HTML

Sebő Ödön: A halálra ítélt zászlóalj

A címben említett könyvet már nem lehet sehol kapni, pedig három kiadást is megért.
A szerző már nem él, de örökösei hozzájárultak, hogy a könyv folytatásokban megjelenjen az interneten azok számára, akik most szeretnének megismerkedni vele.

Mihályszállás

2007.07.01. 11:24 szerkesztő

A marosvásárhelyi szép napok – fogkezelésekkel súlyosbítva – véget értek. Indulás haza a 32-esekhez, ahol már várt rám az áthelyezésem Mihályszállásra, őrsparancsnoki beosztásba. Mihályszállás egy magassági pontnak az elnevezése volt, amely 1466 méter magosan, néhány méterrel a 1595-ös háromszögelési pont alatt fekszik. Az őrsépület alatt pár méterre bővízű forrás fakadt. Valószínűleg azért jelölték ki itt az őrs helyét, hogy ha már villany nincsen, legalább víz legyen. A vizet mindennap fel kellett tölteni az épületben lévő tartályokba. A villanyt petróleum és gázlámpák helyettesítették.

Az új őrsépületben mindennek megvolt a helye, helyisége, csupán fogdáról nem gondoskodtak. A fenyítetteket esetenként be kellett volna szállítani Gyimesfelsőlokra, a zászlóalj fogdájába. Ez nem felelt meg nekem, mert egyrészt a bekíséréshez még embereket kellett volna adnom, másrészt pedig nem kívántam rossz hírét kelteni a saját legénységemnek. Ezért a fogdanapokat átváltoztattam szamócaszedő büntetésre. Minden nap egy csajka szamócának felelt meg, amelyet gyakorlati időpontokon kívüli időkben, kora reggel vagy késő délután kellett megszedni. Egy csajka megszedésére csak két nap volt engedélyezve. Nem volt ritka, hogy a büntetett haverjai pihenőidejükben besegítettek. A szamóca nagyobbik részét én ettem meg, a többit kiosztottuk ebéd mellé.

A rádióhoz egy generátor fejlesztette az áramot. Ezt egy három talpon álló kerékpár láncával hajtottuk. Súlyosabb büntetés esetén ezt kellett tekerni esti időben, amikor a szobámban lévő olvasólámpa volt a végére kapcsolva. Ilyen „humánusan” oldottam meg az esti olvasáshoz szükséges világítást, s egyben az ellenőrzést is, ugyanis mihelyt abbamaradt a tekerés, a lámpa kialudt.

Az őrsi életbe hamarosan beleszoktam, olyan volt ez a társaság, mint egy család. Mindenki mindenkinek a testvére volt. A szogálatvezető törzsőrmester volt az őrs anyja, én pedig az apja. Gazdasági szempontból is önellátóak voltunk. A húsbeszerzés helybeli hegyiektől, marhavásárlás vagy birkavétel útján történt. Hentesünk volt a szakácsunk is. Hamarosan a gazdasági ügymenet gyakorlatába is beletanultam, s egykettőre rájöttem, hogy a beszerző szakaszvezetőnk keze nem tiszta. Az általa beszerzett élelem ugyanis sorozatasan kevésnek bizonyult. Némi utánajárás fényt derített a turpisságára. A fenyítés rövid és hatásos volt: bajtársi lopás vádjával lefokozták.

Ha már a gazdálkodásnál tartunk, itt kell megemlékeznem a ravaszdi székely fiúk különleges módszereiről is, ami az olcsó vágómarhák beszerzését illeti. A határok az én határszakaszomon olyan ki nem jelölt vonalak voltak, amelyekről csak térkép alapján lehetett megtudni, hogy most Romániában vagyunk-e, vagy Magyarországon. Ezért aztán a legelő szarvasmarhák, akik nem tudtak térképet olvasni, jócskán belegeltek hozzánk. A kisőrsben lévő legénység a járőrözés folyamán látta ezt, és úgy gondolta, ha ezek az állatok már régen magyar füvet legelnek, hát abból nekik is jár valami. A mélyen behatoló szarvasmarhát kis FÉG puskával hasba lőtték. Ettől nem pusztult el az állat, csak egypár nap múlva betegség tünetei jöttek elő rajta. Valószínűleg túlélték volna, de a megriadt gazda ezt nem tudhatta, és azonnal felkínálta katonáimnak eladásra, olcsó áron. A fiúk először azt mondták, hogy nem kell, mert nekünk van elég vágómarhánk. Vártak még egy-két napot, s amikor a román gazda már olyan ideges volt, hogy még örült is, ha elviszik a beteg állatot, még lejjebb nyomták az árat. Igy aztán a maradék pénzből bort vettek. Én viszont – a lefokozott szakaszvezető ügyéből okulva – egy nagy hordót vetettem velük, amely a szobámba került, és ebéd után minden pihenőben lévő ember kapott belőle egy fél liter bort.

A vágások alkalmával sok olyan használhatatlan belsőség is előkerült, amelyre akadt evő. Így szokott hozzánk egy róka. A padláson tanyázott, és rendszeresen előjött, amikor éhes volt. Egy idő múlva aztán eltűnt házi rókánk, úgy látszik, megunta a kényelmes kiszolgálást, mégiscsak más a vadászat!

Szólj hozzá!

Címkék: a békés évek

A bejegyzés trackback címe:

https://donci.blog.hu/api/trackback/id/tr94109367

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.