HTML

Sebő Ödön: A halálra ítélt zászlóalj

A címben említett könyvet már nem lehet sehol kapni, pedig három kiadást is megért.
A szerző már nem él, de örökösei hozzájárultak, hogy a könyv folytatásokban megjelenjen az interneten azok számára, akik most szeretnének megismerkedni vele.

A Ludovika Akadémia

2007.06.30. 10:17 szerkesztő


A M. K. Honvéd Ludovika Akadémia főhomlokzata

1940 nyara is eltelt, és közeledni látszott a leszerelés. Úgy nézett ki, hogy szeptemberben, tartalékos zászlósként fogunk leszerelni. Mivel közben felemelték a szolgálati időt két évre, ennek most szeptemberben kellett volna letelnie. Semmiféle jelzést nem kaptam további sorsom felől, de az élet rövid úton megoldotta a dolgot. A hadapródiskola első tíz helyezettjét a Ludovika Akadémiára vezényelték felvételi vizsgára. Arról nem is beszéltek, hogy talán nemet is lehetne mondani, vagy netán fellebbezni. Egymás között meghánytuk vetettük a dolgot, és arra az elhatározásra jutottunk, hogy a sorsnak ellenállni nem igazán jó. Még az a szerencse is érhet, hogy a három év alatt nélkülünk ér véget a háború.

A haditudományok egy részével tisztában voltunk már, így a felvételi vizsga nem okozott nagyobb gondot. Bár itt is akadt egy különleges eset. Úszni mindenkinek tudni kellett. A vizsga a Ludovika kertjében lévő uszodában zajlott. Mindenkinek fel kellett menni a trambolinra, egy fejessel a vízbe ugrani és egy hosszat úszni. Az előttem lévő fiú bátran felment a trambolinra, dobbantott, és görbített lábakkal belebukott a vízbe. Mivel sokáig nem jött föl, az úszómester utánaugrott, és kihúzta a bátor fickót. Megkérdezték tőle, hogy miért nem mondta meg, hogy nem tud úszni. „Attól féltem, hogy akkor nem vesznek fel!” Bátor magatartásáért felvették, és később megtanították úszni.

vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc
A Ludovika Akadémia parancsnoka ekkor vitéz kisbarnaki Farkas tábornok volt. A vizsgák után egyenként fogadta a vizsgázókat, és utolsó tételként mindenkitől megkérdezte, hogy milyen fegyvernemhez szándékozik kerülni. Aztán itt döntötte el, hogy az illető fel van-e véve. Mikor rám került a sor, a kérdésre határozottan és keményen mondtam, hogy a gyalogosokhoz. Megdicsért és felvett. Egy ilyen döntésen múlik az ember élete. Mert ha a sors másképpen határoz felőlem, akkor lehet, hogy rosszabbul járok.

Hamarosan be kellett vonulni az Akadémiára elsőévesnek. Csak még atttól szomorodtam el, hogy már egy ideje nem kellett cipelni a borjút, most aztán megint kezdhetem elölről, mégpedig vagy három évig. Az első legnagyobb élményem az volt az Akadémián, hogy három napig nem értem rá WC-re menni, mert ott minden úgy kezdődött, hogy 10 másodperc múlva itt kell lenni, öt perc múlva pedig ott, teljesen átöltözve, mondjuk lovaglásból vívásba. Emiatt aztán a lovaglócsizmára húztuk fel a vívóruhát, ami jó néhányszor vádligörcsöt okozott.

Megtanultuk, hogy a pontosságnak, a pontos időnek milyen fontos szerepe van ebben a szakmában. Erről aztán egész életemen át nem tudtam leszokni, és személyes sértésnek vettem, ha valaki akár egy percet is késett. Utólag visszagondolva azt is elmondhatom, hogy a szerencsémen kívül az itt (kemény munkával) elsajátított ismereteknek köszönhettem, hogy életben maradtam.

