Sebő Ödön: A halálra ítélt zászlóalj

Még tartottak a nyári napok, de már rövidebb nappalokkal és hosszabb éjszakákkal, és ez már nem nagyon volt kedvező harcainkhoz. A bilibóki események nagyon lehangoltak, és egyre kétségbeesettebben járkáltam állásról állásra egész éjjel és egész nappal. Sokszor azt se tudtam, hogy mikor és mennyit alszom egy nap. Rajtakaptam magam, hogy egy-egy lövészteknőben riadtam fel fényes nappal, valamelyik katonám nézett arcomba ébredésemkor.

A legénység hangulatán is látszott valami változás. Ugyan miért ne látszott volna, ők sem voltak hülyék. S bár egyre gyakorlottabbak kezdtek lenni ebben a műfajban s egyre újabb és újabb ötletekkel fogadták a rohamozókat egy-egy közelharc alkalmával, a lelkesedésük nem volt már az igazi. Mint ahogy az enyém sem. Úgy látszik, hogy a nagy erejű áttörésről a Gyimesi-szorosban még mindig nem mondtak le. Erről tanúskodott az állandóan erősödő tüzérségi tűz, amely már nemcsak a támadásaikat volt hivatott előkészíteni, hanem egész nap nyomás alatt tartottak vele bennünket.

A másnap szomorú hírrel kezdődik. Hogy ki volt a hírhozó, nem tudom, talán a tüzérfigyelő kapta el az utolsó jajkiáltást, de az a tény, hogy a hegyiágyús üteget az éjszaka megtámadták. A támadókat román vezetők vezethették a tüzérüteg hátába, s az üteget teljes egészében lemészárolták. Ezt nyilván ugyanolyan orosz (helyesebben ukrán) egységek hajtották végre, akiknek semmi okuk nem volt arra, hogy ezt tegyék. Valószínűleg éjszakai alvásukban támadták meg, tehát megadásra is felszólíthatták volna az üteget, de ezt nem tették meg. Az egész tüzérütegből csupán a nálam állásban levő tüzérfigyelőtiszt és egy tisztese maradt életben.

Hangulatunk még rosszabb lett, mert ezentúl már az 1197-es magaslatról, valamint még közelebbről, a Bilibók 977-es magaslatról is szabad szemmel beláthattak hátunk mögé, a teljes védelmi rendszerünkbe. Ezek után már nem is tudtam, hogy az aknavetőimet, páncéltörő ágyúimat hova telepítsem. Elvesztésük pótolhatatlan veszteséget jelentett volna.

Szomorú hírrel kezdődött a napom. Megtudtam, hogy a németek felrobbantották a Karakói hidat. (Bilibók Ágoston szíves közlése szerint a robbantás szeptember 6-án a kora délutáni órákban történt.) Az lehetett az okuk rá, hogy nagyobb német egységek is beszorultak a csíki medencébe, miközben az oroszok észak felől erősen nyomultak előre, és így a székelyföldi hadseregtesteket a teljes egészében való bekerítés és fogságba esés veszélye fenyegette. Helyi előnye az lehetett a híd felrobbantásának, hogy a nagy erőkkel, a szorosból esetleges közeledő oroszok előrenyomulását késleltette, illetve akadályozta volna.

A híd felrobbantása azt jelentette, hogy a vízválasztónál bezárult az egész Gyimes völgye, melynek következtében ezentúl már semmiféle utánpótlásra nem számíthatunk, mindamellett súlyos sebesültjeinket sem lehet már kórházba szállítani. Itt a völgyben nincsenek meg a sürgős műtétek elvégzéséhez szükséges felszerelések, s a későbbiekben már az érzéstelenítő is elfogyott.

Kora hajnalban bújtam ki a „szalmám”-ról, és örömmel láttam, hogy a világítótestünk, a felgyújtott esztena még mindig parázslik, és a korai szürkületben is fényt terjeszt magából. (szept. 6.)

