyar kiugrási kisérletekről sejthető volt egy s más.)


A németek oldalán harcoló kalmükök visszavonulása (1944)

Az olaszok az orosz áttörések után felmondták a további szolgálatot a keleti arcvonalon, és — igen sok vonatszerelvénnyel — hazaindultak, mégpedig a Gyimesi-szoroson keresztül. Meleg, esőmentes időben jelentek meg az első olasz katonavonatok. Szívderitő volt a lapos, nyitott vagonokban érkező, muzsikáló és olasz dalokat éneklő katonák látványa, akik abba a hangulatba ringatták már magukat, hogy részükre vége a háborúnak.

A pályaudvar parancsnokságot előre értesítettem, hogy szeretném elvenni a németektől az olasz szállítmányok kíséretét és őrzését, mivel nem foglyokról van szó. A tábori csendőr hauptmann nehezen hagyta magát meggyőzni, de a javunkra kedvezőbb katonai erőviszonyokat tudomásul véve engedett. Szomorúan, mivel ezzel mind az ő, mind pedig katonái számára megszűnt a kényelmes, szinte békebeli szolgálat, és a frontra vezénylés árnyéka búsitotta őket. A pályaudvaron leváltottam az olaszokat őrző német kíséretet, és a rangidős tisztet bízom meg a szerelvény parancsnokságával. (Ezt a döntést saját szakállamra hoztam, még ma sem tudom, hogy jogomban állt-e?) Az olasz megölelt, és hálája jeléül nekem ajándékozta Beretta gyártmányú fegyverét. (Ez a mi szolgálati fegyverünkkel azonos 7,65-ös kaliberű volt s a Frommerral azonos lőszer illett bele.)

Az olaszok olyan tömegesen jöttek, hogy az állomást be kellett rendezni fogadásukra. A németek hoztak magukkal valahonnan egy századnyi zsidó munkaszolgálatos egységet. Az ő segítségükkel kezdődött meg a pályaudvar egészségügyi ellátása, mindenekelőtt a vágányok közötti terület mésszel való fertőtlenítése és minden vágány között kb. tíz szállítható latrina elhelyezése. (Ezek is mésszel voltak bekenve, és időnként a belsejük is ezzel öntözve.)


Az olasz tengerész-pk. és 3 román főhadnagy társaságában

Estefelé, mielőtt visszamentem volna a határra, az őrsre, felkeresett a munkaszolgálatosok egy küldöttsége, és megkértek, hogy az olasz csapatokhoz hasonlóan őket is vegyem el a német parancsnokságtól, mert csak így menekülhetnek meg élve. A német tábori csendőrség parancsnoka erősen ellenállt, de mikor látta, hogy hajthatatlan vagyok, és fegyverrel is érvényt fogok szerezni a magyar törvényeknek, akkor azt a feltételt szabta, hogy bánjak velük keményen. Ezt könnyű szívvel megígértem, s (a munkaszolgálatosok rangidősének tanácsára) az első napokban látványosan és „keményen” ordítoztam a vágányok között dolgozókkal. A pályaudvar parancsnokának viszont elrendeltem, hogy ezzel a századdal ugyanúgy bánjanak, mintha a fegyveres testület tagjai lennének. A munkaszolgálatosok még sokáig dolgoztak a vasútállomáson, a pályaudvarparancs nokság felügyelete alá helyezve, és fegyelmezett munkájukkal megkönnyítették helyzetemet a németek előtt. Mikor aztán a hadszíntér elérte a határt, végképp elvesztek a szemem elől. Csak remélni tudom, hogy abban a nagy zűrzavarban, amely a székelyföldi harcokat végig jellemezte, elboldogultak valahogy.

A pályaudvari parancsnokságon folytatott ellenőrzések, tárgyalások során barátkoztam össze a nálam 21 évvel idősebb Karácsony János tartalékos főhadnaggyal (ilyen beosztásba már csak idősebb korosztályok kerülhettek). Ő festőművész volt, aki főként a nagybányai művésztelepen szokott dolgozni. Egyszer áthívott az út tulsó oldalán lévő szállására. A nagy szoba bal oldalának támasztva egy halom festmény sorakozott. Olyan elmerülten szemlélgettem festői termékenységének eredményeit, hogy felajánlotta, válasszak magamnak egy képet, barátságunk emlékeként. A választott festménnyel szerencsém volt, mert személyes tárgyaim közül ez az egyetlen darab maradt meg a zsebemben lévőkön kívül. Ez a kép ugyanis — talán a stílusa miatt — a rabló oroszokat nem érdekelte, így a hazaküldött katonaládám tartalmából ezt az egyet meghagyták nekem.


A Karácsony Jánostól kapott festmény

Szólj hozzá!

Címkék: a békés évek

A bejegyzés trackback címe:

https://donci.blog.hu/api/trackback/id/tr39110329

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.