Az első napokban kiderült a tanrend áttanulmányozása közben, hogy a tantárgyak száma harminc körül van. Újdonság volt az osztályozási rendszer is, amely olyan kitűnően tükrözte a tanuló teljes egyéniségét és tudását akár fizikai, akár szellemi téren, hogy szívesen bevezetném a polgári életben is. A legjobb jegy az ötös volt, s ez egyben pontszámot is jelentett. A tantárgyakat szorzókkal rangsorolták. A legfontosabbak, mint például a harcászat, tereptan háromszor szoroztak. (Akinek ezekből ötöse volt, az tizenöt pontot könyvelhetett el.) Aztán voltak kettővel szorzó tantárgyak és végül azok, amelyek csak egyszeresek voltak. Az így kialakult pontszámok összege határozta meg a tanuló helyét a rangsorban.

 
Gyakorlóruhában (1940. szept.)   Kimenőruhában, egysávosan

Ezek a helyek (a megfelelő pontszám elérése után) a galléron lévő arany sávokban is kifejezésre jutottak, melyeket az első félév után, a pontszám arányában varrtak fel. Voltak nullások (a bukottak), volt egy sáv, egy sáv gombos, duplás és dupla gombos.  Ezek a „rangok” a belső hierarchiában is kifejezésre jutottak. ěgy lehettünk rajparancsnok-helyettesek, rajparancsnokok, szakasz- és századparancsnokok. Az is számított természetesen, hogy hányadik évfolyamos volt az illető.

Az első évfolyam első féléve után már duplás lettem, ami igen fontos helynek számított a megbecsülés szempontjából s egyebekben. A legbüszkébb azonban arra voltam, hogy ebben az időben az egész Akadémián egyedül nekem volt ötösöm tereptanból. Ennek azért volt nagy jelentősége, mert a tereptantanár azt mondta, hogy ezt a tárgyat csak ő tudja ötösre. Valahogyan jó érzékem volt a térképolvasáshoz, úgyhogy egyszeri átnézésre már kívülről tudtam a kivánt tereprésznek minden magaslatát és tereptárgyát. Ennek igen nagy hasznát vettem aztán a harctéren, a bekerítésekből való éjszakai kisurranásnál.

A nyári terepfelmérésünk tárgya a Leányfalu feletti terület volt, amit műszerekkel kellett feltérképezni és ebből a térképet megrajzolni. Erre volt majdnem két hét. A felmérést és megrajzolást három nap alatt elvégeztem, mégpedig ötös minősítéssel. Térképemnek magos árfolyama lett. Szívesen adtam kölcsön bajtársaimnak, de nem ingyen, hanem bizonyos feltételekkel: egy csónakot kértem a Dunára és egy partnernőt a csónakázáshoz. Mit mondjak, hamar összehozták a dolgot. Úgy látszik, megérte nekik. A hölgy természetesen csak mint sporttárs és társalkodónő működött, de így is jól nyaraltam.

Azt hiszem, a következő év nyarán volt a műszaki gyakorlat. Folyón való átkelés, erre való eszközök építése, robbanóanyagok, gyújtózsinórok szerelése robbanótöltetekkel, robbanógyújtózsinór stb. Ezenkívül a ladikokkal való közlekedés hosszú rudak segítségével. Ez már Esztergomban zajlott, ahol a Duna partján, fűzfák alatt taszigáltuk magunkat előre a ladikkal, sokszor úgy, hogy a fűzfa ágaiba kapaszkodtunk; lábunk a ladikban, fenekünket pedig a Duna vize mosta. Mindezt nagy jókedvvel csináltuk, s egészen jól ki is fáradtunk bele. Jólesett aztán a kora délutáni szabadulás, amely után a strandon áztattuk magunkat tovább, sokkal kényelmesebb körülmények között, mint előtte a Dunán.