A légvédelmi gépágyúnak ez a sikeres kísérlete a gyújtógránáttal további gondolatokat ébresztett bennem. A gépágyú lövegállása a vasútállomás közelében, a Rönkpatak szádában volt, ami azt jelentette, hogy ha kissé beljebb vonul a patakon, akkor már az ellenség felől nem látható, nem lőhető. Tehát egy-két órán belül is jól kiépíthető és alkalmazható váltóállás. A térkép szerint a 720 méteres magasságon helyezkedett el, ami azt jelentette, hogy a Rákóczi-vár 690 méteres magasságán könnyen átlőhet a palancai árterületre, nem beszélve a Pipás felé emelkedő erdő szélének kb. ezer méteres magasság alatti nyílt hegyoldali kaszálóiról. Igen értékes fegyvernek bizonyult tehát ez az egyetlen gépágyú.

A késő őszi csendet csak szórványos lövöldözés zavarta néha-néha. A nap is szinte fáradtan hunyorgott az elcsituló csatazaj fölött. Hírforrásaim szerint a páncélvonat még közlekedik, és rendszeresen befut egészen Gyimesbükk állomásig, és a megfelelő utánpótlást szállítja. Amióta ismerem a Karakói hidat, mindig attól félek, hogy egyszer felmondja a szolgálatot a kelleténél jóval nagyobb igénybevétel miatt.

Jelentették, hogy az öngyilkos karpaszományos fedezéktársa eltűnt. Még eggyel növekedett hát veszteségünk száma. Később kiderült, hogy az illető a németekhez szökött át, akiknél motorkerékpáros hírvivőként szolgált már, Wermacht-egyenruhában. No, csak most legyek okos, hogy ilyenkor mi a teendő, avagy mi a szabály. Mert olyan szabály nincsen, amely kimondja, hogy a dezertálás — még ha egy baráti hadsereghez is — nem katonai bűncselekmény. Ha nagyon-nagyon szabályos akarnék lenni, akkor bizony el kellene fognom és agyonlövetnem, mint a hadra kelt sereg katonaszökevényét. De hirtelen eszembe jut a saját kis csínyem is: hiszen épp az imént engedtem szabadon két rajra való orosz foglyot!

Fáradtan és szinte reménytelenül szomorúan ébredtem fel az erősödő lövöldözésre (szept. 5.). Az járt az eszemben, hogy ez a nap is olyan izgalmas, félelmetes lesz, mint az előzőek, és ennek végét nem látom. Mindennap rosszabb, és a fásultság kezd úrrá lenni rajtam. Ott tartok, hogy napközben géppisztolytűzbe kerülve már le sem fekszem, nem keresek fedezéket.

Magamra vettem szokásos szerelvényemet, a távcsövet, térképtáskámat, fegyveremet, majd a kenyérzsákot, öt darab Vécsey-féle kézigránáttal és kettő darab nyeles gránáttal megtöltve. Arra számítottam, hogy álláspontomra talán egész nap nem kerülök vissza. A tüzérfigyelőbe mentem, és ott tájékozódtam a legfrissebb megfigyelésekről. A hírek sajnos nem voltak valami vigasztalóak, mert arról szóltak, hogy ismét támadás készülődik. A hegyiágyús üteg sajnos nem tudja elérni az oroszok ütegállásait, amit ők már régen észrevettek, és ezért büntetlenül lőttek bennünket. Szinte vártuk már a rohamközelséget, mert akkor legalább a tűzérségi tűz szünetel. A többivel csak elbánunk.

A foglyokkal, további sorsukat illetően, ugyancsak megnőtt a bajom az elmúlt események miatt. Ha a németek kezébe kerülnek, akkor ugyanazt teszik velük, mint amit az oroszok a 72. német gránátos ezreddel. Hiába adták meg magukat, a palancai völgyben egy éjszaka valamennyi németet megsemmisítették. Akármerre próbálnám hátra küldeni őket, a németek kezébe kerülhetnének. Ezért aztán úgy határoztam, hogy megszabadulok tőlük a legegyszerűbb módon: hazaküldöm őket. Ma sem hiszem, hogy ez valami nagyon szabályos eljárás volt, de lelkiismeretem azt diktálta, hogy ez a legegyszerűbb s egyben a leghumánusabb is. Még akkor is, ha az orosz foglyok jobban szerettek volna magyar fogságba esni, mert ezzel részükre vége lett volna a háborúnak.

Soha nem hittem volna, hogy néhány hadifogoly sorsa ennyire gondolkodóba ejthet. Főleg a végrehajtás okozott gondot. Hogyan, merre küldjem vissza őket, kinek szabad csak tudnia a dologról? Hiszen a harcászati szabályzat ilyesmikről nem beszél. Vagy az ellenséggel való paktálásnak számít, vagy egy humanitárius cselekedetnek, amit soha senki nem fog viszonozni. (A későbbiek folyamán volt olyan érzésem, hogy viszonozták eljárásomat, mert többször is előfordult, hogy nem törtek rám, mikor megtehették volna, pl. a kitörés alkalmával).

Békebeli aranyszínben és pompában kel felt a nap. A fővonalakban még csend volt. A tüzérfigyelő is álmosan pislantott bele szögtávcsőjébe, valami érdemleges célpontot keresve magának. (szept. 4.)

A viszonylagos csendet arra használtam fel, hogy a Pipás felé eső állásokat megszemléljem. Állásaink szigorúan a határ vonalában voltak. Ez olyan természetes és jól védhető vonal, hogy nem is juthatott volna eszembe másikat kijelölni.

Ez a nagy csend mindenképpen vihar előtti csend volt; arra engedett következtetni, hogy hajnalban még nem voltak készek a támadásra. Elsétáltam az erdő széléig, az aknazáron túl, megszemléltem a lőszerraktáramat is. Itt elláttam parancsokkal a lőszerraktáros szakaszvezetőt, majd elindultam vissza, a harcálláspontom, illetve a tüzérfigyelő állása felé. Ekkor a hátam mögül lövések csapódtak be, méghozzá robbanó golyókkal. Figyelőik ezek szerint a helyükön voltak már, és úgy tűnt, hogy a parancsnokok kilövése volt a feladatuk. Hiába vettem magamra (álcázás céljából) legénységi köpenyt, a bilgericsizmám elárult engem. De — mint jól kiképzett hegyi — tudtam erre a megoldást. Rézsút haladtam felfelé, így a hegyi tapasztalattal nem rendelkező mesterlövész nem tudott eltalálni, mivel a hegyeken felfelé különleges irányzékállítás szükséges: olyan, melynél a kétszeres távolságnak megfelelő a röppályamagasság. Így aztán teljes nyugalommal lépkedtem, ferdén fölfelé, míg a robbanások minduntalan alattam porzottak, s még a robbanás szilánkjai sem érhettek el, mivel mindig mögém lőtt, nem pedig elém.

Az éjjel folyamán a Tatros völgyében levő házakba szivárogtak, felkészülve a hajnali támadásra. Az állásainkat egész jól megközelítették, egy-két botlóaknarobbanás jelezte, hogy már vonalaink előtt vannak. Nagyon hajthatták őket előre, mert aknaveszteségeik ellenére törtek felfele. Katonáim bátor ellenállást tanusítottak, de ahhoz túl ritkán voltak, hogy a számbeli fölényben támadókat elriaszthassák. Bejutottak első vonalainkba, és ott már közelharcra került sor. (szept. 2.)

Itt tapasztaltuk először, hogy az oroszok szuronya mennyivel hosszabb a miénknél. Miután embereimet buzdítva a támadókra vetettem magamat, géppisztolyomat teljes egészében kilőttem, s ezután a kézigránátok következtek. Rémisztő hajrá kiáltása közben (ami leginkább a félelem hangja volt), szememet eltakarva, egészen közelre, emberre dobáltam a kézigránátokat. Ez olyan döbbenetes hatást gyakorolt rájuk, hogy, azt hiszem, eldöntötte a kézitusa sorsát. Az ellenség többszöri bukfenccel, hanyatt-homlok rohant vissza a lejtőn. Ez a közelharc nyerte meg katonáim teljes bizalmát, hiszen azt nem is merték remélni, hogy parancsnokuk velük együtt az első vonalban fog harcolni. Ez volt számunkra a valódi, az első igazi tűzkeresztség. Mindannyian a félelem szorításában harcoltunk, ember ember ellen, tudva, hogy a tétje „vagy én, vagy ő”.