A strandnak az utcára, illetve a Dunára néző fele kb. 5-6 méterre volt, magosan, vaskorláttal ellátva. Ezen a vaskorláton sétált oldalozva Zsigmond Laci barátom, az Akadémia egyik legjobb tornásza. Apja Horthy zászlóshajójának, a Novarának volt a kormányosa. Testvérbátyja is ludovikás volt, szobrászművész, de nullás, és arról volt nevezetes az Akadémián, hogy hajnalban szokott visszaszökni a tejeskocsi kannái között. Mindketten vagányságukról voltak nevezetesek. Az első ezrednél együtt szolgáltam Lacival. Magánszállásokon voltunk elhelyezve egyik gyakorlaton itt a környéken. Őt egy zsidó családnál helyezték el. A családfő numizmata volt, nagy éremgyűjteménnyel. Laci állítólag elcsent egy darab érmét, s emiatt feljelentették a parancsnokságon. Nem sokat nyomozgattak az igazság után, elég volt a gyanú is, ezért Lacit azonnal kirugták a Ludovikáról, és hadapródi ranggal az ezredéhez helyezték vissza. Onnan rövidesen a harctérre került, és ott el is esett. Hiába volt a kormányzói kapcsolat, apja talán meg sem próbálkozott ezt használni. Akkor még ilyen volt az erkölcs, a feddhetetlenség fogalma.

Az első félévben, amikor az alapkiképzés befejeződött (nekem már másodszor), az eskütétel után az akadémikusok is adtak udvarlaki őrséget. Visszatértek az ezredbeli emlékek. Havasi Béla barátommal — akivel a fehérvári cisztereknél is egy osztályba jártunk — együvé kerültünk az első gyalogezrednél, és most itt is. Béla azért nevezetes nekem, mert én tanítottam ki a várbeli szokásokra az Udvarlaki őrségen és még sok más egyébre is. Többek között az 5. számú őrhelyről nyíló remek kilátásra. Ez egy kinyúló, magas falon volt, és távcsővel a lenti utca emeleti ablakaiban kitűnő dolgokat lehetett látni a kivilágított, esti szobákban. Béla barátom erre az őrhelyre kerülvén annyira elmerült a távcsövezésben, hogy egy várbeli testőrtiszt rajtakapta az ellenőrzés során. Utána ült egy keveset.


A Sebő fiúk (Ödi, Laci és Karcsi) 1941 karácsonyán

A fizikai edzés egyik emlékezetes eszköze volt a várpalotai lövészetre való kihelyezés, amire természetesen gyalogmenetben mentünk, mégpedig a Vértes gerincén, ahol sem élelmet, sem pedig innivalót nem lehetett találni. Hogy mennyire szomjasak lettünk, arra jellemző, hogy egy másodévesünk, aki már nem bírta tovább, egy erdei kerékvágásból valami gyanús sárga folyadékot ivott. Soha nem árulta el, hogy milyen íze volt...

Az első nap sem maradt el élmény nélkül. Azt mesélték a már itt lévők, hogy a megelőző napon egy ember felrobbant a nehézpuskával. (Ez egy elég nehéz, 20 mm-es „puska” volt, két darabban kellett futkározni vele, géppuskafészkek kilövésére használták.) A századunkból nem sokan tülekedtek, hogy lövöldözhessenek vele.

Havasi barátommal elhatároztuk, hogy azok adagját, akik nem akarnak lőni, mi ellőjük. Csak bírja a vállunk! Már legalább a tizedik adagnál tartottunk, amikor a nehézpuska rátöltött a másik gránátra, és az én kezemben robbant fel a tár. Először azt hittem ijedtemben, hogy meghaltam, de aztán rájöttem, nemcsak hogy élek, hanem minden tagom mozog, és a fejem sem véres, megnyugodtam. Csak a tenyerem és kézfejem volt csupa vér. De erről is kiderült, hogy csak a lőpor égett bele a bőrömbe, s ez pár nap alatt el is múlt. Mindenesetre olyan tapasztalatot szereztünk a lövészetével, hogy a legnagyobb lőtávolságával is kilőttünk egy emberfej céltáblát.

A lovaglás is olyan tantárgy volt, ami mindhárom évben tartott. Az első évben kengyel nékül lovagoltunk. Ezzel még nem lett volna önmagában baj, csak az emeletes lovardában a talaj nagyon dobogott, és ha valaki csupán heccből erre még rá is játszott, és a deszka oldalfalat megrúgta, az ijedősebb lovak megugrottak. Ettől aztán a többi is rohangálni kezdett a fedettben, de legtöbbje már lovas nélkül. A lovaglótanár (egy tüzér főhadnagy) pedig ordított, amitől a lovak még jobban megijedtek. Ostorával úgy csinált, mintha a lovakat verte volna, de csak az akadémikusokat találta el. Ezeket lehetett ostorozni, de a lovakat azokat nem.

Külső terepekre is kivittek bennünket lóháton, többek között a Csibész erdőbe, ott volt egy meredek homokfejtés, azon kellett lefelé bukdácsolni. Nem mindig sikerült egyszerre leérnünk a lovainkkal... A lovas emlékeim közül a nagyrákosi gyakorlótéri kivonulás volt az igazi kaland. A terület nagy volt, hétfői nap lévén, a vasárnap bezabolt lovaknak fickós kedvük volt, és élvezték a szabad rohangászást. Egyébként is szabadlovaglást engedélyeztek. Csakhogy nem csupán mi voltunk a téren, hanem egypár hölgy is lovagolt, igen élvezetes férfinyeregben, rövid vágtában. Természetes, hogy becserkésztük őket, és melléjük érve hosszú vágtába ugrattuk lovainkat, amitől a lovak szokása szerint az övéik is nekiiramodtak. Elég sokáig játszottuk ezt, a hölgyek legnagyobb ijedségére.

De ezzel még nem volt vége a játéknak. A hölgyek panaszra mentek a lovaglótanárunkhoz. Mint kiderült, gróf- és bárókisasszonyok voltak, akiknek tanárunk bizonyára ismerte az apjukat is. Jó magas pozícióban lehettek, mert a legsúlyosabb büntetést kapta az osztály. A lovakat kantáron (száron) vezetve, gyalog kellett hazamennünk. A távolság sem volt kicsi, de a szégyenteljes bandukolás feltűnő volt a járókelőknek. Olyanok voltunk, mint egy megvert huszárszakasz.

Hosszú meneteléseink közé tartozott az Egerbe való masírozás. Ez arról volt nevezetes, hogy szinte végtelennek tűnt. Az utolsó szakaszban már azt hittük, hogy ilyen város talán nincs is. Fáradt és feltört lábainkat a Gyöngyös-patakban áztattuk a rövidre szabott kis pihenő alatt. Szerettünk volna benne maradni még néhány napig. A borzasztó csalódás még ezután következett. Egy iskolába beérkezve, amit szállásunknak kellett fogadnunk, szomjúságunkban nekiestünk a vízcsapoknak. Én, aki hátrabb álltam, nem tudtam elképzelni, hogy ott elöl miért káromkodnak olyan szokatlan hevességgel. Mire odaértem, én is megtudtam: meleg víz folyt a csapokból. Különben Eger szép. Környéke, erdei, völgyei, patakjai még szebbek. Élvezettel kóboroltuk végig őket.

Az előttem lévő évfolyamban volt egy Orosz Tamás nevű aks, aki Zsigmond Olivérhoz hasonlóan mindig kimaradt. Hogy a büntetést elkerülje, kitömte az ágyát, majd az Örömvölgy utcán parkoló szemetestaligán keresztül átlépett a falon. Amikor elkapták, nem is az volt a legnagyobb baj, hogy falon jött át és kimaradt, hanem az, hogy már megint részeg volt. Ez még egy darabig így folyt, amíg aztán egyszer betelt a pohár, és kirúgták. Mint hadapród őrmester ezredéhez került, azaz egyenesen a szovjet frontra. Egyszer szabadságot kapott, és bejött hozzánk az Akadémiára, ahol megmutatta kézigránát szabdalta köpenyét, amelyen százával voltak az apró lyukak. A legközelebbi hírünk az volt Orosz Tamásról, hogy a Vasárnapi Képesújság címlapján látjuk, amint kisbarnaki Farkas Ferenc tábornok (volt Ludovika parancsnok, aki egykor kirúgta Tamást) hadtestparancsnokként a mellére tűzi a nagyezüst vitézségi érmet.