Ezen az éjszakán, illetve hajnalban már jelentkeztek az oroszok kisebb nagyobb harcjárőrei, akik már azzal is kísérleteztek, hogy a Rákóczi-vár melletti fás és bokros emelkedőn felkapaszkodjanak. Ezek a dolgok aztán szórványos lövöldözéseket eredményeztek, aminek tulajdonképpen az volt a haszna kölcsönösen, hogy a tűzfegyverek elárulják állásaikat. Ez engem egyelőre nem zavart, mert még a váltóállások kiépítés alatt voltak, tehát ahonnan megszólaltak fegyvereink, azok nem voltak végleges állások. Ezeket a próbálkozásokat egyébként is puskával és kézi-gránáttal el lehetett hárítani.

Nagyon szép, szinte teljesen nyári reggel úszott a tájon, békésen ragyogtak a zöld kaszálók és a fenyőerdők lombjai. (szept. 1.)

Szerencsére az éjszaka langyos volt. A csillagok olyan testesen ragyogtak, hogy csodálattal kellett bámulni. Hátborzongató kontrasztként időnként megszólaltak a gépfegyverek s világítólövedékeik fénybe borították az éjszakát. Mintha a világmindenség valamennyi hullócsillaga gyűlt volna össze itt a gyimesi égbolton, átszelve a világűrt néhány üstökös kíséretében. Borzalmas arra gondolni, hogy ezek a mi világító csíkjaink az öldöklést készítik elő, és nem egy békés világ szórakoztatását.

Állásaink még tulajdonképpen nem voltak teljesen kiépítve, a lövészek csak lövészteknőket készítettek maguknak, mivel a pár centi puha talaj alatt kemény szikla állt ellen a beásásnak. Ezért aztán más védekezési és biztonsági szerkezeteken kellett gondolkodni. (aug. 31.)

Felvirradt az első harci nap (aug. 30.), melyet legfőképpen az ellenség erőszakos felderítései jellemeztek. Tüzérségük, aknavetőik belőtték magukat a vélt vagy felderített célpontokra. Mi pedig javítottuk állásainkat, és beástuk magunkat. Megszerveztem a mélységi védelmet, mert enélkül nem remélhettem eredményt. Három géppuskafészek került a mélységi vonalba. Tálas főhadnagy aknavetőit a gerincvonalaink alatt, a 894-es magassági ponttól nyugatra 500 méterre ásta be igen nagy szakértelemmel, és ő is elkezdte belövéseit a már felderített pontokra. A legfontosabb távbeszélő-vonalaim egyike volt az aknavetősökhöz vezető.

A hegyi ágyús üteggel (amely a Bilibókon ásta be magát) egyszerű volt a kapcsolat, mert amíg nem volt kiépített harcálláspontom, a tüzérfigyelő állásában volt a nappali tartózkodási helyem. Innen, a 894.7 háromszögelési pontról igen jól megfigyelhettem távcsővel az előterepet. A hegygerinc olyan éles volt itt, hogy magát a gerincet fúrták meg, hátulról volt a bejárat, és előre egy nyílás a szögtávcső részére. Távbeszélő-összeköttetés innen nemcsak az üteggel volt meg, hanem a 70. határőregység parancsnokával, Böbl ezredessel is, akit a békésebb időkből ismertem. (Többször ellátogatott Gyimesbükkre. Rendszerint lóháton érkezett, csak azt nem tudtam, hogy honnan és miért. Később kiderült a turpisság: nő volt a dologban.) Böbl bömbölő hangú, fekete hajú, sűrű szemöldökű, kb. 45-ös jóképű katonatiszt volt, akiért a nők éppúgy rajongtak, mint ő a nőkért. E polgári „erényei” mellett határozott, jó katona, tisztjeivel jó barát volt. A gyimesi harcok idején gyakran felhívott távbeszélőn, és gratulált, ugyanis a Bilibókról jól belátott a Rákóczi-vár és védővonalam eseményeire.

A másnapom (29-e) tájékozódással telt. Felderítettem az egész Gyimes-völgy napi védelmi helyzetét. Kiépítettem a telefonvonalakat, ez volt a legsürgősebb feladat. A szoros védelmére a felsőbb parancsnokság is igen ügyelt, ez abból derült ki, hogy talán Erdélyben az egyetlen páncélvonat hozzám járt utánpótlással. Lőszert, élelmet és gyógyszereket hozott addig, míg az első világháborúban épített karakói völgyhidat fel nem robbantották. (Talán azt hitték a németek, hogy ezzel késleltetik az orosz előrenyomulást?)

Gyimesbükk vasútállomástól északra, a Tarhavas-pataka előtti domboldalon egy légvédelmi gépágyú tanyázott egymagában, egy tüzér zászlós parancsnoksága alatt. Ez igen nagy segítségemre volt a szoros védelmében. Tőlem északabbra már teljesen üres, védelem nélküli terület az Esztena sarka, Sípos-tető, Csülemér 1650-es magaslat, erdős-hegyes vidék, itt csak az átállt románok vezetésével juthatnak be az oroszok. A Csüleméren kisőrsöm volt (az északi határvonulaton kb. 15 km-re.) Ez volt a környék legmagasabb pontja. Aki nem szokta meg ezt a magasságot, annak egy hét után orrvérzése volt, mint nemegyszer katonáimnak. A németek ezt a területet kis erejüknél fogva megszállni nem tudták, de erre nem is volt szükség, mivel a Bilibók felé olyan meredek volt a hegy, hogy ott nem lehetett felszaladni. Fent pedig a 70. Székely Határőr Csoport egységei alkották a védelmet egészen az Esztena sarkáig. Ez volt védővonalam balszárnya. Böbl ezeredes volt itt a főnök. Azt hiszem, hogy ez a beosztás nem volt ránézve nagy büszkeség, mivel ezek az egységek idősebb emberekből állottak, kiképzésük is szegényes, fegyverzetük még ennél is szegényesebb. Egyetlen vigaszuk talán az volt, hogy a déli szárnyukon volt beásva az 1. Székely hegyi ágyús osztály egy ütege, a szoros védelme alá rendelve. Ennek figyelője az én vonalamban az éles gerincen volt beásva. Innen belátható volt a szoros romániai része egy Tatros-híddal, kb. 2.5-3 km-re Palanca előtt. Az egész Székely Hv. Csop.-nak, melynek egészen az Uz völgyéig terjedt a tevékenysége, a terület védelme szempontjából nem volt komoly tüzérsége.

Ettől az időponttól kezdve majd egy egész nap történései kiestek emlékezetemből, ami úgy értendő, hogy nem most, hanem akkor sem emlékeztem arra, hogy én hogyan kerültem egy nagy fa alá a szoros felé lejtő hegyoldalon, hová lett az egységem, ki hová vezényelte. Ezeken a dolgokon már másnap igencsak törtem a fejemet, de nem tudtam rájönni.

Erre a napra csak attól kezdve emlékszem, hogy a fa alatt feküdtem, az oroszok pedig kimondottan engem lőttek aknavetőkkel és páncéltörő ágyúval, úgy, hogy nem tudtam megmozdulni egy pillanatra sem. A legközelebbi fedezéket nyújtó hely is több száz méterre volt tőlem. Tehát itt kellett bevárnom, míg abbahagyják lövetésemet. Csak igen későn jöttem rá, hogy ezt csak akkor fogják abbahagyni, ha azt hiszik, hogy eltaláltak már. Addig viszont végigéltem a halálfélelem minden fázisát. Még így utólag visszaemlékezve is hatalmába kerít a rettegés.

Kételkedéssel és aggodalommal eltelve indultam jelentkezni a német százados harcálláspontjára. Magammal vittem szolgálatvezetőmet, Czakó törzsőrmestert, aki géppisztollyal volt felszerelve. Tájékoztattam őt a várható eseményekről. Azt ugyanis már eldöntöttem magamban, hogy nem maradok itt, hogy fedezzem a németek visszavonulását. (Czakó egy jóindulatú és halk szavú ember volt, tökéletes ellentéte a szolgálatvezetőkről kialakult általános képnek. Jó természetét, ragaszkodását és hűségét a későbbiekben számtalanszor megtapasztaltam.)