Különleges módon kerültem barátságba az osztályombeli Bellosevich Egonnal, aki végtelenül bohém ember lévén, semmit sem vett komolyan, csak a szórakozást. Mivel a tanulással nemigen foglalkozott, nem is tudom, hogyan és hol érettségizett le. Azt meg végképp nem értettem, hogy ezzel a fejjel hogyan felvételizhetett itt. Csak később tudtam meg, hogy az apja az első világháborúban vezérkari százados volt, aki ismeretlen körülmények között öngyilkos lett. Édesanyja sem élt. Nagyszülei nevelték két fiútestvérével együtt. A másik kettő építészmérnöknek készült a műszaki egyetemen. Már az első félévben bukásra állt, ezért nagyszülei a Ludovikán tanító rokon százados tanácsára egy osztálytársat kerestek, aki instruálja és segít neki. Mivel az év végén el is bukott, valaki engem ajánlott instruktornak, s így én lettem az a szerencsétlen aks akinek a további életét Egon boldogította.

Ott kezdődött a dolog, hogy mellém ültették. Ebből adódott, hogy minden írásbeli feladatot először neki kellett megcsinálnom, és csak azután foghattam a magaméhoz. Irtózatos feszültséget okozott ez nekem, mert sietnem kellett, s állandóan időzavarban voltam. Az írásbelit akkor kellett befejezni, amikor „vigyázz”-t vezényeltek. Ez még elment volna, de közben még kérdezgetett is. Mivel a legjobb tanulók egyike voltam, minden év végén közelharc volt az ülésrend kialakításánál. Mindenki mellém, elém és mögém akart ülni. Így aztán — verekedés után — kialakult a végleges ülésrend. Egon balra mellettem, én a padsor jobb szélén, tehát hála Istennek jobb oldalamon senki. Előttem Havasi Béla régi osztálytársam, mögöttem Antal Domokos (alias Rumos Dódi). Egy-egy fogós irásbelinél majd kitört a frász, annyifelé kellett „dolgoznom”.

Egonnal közösen jutottunk arra az őrült gondolatra, hogy egy ejtőernyős ismerősünk révén Pápára menjünk, és próbáljuk ki bátorságunkat. Azért nevezem az ötletet őrültségnek, mert így, minden előképzés nélkül megpróbálkozni valóban az volt. A szabadságunk alatt indultunk útnak. Nekem, szegény fiú lévén, nem volt egy vasam sem. Neki volt ötven pengője. Ez nagyjából elég volt az utazásra, szállodára és étkezésre.

Feleúton járt már a vonat, amikor a vagon ajtaját kinyitottuk, mert nagyon meleg volt. Hogy Egon mit csinált a tárcával, nem tudom. Egyszerre csak felkiáltott: „Jaj, a pénz!” Az ötvenpengőst kifújta kezéből a szél, lesodorta az alsó lépcsőre, és ott lebegett, felével a vaslépcsőn, felével a süvítő szélben. Na, gondoltam, ezt befejeztük. Egon az első meglepetésből felocsúdva lelépett az alsó lépcsőre, és elkapta az ötvenest.

A további út már simán ment. Barátunkat, Solymosi László hadnagyot megtaláltuk. Akadémikus létünkre becsempészett minket az ugrók közé három ugrásra. Az ugráson majdnem az egész zászlóalj részt vett, mégpedig 120 méterről, a legénység fegyverrel. (Csak később tudtam meg — Bárczy János „Zuhanóugrás” című könyvéből —, hogy ez merész és szabálytalan vállalkozás volt, mert a legalacsonyabb ugrási magasság, ami még szabályos: ötszáz méter. Fegyverzettel pedig már az is kockázatosnak számít. Bertalan őrnagy, zászlóaljparancsnok — az I. világháború Mária Terézia-rend kitüntetettje — mégis elrendelte. Az eredmény két halott volt.)

Kimenőruhában, "duplásan" (1942. december 6.)
A századok egy négyzet alakú tömbben ültek a földön, és várták, mikor kerül rájuk a sor. Bennünket az egyik század sorközepébe helyezett el a barátunk, egy ernyővel a hátunkon. Csupán néhány szó eligazítást kaptunk. Anynyira elfoglalt bennünket a saját félelmünk, hogy alig vettük észre, hogy mi történik körülöttünk. Csak az tűnt fel, hogy kiálltak a mentőautók is.

Mielőtt még sorra kerültünk volna — soha nem felejtem el a nevét —, Kincses őrmesternek nem nyílott ki az ernyője. Borzalmas puffanással ért földet, és azonnal meghalt. (A baleset okát később tudtuk meg: a fegyverébe beleakadt a segédernyő, s így nem húzta ki a nagyot. Az alacsony magasság miatt már nem volt idő arra, hogy a hasi segédernyővel próbálkozzék.) A másik baleset hasonlóképpen történt. Ekkor barátunk megkérdezte : „Na, fiúk, fölmentek?”

Fölmentünk. A gép, amelyből ki kellett ugrani, egy Caproni 101-es, az első világháború gépe volt, vászonoldalakkal. Amikor beszálltunk és megláttuk a belsejét, olyan látvány tárult elénk, hogy annak fényében a kiugrás megváltásnak tűnt. A vezető pilóta ülése mellett különböző karok meredeztek, úgy festett az egész, mint ma egy traktor vezetőfülkéje.

A beszállás után mindenki elhelyezkedett a padon, és várta a kiugrási parancsot. 120 méteren? A gép pont olyan volt, mint amilyennek látszott. Ha a légörvény lefelé húzta, a fejünk a gép felső tetejének vásznában akadt meg. Amikor pedig abbahagyta a zuhanást, a földre kényszerültünk. Amikor túlestünk az egészen, a szállodában megünnepeltük hülyeségünket, ami ezúttal szerencsésen végződött. És ebben ez volt a legnagyobb csoda.

Egonék Rákosfalván laktak egy szép villában. Nagyapjuk jószágkormányzó volt a Bácskában, több bérháza volt Pesten, jómódban éltek. Ezt azért tudom, mert a nyarat náluk kellett töltenem. Egont ugyanis elhúzták, és az utóvizsgára kellett felkészítenem. Nem ment könnyen a dolog, mert egyáltalán nem akart tanulni. A dolog odáig fajult, hogy emiatt össze is verekedtünk. Dühömben mérges kis kakas voltam, nem bántam, hogy nálam húsz kilóval nehezebb, erősebb is. Testvérei a verekedés közben nekem drukkoltak. Színhely a szalon, ami a végén csatatérnek látszott. Egon kapott tőlem egy olyan nagy erejű horgot, hogy két hétig rángatózott az álla evés közben, mert kiugrott helyéből, és fájdalmasan gyógyult. A vizsgán átment.

Aztán a Ludovika Akadémiának is vége lett, csak a háborúnak nem akart sehogy vége lenni.

1942. december 6-án volt az avatásunk. Mivel az évfolyamom 252 főből állott, én pedig a kettes rangszámmal végeztem, oda helyeztek, ahová kértem.

Gyimesfelsőlokra kértem magamat.


"A hazáért mindhalálig!" Tisztavatás 1942. december 6-án

1 komment

Címkék: tanulóidő

A bejegyzés trackback címe:

https://donci.blog.hu/api/trackback/id/tr99108849

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

altwien1 2010.05.24. 21:34:56

Büszkeséggel tölt el, hogy a mi családunkban is volt 2 Ludovikás. Ráadásul az egyik, aki az Ezeréves Határ védelmében szerzett sérüléseiben Kassán halt hősi halált, 1942.december 6-án avattatott honvéd hadnaggyá!
A többiekkel együtt őrizzük meg Almássy Tibor honvéd hadnagy úr hősi emlékét!
süti beállítások módosítása