A német századossal folytatott tárgyalás rövid volt. Közöltem vele: látom, hogy visszavonuláshoz készülődik. Az én egységem ereje azonban nem képes ennek fedezését elvállalni, ezért visszavonulok a magyar határra, és ott fogok berendezkedni védelemre. Elvörösödött mérgében, előkapta pisztolyát, a Parabellumot, és üvölteni kezdett. A német káromkodások nem olyan választékosak ugyan, mint a magyar, de annyit megértettem belőle, hogy lelő, ha nem teljesítem parancsaikat. Az üvöltésében szerepelt a klasszikus „szakrament krucifix” is, erre jól emlékszem. A pisztolyt komolyan a mellemnek szegezte, és mivel kb. másfél méterre állt tőlem, nem volt kétséges, hogy nem fog célt téveszteni. Ekkor az én jámbor Czakóm hirtelen bevágta géppisztolyát, és a Hauptmannra tartotta. Az egységem odakint állt az úton, további menetre készen. Bár csak kb. század erejű volt, a málhásállatokkal együtt igen nagy erőnek tűnhetett. Talán ez győzte meg a Hauptmannt, aki most már megértette, hogy nem tréfálunk.

A gyimesbükki őrs hadifelszerelése és a harctérre való indulása 1944. augusztus 28-án kezdődött meg. Lázas készülődés volt: a vadonatúj ruházat és felszerelés, fegyverzet, lőszer kiosztása, lovak nyergelése. Az egész környék az új bőrszagtól illatozott.

A csendes — a románoktól már elhagyott — határ előtt „toporzékolt” ember, állat. Az alkalom ünnepélyességét csak egy kellemetlen esemény zavarta meg: kaptam egy szolgálati jegyet, melyet az itt állomásozó német zászlóalj parancsnoka kézbesített számomra. A lényege az volt, hogy egységemet a német parancsnokság alá rendelik. Arra utasított, hogy egységemmel jelentkezzek az első vonalbeli német egység parancsnokánál (egy századosnál akinek a nevét ma már nem tudom kiolvasni), egységét váltsam le, hogy ők zavartalanul visszavonulhassanak.

1944. aug. 25. Gyönyörű szép nyárvégi nap ragyogott, a havasok zöldje és fenyves erdei békésen néztek vissza rám, a Tatros-patak vidáman fickándozva zakatolt a medrében. Nehéz volt elhinni, hogy rövid idő múlva mindezeket gránátok fogják szaggatni, s a békés csendet hamarosan a robbanások hegyektől visszhangzott lármája veri föl.

A Gyimes völgyébe minden utánpótlás páncélvonaton érkezett a gyimesbükki állomásra. A vonat Ajnádnál a Karakói hídon keresztül jött. A hidat műszaki alakulatok építették az első világháborúban, és 76 méter mély völgyet hidalt át. Az egy vágány szélességű, fából készült szerkezetnek — amikor vonat ment át rajta — kb. 1 méteres kilengése volt. Ilyenkor a vonatablakon kinézve azt érezhette az ember, hogy a levegőben halad.

Ahogy közelgett a nyárvég, úgy közeledett a szovjet térnyereség a harctereken a Kárpátok felé. A Iaşi (Jászvásárhely) környéki harcokban a német és román erők nem voltak képesek megfelelő ellenállást kifejteni, aminek következtében kedvező széljárásnál már hallatszottak az ágyúdörgések északkelet felől.

Már augusztusban jártunk, amikor a határforgalom még jobban fölerősödött, és mind zavarosabb menekülők érkeztek hozzánk. Már a mennydörgést is ágyúdörgésnek hallotta mindenki. Félelem ült az arcokon, hisz az ismeretlen borzalom a beláthatónál is félelmetesebb és nagyobb hatású.

A rendszeres járőrözés már magában is egy hegymászással egybekötött sport volt, de azért egy kis változatosság sem ártott. Ezért kijelöltem az út és a Tatros közötti sík terepen egy futballpályát. A terepet kiegyengettük, és két kapu építésével készen állt a pálya, amelyen majdnem mindennap (úgy délután 6 óra után) nagy meccseket játszottunk. Hol az egyik csapatban, hol a másikban játszottam, és érdekes módon eleinte mindig az én csapatom győzött. Később aztán ügyeltem, hogy a másik is győzhessen, s akkor aztán nagy volt a boldogság.

A pálya közelében megterveztem a strandot, hogy játék után és máskor is meg tudjanak fürdeni friss, tiszta vízben. A Tatrost egy alkalmas helyen kiszélesítettük, majd utána kimélyítettük. Az egész munkálat nem tartott tovább két napnál, és elkészült a strand.

1944 nyarán voltunk már. A hegyek között is tikkasztó meleg uralkodott. Hogy mi vett rá erre a kirándulásra, azt ma sem tudom megmagyarázni magamnak. Éjszakánként azon töprengtem, hogy mi is lesz itt a kifejlet. Nagy belső nyugtalansággal latolgattam, hogy vajon mi fog történni a román belső rétegekben a háborúnak ebben az aggasztó közelségében, amikor már Iaşi környékén áll a bál. Mi lesz, amikor a németek mellett sokkal megbízhatóbban együtt harcoló Antonescu-féle román seregek a németekkel együtt jönnek vissza a Kárpátok átjáróin abba az Erdélybe, amelynek részleges elvesztésébe sem nyugodtak bele. Mint ahogy mi sem felejthetjük el Trianont soha, míg élünk.

Feltétlenül tudni akartam, hogy a határtól Románia felé legalább 20 km mélységben az én határsávommal szemben történik-e valami. Ezért egy olyan utat választottam, amely tőlem északra az egyetlen szóba jöhető átjáró volt a Békás-szorosig: az ezeréves határon, a Sánc-patakon fel észak felé, Csülemér 1650.2, Tarhavas 1665.4, Nagytarkő 1642. Innen a határ lefelé lejt a  974-ig, a Tarkő-patakig még mindig az ezeréves határon. Innen a Tarkő-patak mentén Románia felé, először keleti, majd északi irányban addig, amíg el nem fognak, vagy ellenállásra nem találunk.

A Pipás magaslatát a határkiszögelés és az innen induló lejtők és emelkedők központi hellyé avatták, legalábbis az én részemre, ezért elhatároztam, hogy ide vagy ennek közelébe egy kisőrsöt építek, mert a szomszéd legközelebbi őrs innen nagyon messze van. Innen a Pipásról indult lefelé a Rákóczi-várig egy hegygerincen a határ, ami a későbbiekben a fő ellenállási vonalunk lett a harcok alatt. Innen indult nagyjából észak felé egy gerinc a Hegyes-havas 1518-as háromszögelési pontig, majd innen a Tatros-patak felé patakvölgyeken haladva Gyimesbükktől északra levő Tarhavas-patakig, Bartosokpatakáig, Bálványos-patak, majd a Hidegség völgye felé. Innen a Pipástól, illetve ettől kb. 4 km-re lévő Apahavas 1330 háromszögelési ponttól indulnak a patakvölgyek le a Tatros felé, Gyimesközéplok és Gyimesfelsőlok felé a Kápolnapataka, Borospataka, Ugrapataka. Ez tehát egy olyan központi magaslat volt, ahonnan a Rákóczi-vár kb. olyan távolságra van, mint Gyimesfelsőloknál a Tatros.

Az elhatározás, hogy ide én saját magam elhatározásából, minden más segítség nélkül egy kisőrsöt építek, és működésbe helyezek, mélyen belém fészkelte magát. Nemsokára elkészítettem a tervet, és 1944 tavaszán, amikor már véglegesen a gyimesbükki határvadász őrs parancsnoka lettem, hozzá is láttam a megvalósításnak.

A határtárgyalások egyre sűrűsödtek, főleg a visszavonulások és német átcsoportosítások miatt. Tolmácsom Vákár Lajos, beosztott zászlósom volt, aki kifogástalanul beszélt románul. Egyes dolgokat én is megértettem — mivel a gimnáziumban latinul, az Akadémián pedig románul is tanultam —, s ezért néha gyorsabban válaszoltattam tolmácsunkat mint kellett volna. A román kapitány meg is jegyezte, hogy én tudok románul, csak nem akarok beszélni. Nehéz volt meggyőzni arról, hogy más érteni valamit, és megint más beszélni is tudni. Jóhiszeműségem bizonyíté- kaként felajánlottam, hogy ha meghív Palancára én át fogok menni a kellemetlen emlékű határincidens ellenére is. Hitetelenkedve nézett rám, mint aki meg van róla győződve, hogy úgysem állom a szavam. De megállapodtunk.

A találkozót a legközelebbi szombat délelőtt 11 órára tűztük ki a község központjában, a tanítónő lakásán. (Azt hiszem, ez a tettem is azok közé a már emlegetett „kényszeres” lépések közé tartozott.) Mikor elérkezett a megbeszélt időpont abban a tudatban ültem lóra, hogy a kapitány értesítette a pikétet (a román hv. őrsöt) a magyar őrsparancsnok várható érkezésének időpontjáról. Megsarkantyúztam tehát a lovamat, és teljes vágtában — átugratva a román pikét előtti sorompót — száguldottam Palanca irányába.

A német tábori csendőrökkel akadt még ezután is dolgom. Jöttek a szerelvények egymás után — német szerelvények —, amelyek tele voltak „kiürítési” anyagokkal. (Ugye milyen szép körülírás ez?) Az állomásfőnök barátom jóvoltából néha belenéztem a zártabb vagonok belsejébe. Így találtam egy vagont, amelyben némi deszkaanyagon kívül három remek kozák ló is volt. Ezt a kísérő németektől igen kevés pengőért megvásároltam, és egy mellékvágányra tolattam. Nem sok időm maradt, hogy elgondolkodjam afelől, vajon mit is kezdek majd ezekkel a remek állatokkal itt a háború küszöbén, mert másnapra a német tábori csendőr hauptmann felkeresett. Keményen felszólított, hogy tegyem vissza helyére a vagont, különben az érintett német katonát kivégzik. Nem volt mit tenni, visszacsináltuk az üzletet, de egyúttal meg is könnyebbültem, hiszen úgysem tudtam volna mit kezdeni a szerzeménnyel.

Valahogyan híre ment, hogy a német szerelvények nemcsak a saját seregeiket és felszereléseiket, gépkocsijaikat menekítik a hátország felé. Ezeken a vonatokon bizony jelentős mennyiségű „zsákmány” is utazott, köztük igen sok jármű: személy- és tehergépkocsik. Mivel hazánkban a gépkocsigumi már hónapok óta hiánycikk volt, hivatalos megbízást kaptam arra, hogy gumiabroncsokat vásároljak a németektől. Erre a célra egy nagyobb összeget hoztak hozzám a páncélszekrénybe.

Mihelyt kitavaszodott, kineveztek Gyimesbükkre őrsparancsnoknak s egyben helyőrségparancsnoknak is. A pályaudvar forgalma igencsak fellendült a német visszavonulások, valamint a keleti arcvonalon a harcot befejező olasz csapatok visszavonulása miatt. A Gyimesi-szoros igen fontos útvonalnak számított hadműveleti szempontból, mert itt vezetett át Romániából kövezett út és vasút. Ebben az időszakban annyi igazán jelentős esemény történt, hogy az a pár hónap, ami a harcokig eltelt, szinte éveknek tűnt számomra.

A határon egyre fokozódott a forgalom, olyan mértékben, ahogy a szovjet csapatok előnyomulása teret nyert. A visszaözönlő egységek a legváltozatosabb képet mutatták. Mivel a háborúban leghátul a kiszolgálóegységek vannak, ezért az ilyen típusú egységek jönnek először vissza. A németeknek sokféle segédcsapataik voltak, ezért egyre változatosabbá vált a kép. Kalmüköktől kezdve a tevésosztagokig az egész Szovjetunió valamennyi átállott népe jelentkezett itt. Lovas kozákoktól kezdve anynyiféle fajta jött, hogy ezeken keresztül képet alkothattunk arról, hogy a Szovjetunió hány kisebbségből tevődik össze. Ezek közül az orosz lehet a legkisebb fajta, mivel a többi együtt többséget képez. Azért innen is látszott, hogy a legnagyobb egységes fajta az oroszon kívül az ukrán, a fehérorosz. A szláv többség velük jöhetett létre, de azért úgy gondolom, hogy vagy száz egyéb faj és nyelv is létezik még náluk.